A KISCSALÁDOS FEUDÁLIS TÁRSADALOM, ÉS a CSALÁDTERVEZÉS KÍNÁBAN

Kopátsy Sándor                  EH                  2013-06-13

A KISCSALÁDOS FEUDÁLIS TÁRSADALOM, ÉS a CSALÁDTERVEZÉS KÍNÁBAN

Az emberi faj történetének egyik legnagyobb csodája az, ami Kínában történik. A csoda kulcsa a népszaporulat erőszakos lefékezése. A keresztény Európa azonban ezen botránkozik. A botránkozása farizeus és ostoba. Elég volna, ha ismerné saját felemelkedésének köszönhető módszert.

Európa akkor lett magas-kultúra, amikor az agrártechnikai forradalom megteremtette ennek a gazdasági alapját. Tegyük hozzá, hogy ez volt az első magas-kultúra, amelyik nem önözéssel termete a gabonát, és egyúttal jelentős állattenyésztést is folytatott. Az eltartó képessége kisebb volt, mint az öntözéses földművelésé, de sokkal nagyobb, mint a pásztorkodásé. És ezzel jelent meg az a termelési forma, ami mára a leghatékonyabbá vált.

A hármas vetésforgó, amit a télállóvá szelektált búza és árpa, és újként a zab és a rozs termelése, a talajforgató eke, a patkolt ló, az iga és a hám használata, termelékenységi ugrást eredményezett a térségen jellemző nagyon kis hatékonyságú, kettes vetésforgós gabonatermeléssel, és a pásztorkodással szemben. Az eredi és pusztai pásztorkodásnál lényegesen hatékonyabb földművelés következtében jelentősen megnőtt a térség lakosság eltartó képessége, javultak az életviszonyok, és felgyorsult a népszaporulat. Rövid kétszáz év alatt kétszeresre nőtt az Alpoktól a lakosság, és megjelent a túlnépesedési nyomás.

A túlnépesedésre reagált az Alpoktól északra lévő térség társadalma. A megoldás ösztönös volt, hiszen nyomát sem találjuk a kiscsaládos társadalom szerepe felismerésének, mégis zseniális megoldást hozott. A világtörténelemben először sikerült megoldást találni a túlnépesedés hatékony fékezésre.

Európa nyugati felén sikerült kitalálni az olyan feudális rendszert, ami jelentős mértékben lelassította a túlnépesedést. Éppen egy Amerikába kivándorolt magyar történész hívta fel a figyelmet arra, hogy Európa kulturális megosztottsága a kiscsaládos jobbágyrendszeren alapult. Az ezredfordulóra két markánsan eltérő kultúra alakult ki, nyugton a kiscsaládos, keleten és a Balkánon a nagycsaládos kultúra. Ennek első jele az európai kereszténység kettészakadása volt. A különbség máig inkább erősödött, mintsem gyöngült. Ma az egy főre jutó nemzeti jövedelem jó háromszorosa a kelet-európainak.

A kiscsaládos társdalom jelentőégéről mát tucatnyi alkalommal írtam. Ezt a különbséget a második világháború után is jól érezhettük magunkon, amikor a nagycsaládos orosz kultúra parancsai szerint kellett éltünk.

A világ minden kultúrája a nagycsaládra épült. Vagyis több generációs, esetleg több tucat tagú családban éltek, ahol a legöregebb személy volt a családfő, mai szóval az egyetlen jogi személy. Az öreg, már alig munkaképes családfő volt a korlátlan parancsnok, mindenben döntő. Akik az értéket, jövedelmet termeték jogtalanok voltak.

Közel hatvan éve nem találok a nyomára annak, hogy kinek volt az ötlete a kiscsalád. A tudatos bevezetésének jelét sem találtam, a nyugat-európai feudális rendszerben mégis gyorsan és egységesen megvalósították.

Ebben érvényesült a legjobban a földesurak érdeke, mert az állandó jobbágytelkeken mindig csak annyian éltek, általában ketten, némi gyermeksegítséggel, képesek volt a telkük megművelésére. Minden jobbágytelek egyetlen munkaképes házaspárt, és annak a gyermekeit tartotta el. Ebből fakadóan a jobbágyszülők csak arra számíthattak, hogy egy, a legidősebb, munkaképes fiú lehetett jobbágy, és egy a lányok közül jobbágy feleség. A többi gyerekre nem várt családalapítási esély arra, hogy jobbágy lehet.

