Kopátsy
Sándor PP 2013-06-16
Lenkovics Barnabás: Ember és tulajdon
Az a
megtiszteltetés ért, hogy felkértek a feni könyv bemutatását szolgáló
értekezleten értékelésre.
Számomra nagy
ajándék lett volna, ha ezt a könyvet ötven évvel korábban olvashatom. Akkor
tervhivatali tisztviselőként valami olyan akartunk elkezdeni, amit Lenkovics,
jogászként leírt ebben a könyvben.
Akkor csak azt
éreztem, hogy nem lehet hatékony az a rendszer, amiben nincs helye az egyéni
kezdeményezésnek, a személyes tulajdonnak, az anyagi motivációnak. Ezt kerestük
a háztáji gazdaságban, a tulajdonosa által épített, és élvezett kertes családi
házakban.
Szerencsére, a
politikai hatalom elfogadhatónak minősítette mind a háztáji gazdálkodást, mint
a sajátrezsis családi házak építését. Mindkettő óriási sikert aratott. Ez lett
a bolsevik rendszer legvidámabb barakkjának a gazdasági alapja.
Akkor ezeknek elsősorban a gazdasági
alapját láttuk. Kiderült azonban, hogy ezek olyan feladatok, amik
hasznosították azok szabadidejét, akik úgy érezték, igényeikhez képest kevés a
megdolgozott bérük, és a nagyobb jövedelem érdekében hajlandók jövedelmük
növelése érekében a hivatalos munkaidő után is dolgozni. Büszkék lehetünk arra,
hogy a magyar társadalom többsége inkább vállalja a többletmunkát, mint a
számára elégedetlen jövedelmet, amit a társadalmi munkamegosztásban kapott. Azért
lehettünk a legvidámabb barakk, mert a nép nem volt megelégedve azzal, amit
keres, vállalta a többletmunkát annak érdekben, hogy jobban élhessen. Ehhez
azonban az is kellett, hogy a politikai vezetésben legyen ennek az ügynek
támogatása. Ebben élenjárt Fehér Lajos és Erdei Ferenc. A pecsétet pedig Kádár
János bölcsessége adta rá.
Máig nem
tudatosult, hogy azok az évek azért lehettek sikeresek, mert egyrészt a nem
elég hatékonyan működő társadalmi munkamegosztás az optimálisnál is nagyobb
foglalkoztatást biztosított, a szabadidőnek pedig soha nem látott kihasználását
biztosította. Ismereteim szerint, nem volt más példa arra, hogy a lakossági
jövedelmekhez a szabadidőben végzett munka a mienkéhez hasonló arányban járult
volna a lakossági jövedelemhez. A
szabadidejét legnagyobb arányban jövedelem kiegészítésre fordító társadalom
voltunk.
Politikai oka is
volt annak, hogy akkor nem magántulajdonról, hanem személyi tulajdonról
beszéltünk. Ma már azonban tudom, hogy a kettő között igen jelentős minőségi
különbség van. Akkor azonban még nem vált tudatossá, amit ma a legfontosabbnak
tartok, a legfontosabb termelési tényező, a szellemi vagyon esetében ez a
tulajdonforma uralkodik. A magántulajdon ugyanis nem minden esetben, minden
körülmények között szentség, de a
tudásunk, erkölcsünk tulajdonlása minden körülmények között az.
Ezt azért
hangsúlyozom, mivel Lenkovics könyvének a címlapján először azt láttam, hogy a címlapról
a kisárutermelő tulajdon sugárzik. Ezelőtt hetven évvel nekem is valami ilyen
álmom volt. Ez ugyan ma is fontos, de közben ezerszer fontosabb lett a
tudásvagyonnal élés joga. Akkor a
földreform, a kisárutermelő parasztság volt az álmom, most a szellemi vagyon
szabadsága.
A
közgazdaságtant azért érzem béna kacsának a makrogazdaságban, mert figyelmen
kívül hagyja a szellemi vagyont. A jelenkori fontosságát ugyan nem vonja
kétségbe, mégis figyelmen kívül hagyja.
Csak akkor számol vele, ha tőkeként működik. Ma sem veszi tudomásul,
amit jó száz éve Max Weber felismert, hogy a
társadalom hatékonysága elsősorban a tagjainak erkölcsi magatartásától függ.
A tőkés
osztálytársadalom is csak ott volt hatékony, ahol a lakosság viselkedését a
protestáns etika jellemezte. A múlt század küszöbén ez még megállta a helyét,
de a tudományos és technikai forradalom hatására ezerszer még fontosabb lett a
lakosság szellemi vagyona, a tudásának, képességének és erkölcsének eredője.
