Történelmi jelentőségű pápaválasztás

Kopátsy Sándor               PV                  2013-03-14

Történelmi jelentőségű pápaválasztás

Tegnap latin-amerikai pápát választott a római katolikus egyház. A Nyugat történelmében igen jelentős, távlati hatásaiban katasztrofális döntést hoztak a konzervatív többségű bíborosok.

Már a két előző pápa választása a konzervatív erők győzelmét hozta, de a két előző győzelműket időlegesnek tartottam, még volt reményem arra, hogy eljön a kedvező fordulat, a reformáció során elkövetett hiba korrekciója.

A 15. század végén még senki sem láthatta, hogy a puritán északnyugati népeké a jövő. Ha valaki látta, akkor néhány katolikus szerzetes, hogy számukra nem a mediterrán népek kereszténysége tükrözi jobban a krisztusi tanítást, a jövő kereszténységének ennél lényegesen puritánabb vallásra van szüksége. A reformátorok nem új vallást akartak, hanem a kereszténységet közelebb hozni a puritán népek életszemléletéhez, életviteléhez.

Az akkor a latin népek, mindeneke előtt az olasz bíborosok azonban nemcsak a hatalmukhoz, de a latin népek vallásigényéhez mereven ragaszkodtak, és reformátorokban esküdt ellenségüket láttak.

Amit csak sejteni lehetett ötszáz éve, mára egyértelmű ténnyé vált. A reformátorokat igazolta a történelem. Ma a protestáns hívek általában háromszor gazdagabbak, köztük tized annyi a leszakadt, munkátlan, és négy évvel tovább járnak iskolába, mint azok, aki katolikusok maradtak.

Ezek a különbségek sokkal markánsabban jelentkeznek az Európán kívüli keresztényégben. Elsősorban a két Amerikában, de még sokkal inkább Afrikában.

Mint katolikus, csak reménykedhettem, hogy végre, amikor már a napnál is világosabb a protestáns kereszténység fölénye, a római katolikusok közeledni fognak a reformáció kereszténységéhez.

A bíborosok azonban nem boldogabb, gazdagabb, tanultabb híveket akarnak, hanem a dogmák hűbb követőit. Ehhez pedig nem szakra, hanem délre kell orientálódni.

Ők csak azt látják, hogy a dogmákat tisztelő, a szertartásokon résztvevő, a szentségekkel élők, nagy többségét délen kell keresni. Az tegnap is elhangzott, hogy a lati-amerikai országokban él a katolikusok negyven százaléka. Tapintatosan nem tették hozzá, hogy a szertartásokon résztvevők, az ünnepnapokon templomba járók, a rendszeresen gyónók és áldozók, a papokkal személyes kapcsolatot tartók, az egyházi adót lelkiismeretesen fizetők többsége nem Európában él. Márpedig a bíborosok minél nagyobb számú aktív hívőt akarnak.

János Pált, a lengyel pápát azért választották, mert a lengyelekben látták a leginkább nekik tetsző kereszténységet. Az én fogalmaim szerint, a lengyel nép kereszténysége áll leginkább közel a kelet-európai ortodox kereszténységhez.

János Pál a dogmákhoz való ragaszkodásban ugyan konzervatív volt, de szeretetre méltó, a nép gyermeke maradt. Ezzel időlegesen nem okozott törést az európai és a tengeren túli kereszténységben. Szeretetre méltó volt a modern katolikusok számára is.

Halála után az ugyancsak konzervatívnak bizonyult német teológust választották. Ő azonban egy okos, német teológus volt, akit a latin, és az afrikai katolikusok nem érthettek meg. Túlságosan racionális volt a konzervativizmusa. A latin és az afrikai katolikusok ugyanis nem racionálisan, hanem érzelmi alapon tisztelik a dogmákat.

Mivel nem ismerem, nem is ismerhetem a pápaként szóba jöhető bíborosokat, de ismerem a bíborosi kar konzervativizmusát, csak abban reménykedhettem, hogy vagy egy észak-olasz, vagy egy észak-amerikai pápát választanak.

Csalódnom kellett, egy latin-amerikait választottak. Vagyis visszatértek arra az útra, amin akkor álltak, amikor lengyel pápát választottak. Az utóbbit tartom a kisebb hibának. A latin-amerikai papok ugyanis teológiai kérdésekben konzervatívak, de politikai tekintetben baloldaliak. Ebből fakadóan féltik a dogmákat, de nem félnek a politikai forradalomtól.

Az új pápát, az első benyomásom, és a névválasztása alapján sikeres választásnak tartom.

Az első szavai, a kézmozdulata arról árulkodott, hogy latin, érzelemiben közvetlen. A rómaiaknak, mint Róma püspöke olaszul, közvetlenül szólt, és jó estét kívánva búcsúzkodott. Tudta, hogyan nyerheti meg a végre olasz pápára váró olaszokat.

A távlati tragédia azonban abból fakad, hogy a latin népek gyorsuló tempóban lemaradnak.