Amíg a nagycsaládos társadalmakban a földeket a családlétszám alapján időről időre újra osztották, a kiscsaládos jobbágyrendszer eleve csak két gyermek jövőjét biztosította. Még nem találkoztam olyan társadalomtudósra, aki felmérte volna, hogyan hatott a családtagok közti viszonyra, hogy csak a legnagyobb fiú, és a lányok közül egy számíthatott arra, hogy jobbágyként élhet.

A rendszer működését a földesurak azzal biztosították, hogy a jobbágygyerekek csak az engedélyükkel köthettek házasságot, amit csak akkor engedélyezett, amikor ehhez jobbágytelket is adhatott. Vagyis csak annyi gyermekvállaló család lehetett, amennyi jobbágytelek volt. A földesúr számra az jelentette a maximális jövedelmet, ha nincs kisebb jobbágytelek, mint amennyit egy házaspár képes megművelni, ezért a jobb ágytelkek nagysága évszázadokig alig, és csak lassan nem változott.

A földesúr érdekének védelmét az ugyancsak földesúri egyház is támogatta azzal, hogy csak az egyházi házasságból született lehetett tagja az egyháznak, a nem ilyen házasságból született gyereket nem keresztelték meg, nem temették el.

Nagy kár, hogy a katolikus egyház illetékesei nem ismerik a középkori Nyugat-Európában játszott családtervezési szerepüket. Ha ismernék, nem lennének olyan kényesen vigyázók arra, hogy a családtervezés ne a szülők, hanem a gondviselő isten akaratán múljanak. A középkorban tudomásul vették, sőt keményen betartatták, hogy a házasság engedélyezése nem a párok, nem is a szülők, hanem a földesúr joga.

A kiscsaládos jobbágyrendszer lényege, hogy csak annyi gyermekvállaló család jöhetett létre, ahány jobbágytelek volt.

Mivel többen születtek annál, ahány házasság köthető volt, a felesleggel nem tudott mit kezdeni a táradalom. Ennek a népességnyomásnak a levezetésére találták ki a keresztes hadjáratokat. Ennek ugyan a tényleges célját soha nem vallották be, de egyértelmű volt. Ezt tanúsítja. Hogy abba eleve csak az elsőszülött fiúknál fiatalabbak, vagyis a reménytelen jövő előtt állók jelentkezhettek. Ezeket később már kisgyerekkorukban is elvitték olyan hadjártba, amiből gyakorlatilag nem lehetett hazakerülni. Vagyis, a keresztes háborúk egyetlen célja a kívánatosnál több fiútól való megszabadulás volt.

Megjegyzendő, hogy sok kilátástalan helyzetbe került jobbágy fiút és lényt ilyen céllal fogadtak be a szerzetesrendek. Ezzel a módszerrel azonban számos kultúrában is találkozunk.

A kiscsaládos jobbágyrendszer azzal jelezte a túlnépesedést, hogy a házasság egyre jobban kitolódott. Ma már feltárt, hogy a középkorban a házasságkötők, főleg a férfiak, 26-28 évesek voltak. A nők többsége is közel tíz évvel a nemi érettségen, a gyermekvállalási koron túl volt. Ez azt jelentette, hogy a nők legtermékenyebb korukban nem szülhettek, szemben a nagycsaládos társadalmakban jellemzőre, ahol erre a korra már 3-4 gyermekük volt.

Érthetetlen, hogy ez a nagyarányú gyermekvállalási különbség máig nem tűnt fel a történészeknek. Sokszor leírtam, senki nem cáfolta, de senki sem vette tudomásul.

Lényegében ugyanazt a Nyugat-Európában sok évszázadon keresztül alkalmazott gyermekvállalási korlátozást vezette be a 80-es években Kína. A Nyugat azonban háborog. Pedig a kínai módszer azzal lett sokkal humánusabb, hogy rendelkezésre áll már a fogamzásgátlás, a fogamzás veszélye nélküli szexuális élet biztosított.

