Amiben a sport a politika előtt jár

Kopátsy Sándor              PS                    2013-06-10

Amiben a sport a politika előtt jár

Hosszú életem során átélhettem Hitler és Sztálin sportpolitikáját. Számukra a sport ideológiájuk legolcsóbb, és leggyorsabban működő propaganda eszköze volt. Ezért aztán az országok közti sportesemények, a sok himnusz irritáltak.

Annál inkább örülök, hogy ebben van a legnagyobb változás. Még mindig sok a nemzeti zászló és a nemzeti himnusz, de a közvéleményt, és a piacot egyre kevésbé ezek érdeklik, hanem azok a sportesemények, ahol a legerősebb klubok csapatai csapnak össze. Ezek a csapatok pedig egyre inkább internacionálisak abban az értelemben, hogy nem az állampolgárságot, hanem a képességet nézik. Néha ezek a klubok is használják a nemzeti zászlót és himnuszt, de számukra ez csak egyik eszköze a klubjuk tőzsdei értékének. Nem az államuk, hanem a saját érdekükben működnek.

Számomra, máig is az 1938-as berlini olimpia a nacionalista sport prototípusa, amit csak a nyugati testéveikkel érdemben versenyképtelen kelet-németek múltak felül. Ők már tudományosan tették azt, amit Hitler érzelmi alapon várt le.

Nem akarom az államok közti sportversenyek tapasztalt torzulásit bizonygatni. Ennyi is elég ahhoz, hogy megértsék, miért örültem, amikor a televízióban azt láthattam, hogy a Bayern München hogyan ünnepelte a labdarugó bajnokság megnyerését. A klub piros öltözetében úgy ünnepeltek, hogy a nem német állampolgárságú játékosok magukra tekerték a holland, a perui, a horvát és svájci zászlót. Számomra nagy öröm volt, hogy ez alig nyolcvan évvel Hitler országában történt.

Röviddel utána egy milliárdnál több ember nézte a Bajnokok Ligája döntőt, két nemet klubcsapat között Londonban. Ennek a két csapatnak a közel fele nem német állampolgár volt.

Közgazdászként megértem, mi az oka az örvendetes vállalkozásnak. A hivatásos sport is gazdasági ág lett a világpiacon. A piacot pedig elsősorban a minőség érdekli, nem az állami hovatartozás. Ma szinte semmi fontosat nem lehet szigorúan nemzeti keretek között megvalósítani. A sportot sem.

Kezdem azzal, hogy a sport legjobbjait ma már a piac úgy megfizeti, ahogyan az állam nem képes. Márpedig a sztárokat a pénz is érdekli.

Elég arra gondolni, hogy a közvélemény tömegeit érdeklő sportok sztárjainak csillagászati jövedelmét nem az állam, hanem a klub fizeti. Ebből fakadóan a legjobban nem a nemzeti válogatottban akarnak minél jobban szerepelni, hanem a klubjukban. Márpedig számos jól fizető sportban a maximális teljesítményhez az is kell, hogy az esetleges sérüléstől se féljen. Márpedig akiknek a jövedelmét dollármilliókban számolják, nem várható el, hogy a jövedelmüket nem befolyásoló nemzeti válogatottban úgy küzdjenek, mint a csapatukban.

Ezért aztán a piac számára értékes sportokban a nemzeti válogatottak nem versenyezhetnek a nemzetközi klubokkal. A nemzetek közti győzelmek csak azoknak a sportolóknak elsődlegesek, akikre nem kíváncsi a piac.

Sajnos a magyar sportpolitika mindezzel nem törődik, nem számol azzal, hogy az olimpiai érmek piaci éréke között ezerszeres különbségek vannak. Számos olimpiai győzelem piaci értéke ezrednyi annyi, mint a golfban, a teniszben elért elsőségé. De a tömegeket leginkább labdarúgásban is százszor annyit ér a Bajnokok Ligája megnyerése, mint az olimpián szerzett győzelem.

Még senki sem merte kiszámítani, hogy a lakosságához képest igen sok olimpiai bajnokságot nyerő országunk éreminek piaci értéke mennyire az átlag alatt van.

Ez azért is elszomorít, mert mi voltunk az első bolsevik ország, amelyik felismerte, hogy a politikai diktatúra is elviselhetőbb, ha a piacnak a gazdaságban szerepet engedünk. A magyar sportpolitika azonban nemcsak Hitler és Sztálin idejében volt nacionalista, de viszonylag mindmáig az maradt.

Látom ugyan a változást, mert már sok csaptunkban a kívánatosnál is többen vannak külföldiek. De az igazán sikeresek azok, akik bátran fogadnak idegenlégiósokat is. Ezt bizonyítja legutóbb a két kézilabda klubunk győzelme. A napokban annak örültem, hogy a veszprémi kézilabdások milyen szeretettel őrzik kubai társuk emlékét.

A sportvilágban is óriási változás állt be hosszú életem során, sokkal több, mint remélhettem, de ahhoz még a nagyon hosszú élet is kevés, hogy megelégedjünk az eredménnyel.