- A belátható jövőben még inkább, mint az elmúlt száz év során nőni fog a puritán keresztény kultúra fölénye a latinnal szemben. A szakék nőni fog Európában is, de sokkal jobban Latin-Amerikában.

- A két kultúra hatékonysági különbségét pedig felnagyítja a demográfia különbség az európai és az amerikai latin népek között. Az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodó latin-amerikai országok lemaradnak, és a társadalmukban a politikai feszültség robban fog.

- A mediterrán latinok északi harmada nagyon szoros kulturális kapcsolatban van a puritán, de katolikus északi szomszédokkal. Latin-Amerikában nyoma sincs az olyan óriási kulturális különbségnek, mint ami Olaszország, és Spanyolország északi és dél fele között van.

- Az európai latinok igen jelentős turisztikai bevételhez jutnak a gazdag puritánok üdültetése és a kulturális kincsekre kíváncsiak pénzéből. Latin-Amerika nem számíthat ilyen bevételekre.

- Az európai latin országok etnikai tekintetben homogének, a latin-amerikaiak jelentős, nagyon gyorsan szaporodó, és nagyon nehezen integrálható indián, és afrikai etnikummal rendelkeznek.

A latin-amerikai társadalmak lemaradása mégis eltörpül az Afrikában és a Fülöp Szigeteken élő keresztények lemaradása mögött.

Nem véletlen, hogy az új pápa az I. Ferenc nevet választotta. Ő a szegényeket támogató Szent Ferenc által elképzelt katolikus vallást akar.

Az elmúlt évtizedek legnagyobb tanulsága éppen ennek az ellenkezője. A szegénységet csak egyre hatékonyabb munkával lehet legyőzni. A könyörület nem segít, mert újra termeli a szegénységet. Munkát kell adni, és nem alamizsnát.

I. Ferenc, várhatóan, úgy fog bevonulni a kereszténység történetébe, mint a szegények pápája. Ez az egyházpolitikai azonban csak növelni fogja az alamizsnára szorulók számát.

Ötszáz éve a protestánsok fölénye lassan, de töretlenül nőtt a romai katolikusokkal szemben. Ez a különbség a következő ötven évben nagyobbat fog nőni, mint előtte az ötszáz év alatt. Ez következik abból, hogy a katolikus vallás nem közeledik a puritán kereszténység felé, hanem távolodik.

A pápát választó bíborosok képteleneknek mutatkoztak annak a megértésére, hogy ami Krisztus idejében helyes volt, az a harmadik évezred elején már nem időszerű. Az én kereszténységem szerint nem azt kell tennünk, ami Krisztus idején teendő volt, hanem azt, amit ma tenne Krisztus.

Nemcsak kétezer éve, de szinte máig az emberiség olyan sorsra volt ítélve, amiben nem nyílt lehetőség a gazdagodásra. Az emberek nagy többsége nyomorra volt ítélve. Az elmúlt ötven ében azonban, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően többel nőtt az átlagos életszínvonal, a várható életkor, és az iskolázottság, mint előtte kétezer év alatt.

A stagnáló társadalmakban a jótékonyság erény volt, a gyors fejlődésre képesekben azonban a tettet elfojtó mákony.

Ezer éve a kereszténység jól döntött, amikor Európa nyugati és keleti fele szétvált. Tudomásul vette, hogy a kelet-európai kultúra kereszténységének más vallásra van szüksége, mint a nyugat-európai kultúrának.

Ötszáz éve a nyugati kereszténység, a Vatikán vezetése alatt nem értette meg, hogy az északnyugati harmadban élő puritán népek kinőtték a mediterrán kereszténységet. A latin népeket sikerült az ugyancsak reformra szoruló kereszténységben megtartani. Ennek azt lett a következménye, hogy a mediterrán Európa északi részén élő keresztény hívek ugyan megtartották katolikus vallásukat, de a klérus befolyása és a dogmák tisztelete egyre lazult. Ugyanakkor a katolikus vallást mindenben elfogadók száma az egyre jobban lemaradó déli térségben dinamikusan terjedt.

Tegnap a pápaválasztó bíborosok úgy döntöttek, hogy a jobban szolgáló hívek után mennek. Abba az irányban engednek, ahol valóban csak az alamizsna segíthet.

Pál apostol történelmi nagysága, hogy a krisztusi tanítást adaptálta a kor társadalmi és kulturális centrumába, a Római Birodalom népeinek kultúrájához. A reformáció idején már a puritán Északnyugat Európa volt az élcsapat, a reformátorok ehhez a kultúrához kívánták igazítani a Nyugat kereszténységét, de Róma ennek ellenállt. Az idő a reformátorokat igazolta, a puritán Nyugat lett az elmúlt ötszáz év élcsapata. A fölénye soha nem volt olyan nagy, mint az elmúlt az elmúlt ötven évben, és ma már egyértelmű, hogy a puritánoké a jövő. Róma ezt nem hajlandó tudomásul venni, és inkább áthelyezi a súlypontját a még elmaradottabb térségekbe. Minél több, hanem minél értékesebb híveket akar.