A reformáció két útja Magyarországon

Kopátsy Sándor              PV                      2013-03-28

A reformáció két útja Magyarországon

(Részlet a magyar történelemhez.)

Mivel a magyar történészek kerülik a Hódoltság területén kialakult, nagyon eltérő társadalmi viszonyok ismertetését, a későbbi társadalmi fejlődés történetének számos fontos kérdése tisztázatlan maradt.

A tisztázás érdekében az első feladat annak tudomásulvétele, hogy bő másfél századon keresztül a magyar etnikum nagy többsége oszmán társadalomban, illetve oszmán provinciában élt. Ezt meggyőzően bizonyítja, hogyha ránézünk az 1914-es etnikai térképre, és rárajzoljuk a Hódoltság és az Erélyi Fejedelemség területét. Ehhez még azt is hozzá tehetjük, hogy a Hódoltság idején az oda tartozó területeken kisebb volt a nem magyar etnikumok aránya.

Az, hogy ennek ellenére szinte tudomást sem veszünk arról, mi volt, és mi történt a hódoltság alatt, azzal magyarázható, hogy a feudális magyar társadalom uralkodó osztálya, az arisztokrácia, a katolikus főpapság és a nemesség elmenekült, nem élt az oszmán uralom alatt. Máig az jellemzi történészeink felfogását, hogy csak ott volt Magyarország, ahol az urak voltak, ahol a magyar etnikum nagy része élt nem volt Magyarország.

Ez a tudománytalan ostobaság éledt fel a jelenlegi alkotmányunkban is, amikor kimondja, ha idegen megszállók parancsoltak, akkor nem volt az ország a magyar népé.

A Hódoltság térségében a társadalomra jellemző legnagyobb változást az jelentette, hogy ott nem volt jobbágyság. Vagyis ott a lakosság óriási többsége nem a magyar földbirtokosok jobbágya volt, hanem a szultán földjének bérlője. Méghozzá nem is egyéni alárendeltségben, hanem a település tagjaként. Kollektív bérlők voltak.

Ez a tény azért fontos, mert ebből igen fontos társadalmi folyamatok következtek.

Az egyénnek sokkal nagyobb volt a mozgásszabadsága.

Történészeink is lapítanak arról, hogy a korábbi jobbágy szabadom kereskedhetett, lehetett tulajdona. Néhány ügyes paraszt. Zavarban is vagyok, hogy az elmenekült földesurak, püspökök, rendházak, nemesek ottmaradt jobbágyai mik is voltak. Parasztot mondok, mert nem volt jobbágy, polgárok, mert lehetett vagyonuk, ingatlanok. Jelentős hányaduk büszke parasztpolgár lett.

Máig nem írta le senki, hogy Tököli Imre úgy lett fejedelmünk, hogy az apja még a magyar jog szerint jobbágy volt. Mivel kiemelkedő sikereket ért el, mint tőzsér, azaz marhakereskedő, belőle lett az ország egyik leggazdagabb polgára. A budai pasa intézte el számára, hogy a császár, jó pénz ellenében, felszabadította. Ezután már átmehetett a csodákkal Fehérvárra, Nagyszombatra, hogy közvetlenül tárgyalhasson a nyugati marhakereskedőkkel. Imre fiát pedig a magyar arisztokrácia is befogadta, sőt fejedelmünknek választotta.

Klébelsberg Kunó jól tudta, hogy aki a hódoltság korával foglalkozni akar, az a legtöbb adatot az Isztanbuli Levéltárba menjen. Ezért alapított oda Magyar Intézetet. Az ott őrzött adatokról azonban alig szivárog ki információ. Pedig a Hódoltságban ötévenként alapos statisztikai felvétel készült. Nemcsak a számosállatok, hanem a lakosság adatiról is.

Ebből kiderülne, hogy a lakosság a front mindkét oldaláról elmenekült, de az elmenekültek többsége a Hódoltságra települt. A dunai révek adatait ismerem. Pest és Buda, Vác, Ráckeve lakossága sokszorosára nőtt, mert itt voltak a Nyugatra hajtott marha átszállítási helyei. Az odatelepültek nagy többsége a Királyi Magyarországról menekült jobbágy volt.

Eredi Ferencnek köszönhetjük, hogy feldolgozta az alföldi mezővárosok társadalmát. Ennek ellenére, máig nem oktatjuk, hogy magyar etnikumú polgárság még 1847-ben is, szinte csak a volt Hódoltság területén volt.

Az ezer éves történelmünk megértésének kulcsáról alig beszélünk. A középkori magyar társadalom azzal volt egészen más, mint a nyugat-európai példaképei, hogy a lakosság számához viszonyítva hatszor annyi nemes, és hatod annyi polgár élt benne. A nagyon gyér polgárságban pedig alig volt magyar etnikumhoz tartozó. Aki nem ezen a tényen keresztül akarja megértetni a történelmünket, kudarcra van ítélve.

Azon nem érdemes vitatkozni, hogy a népnek melyeik rendszerben volt a mostohább sorsa. A tények azonban azt mutatják, hogy a jobbágyok nem a Hódoltságról, hanem oda települtek.

Az kezdettől fogva érthetetlen volt a számomra, hogy a református egyházak mennyire lapítanak arról, hogy az elterjedésüket az oszmán megszállásnak köszönhetik. Vallásszabadság ugyanis csak ott volt. A Habsburgok hisztérikusan reformáció ellenesek voltak.

Valamikor a 70-es években találkoztam először egy szövegrésszel Werbőczy naplójából, ami felvilágosított. A katolikus Werbőczy ugyanis a Királyi Magyarország követe volt Regensburgban a Birodalmi Gyűlésen. Luther ment oda hozzá, és megkérdezte: Miért harcoltok az oszmán szultán ellen. Ő nem térít Európában, sőt alatta vallásszabadság van. Ellenben mi nem lehetnék itt, ha a császár és a pápa nem félne a szultántól.

Jó húsz év telt el, és nem találtam olyan református papot, püspököt, aki tudott volna erről. Végül egy értelmiségi találkozón került mellém, aki a Pozsgai minisztersége idején a vallásügyek felelőse volt. Ő sem tudott róla, de közölte: Itt van a feleségem, ami a Ráday utcában a református teológiai könyvtár vezetője. Ő mindenről tudott. Nemcsak az a napló van a birtokukban, hanem egy másik is, ami beszámol arról, hogy a következő Birodalmi gyűlésen már ő ment Lutherhez, aki megismételte a véleményét.

A könyvtár vezetője tudott erről a történelmük, különösen a magyarországi reformáció megértéséhez nagyon fontos tényről, de az óta sem találtam senkit, aki tudott volna róla.

Még fontosabbnak tartom, hogy a magyar reformáció sem tája fel, hogy mennyire más társadalom volt a Hódoltságban.

Arra ugyan büszkék vagyunk, hogy Erdélyben példás vallásszabadság volt, de arról említést sem teszünk, hogy ebben mi volt a szultán szerepe.

Ezzel jutottam el odáig, mire pár napja döbbentem rá, hogy az erdélyi és a hódoltsági reformáció két alapvetően eltérő úton történt, mert a két társadalmi szintére merőben különböző volt.

Az Erdélyi Fejedelemségben a szászok számára természetes volt az etnikai testvérek vallásának követése.

A földesurak áttérése is hasonló okokból történt, mind a puritán Nyugaton. Az ő osztályérdeküknek azért felelt meg a reformáció, mert az áttérés után megszűnt az egyházi kilenced, tehát a katolikus klérusnak fizetett, és jelentős hányadában Rómába folyó adó. Ezzel számukra biztosítottabb lett a nekik járó tized beszedése.

A jobbágyok áttérése még inkább egyértelmű volt, hiszen megszűnt az adójuk fele. Az egyházi adót maguk a gyülekezetek vettették ki, és használták fel. Az is érhetetlen, miért hallgatunk arról, hogy a Nyugat történelmének legnagyobb adó reformja a reformációval történt.

Az erdélyi reformáció története tehát a nyugati minta alapján történt.

Ezzel szemben a Hódoltságon eleve megszűnt az egyházi adó, és a földesúri függőség. Itt a reformációval a modernebb keresztény teológia győzte le a konzervatívot.

Az Oszmán Birodalom kiűzése után a Hódoltságban is vissza kellett állítani a korábbi társadalmi rendet. A császári hatalom támogatásával elkezdődött az ellenreformáció, az arisztokrácia és a katolikus főpapság uralkodásának restaurációja.

Ez már egy külön fejezet, amit ugyancsak át kell majd írni.