Ehhez magyarként azt teszem hozzá, hogy a magyar parasztság, főleg a reformátusok, a túlnépesedés elleni módszerként az egykével alkalmazták. A népi írók lényegében ez ellen az önként alkalmazott népességszabályozás elleni tiltakozás hatására szerveződtek.

A katolikus egyház pedig még ma is hisztérikusan tiltakozik a családtervezés minden formája ellen. A vatikáni illetékesek képtelenek megérteni, hogy korunkban is legnagyobb probléma a túlnépesedés, ez ellen pedig egyetlen humánus védekezési mód a gyermekvállalás korlátozása.

Szerencsére, a túlnépesedést a Nyugat protestáns, és a távol-keleti fejlett konfuciánus társadalmaiban megoldotta a fogamzásgátlás, a magasabb életszínvonal és iskolázottság. Az emberisé négyötödében azonban fennmaradt az elviselhetetlen túlnépesedési nyomás. A 80-as években a még nagyon szegény Kínában, ahol az emberiség ötöde él, felismerték, hogy a népesség növekedés megállítása nélkül nincs gyors fejlődés, be kell vezetni a gyermekvállalás erőszakos korlátozását.

A kínai gyermekvállalási korlátozása a világtörténelemben először korszerű, nem kegyetlen, hiszen nem korlátozza a szexuális élet szabadságát. Példamutató abban a tekintetben, hogy megmutatja a világ lakosságának, hogy a perifériák és fél-perifériák szintjén lévő társadalmakra is megoldható a népesség gyors növekedésének megállítása. Ráadásul megoldja a fejlet világban is általánosan jellemző kontraszelekciót. Ugyanis, jelenleg minden társadalomban ott születik az átlagosnál több gyermek, ahol a szülők társadalmi helyzete a felnevelésre kedvezőtlen, és ott kevés, ahol kedvező.

Ez a deformáció ugyan a fejlett, gazdag társadalmakban elviselhető, hiszen ennek ellenére is sokkal gyorsabb a fejlődés, mint valaha. De ez sem elegendő ok arra, hogy a társadalom tétlenül nézze a munkaerő újratermelésének hatékonyságát súlyosan korlátozó demográfiai tényt. Elkerülhetetlen, hogy minden társadalom olyan gyermekvállalási támogatási rendszert működtessen, amiben nem a gyerekek számát, hanem a felnevelésük hatékonyságát jutalmazzák. Mind a családi pótlékot, mind az öregkori gondoskodást a gyermeknevelés hatékonyságához kell igazítani.

A demográfia farizeus kezelésére az is jellemző, hogy félremagyarázzuk a csúcsragadozókra jellemző populációs kontrolt. Az általános tény, hogy a csúcsragadozók maguk szabályozzák a szaporulatukat.

Csúcsragadozók azok az emlősök és madarak, amelyek húsevők és nincs méltó ellenfelük, vagyis a világukban ők az erősebbek. Ilyenek a nagy ragadozók, mind az emlősök, mind a madarak. Ezek mindegyike a saját fajuk természetes túlszaporulatát pusztítják, megölik. Ennek valóságos okát ugyan a ragadozó madaraknál bevallják, az emlősöknél ostoba indokkal magyarázzák.

Az önpusztítás az emberi fajnál is csak akkor vált jellemzővé, amikor csúcsragadozó lett. Az ember akkor lett csúcsragadozó, amikor a gyűjtögetésről átállt a termelésre, és korszerű fegyverei lettek. Ettől kezdve, az ember olyan társadalmakba szerveződött, amelyek fő feladata a létszámának szabályozása.

Bármennyire vitathatatlan, minden osztálytársalomra jellemző volt az emberpusztítás. Közvetve, nyomorral, közvetlenül fegyverrel az ember volt az emberek fő halálokozója.

Amikor, és ahol a túlnépesedés spontán megszűnt, az osztálytársadalom megszűnt, eltűnt a szegénységet fokozó jövedelemelosztás, sőt általánossá vált a szegénység társadalmi csökkentése, az erőszakos emberpusztító háborúk pedig elmaradtak.

A túlnépesedés a világ szerencsés egyötödében megszűnt, de kontraszelekció marat. Egy másik ötödében, Kínában erőszakkal megszüntették. A többséget jelentő háromötödben azonban általánossá vált az elviselhetőn él tízszeres népszaporulat.