Már Weber
idejében is jobb lett volna a protestáns etika helyett a lakosság puritán magatartást
mondani. Mára azonban már ez is kevés, mert bebizonyosodott, hogy a konfuciánus
népek is puritánok.
Kiderült, hogy a jelenkor társadalmát a tudás
birtokosainak társadalmának kellene nevezni. Ez már nem is igazi osztálytársadalom,
hiszen sem vérségi, sem vagyoni öröklésen, hanem az egyének szellemi vagyonának
nagyságán alapul. A modern társadalomban
a szellemi vagyonuk alapján alakul a társadalmi befolyás és a jövedelem.
Ahogyan a
tőketulajdonon alapuló társadalmakban elég volt csak a tőke maximalizálására
koncentrálnia, vagyis a tőkések érdeke alapján rendezni a társadalom ügyeit, a modern társadalomban a szellemi vagyon tulajdonosok
érdeke az elsődleges, ezért a szellemi vagyon maximalizálására kell építeni a
társadalmat.
Ez a jogászok
nyelvére lefordítva azt jeleni, hogy a szellemi vagyon a társadalom elsődleges
szentsége.
A közgazdaságtan
azonban ebből semmit nem vesz tudomásul, mert a szellemi vagyont továbbra sem
tekinti vagyonnak, annak ellenére, hogy ma ennek nagyságán és hasznosítási
fokán múlik a társadalom teljesítménye. A közgazdaságtan a szellemi vagyon
termelését nem értéktermelésnek, hanem fogyasztásnak tekinti.
A szellemi
vagyont a piac ugyan egyre jobban megfizeti, de a közgazdaságtanban a felhasználása nem amortizáció, a gyarapítása
pedig nem felhalmozás.
A munkaerőpiac
ugyan jól tükrözi a tényleges társadalmi érdeket, a kiváló képességet minden
szakmában egyre jobban megfizetik. A társadalomtudományok, mindenek előtt a
közgazdaságtan azonban nem vesz róla tudomást. A munkaerőt nem tekinti
társadalmi vagyonnak, értéknek, amit, ha a kereslete meghaladja a kínálatát,
értéke felett fizetik meg. Azt az egyszerű általánosan érvényesülő tényt, hogy
a piac mindent, aminek nagyobb a kereslete, mint a kínálata, értéke felett
fizeti meg, és fordítva, aminek nagyobb a kínálata, mint a kereslete, annak az
ára értéke felett van, nem vette tudomásul. Ezt is, amint a tőke értéke feletti
hasznosulását a tulajdonviszonnyal, a politikai erőfölénnyel magyarázta. A
munkaerő kizsákmányolása sem a tulajdonviszonyból, hanem a munkaerő mennyiségi
és minőségi túlkínálatából fakad.
Mivel a
tudományos és technikai forradalom a minőségi munkaerővel szemben
kielégíthetetlen keresletet teremtett, annak az ára az értéke fölé emelkedett. A
jelenkori társadalomban hiány van a jó munkaerőben, annak az ára az értéke
fölött van. A munkaadóval szemben a jó munkaerő van alkufölénybe került, a
gyenge munkaerőt pedig az árán nem keresik. Ennek foglalkoztatása csak akkor
oldható meg, ha az árának jelentős hányadát a társadalom fedezi. Arra, hogy
miért kell a társadalomnak az olyan munkaerőt is foglalkoztatni, itt nem térek
ki. Megelégszem azzal, hogy a gyenge
munkaerő tartós munkanélkülisége lényegesen nagyobb kárral jár, mint amennyibe
a foglalkoztatásának támogatása kerül.
A fentieket
ismertetését azért tartom indokoltnak, mert a jogászoknak is érteni kell a
társadalmi összefüggéseket, hiszen azok determinálják a társadalom érdekét
szolgáló jogrendszert.
A jelenkori
társadalomnak olyan jogrendszerre van szüksége, ami a társadalom érdekét
hatékonyan szolgálja. Mivel a társadalom elsődleges érdeke a minél értékesebb
munkaerő lett, a tudásvagyon szentségét kell jogi eszközökkel is biztosítani. Tekintettel
arra, hogy a társadalomtudományok sem értik még meg a modern társadalom
érdekét, nem lehet elvárni a jogászoktól, hogy a megfelelő jogrendszert
alkossanak, és működtessenek.
Köszönet
Lenkovics Barnabásnak a könyvéért, de kötelessége a személyi tulajdonú tudásvagyon
maximalizálása szolgálatába állító jogrendszer szükségességét is követelni. De
ez nem a jogászok, hanem a közgazdászok elsődleges feladata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése