Szingapúr és Izrael

Kopátsy Sándor                 PG                   2013-03-16

Szingapúr és Izrael

A vállalkozások számára a világ tíz legmegfelelőbb államát nézve már pár napja kifejtettem a véleményem. Annak a lényege, hogy közöttük mindegyik vagy a Nyugat puritán, vagy a Távol-Kelet konfuciánus kultúrájához tartozik. Nincs köztük még latin kultúrájú nép sem.

Közben döbbentem rá, hogy az első és a negyedik helyen lévő Szingapúr, illetve Izrael két etnikai diaszpóra. Az előbbi a Távol-Kelet, az utóbbi a Nyugat diaszpóráját képviseli. Már számos esetben leírtam, hogy a világ két legfejlettebb etnikuma a diaszpórában élő zsidó és kínai nép. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a társadalom fejlődése szempontjából előny, ha nincs olyan méretű állam, amelyik államként is jelentős akar lenni.

Ezt tapasztalhattuk a Nyugat történelmében is.

Az európaiság a Földözi Tenger kis városállamaival kezdődött. Ezektől kaptuk a betűírást, a számrendszert, és megkoronázásként a görög kultúrát.

Európában azonnal visszatért a társadalmi sötétség, a sötét középkor, amikor az urbanizáció a korábbi tört részére esett vissza.

A középkorban a magasabb társadalmi és kulturális szintet a városállamok, illetve az államokon belül önkormányzatot élvező városok jelentették. Még a tudomány és művészet történészei sem hangsúlyozzák, hogy ezek számára szinte csak a városok jelentettek életteret.

A mezőgazdaságra épülő feudális társadalom is megőrizte a római civilizáció örökségét abban a tekintetben, hogy a városok függetlensége, mindenek előtt a gazdasági megmaradt. Máig nem hangsúlyozzuk kellőképpen, hogy az európaiság abban különbözött minden más kultúrától, hogy a városok önállóak maradtak. A Nyugat ott végződött, ahol a városok felett a politikai hatalmat birtokló földesurak, és az egyház hatalma ráült a városokra is.

Jelenleg a leggazdagabb, legiskolázottabb városok a városállamok. Luxemburg a leggazdagabb városállam, ami az egyetlen puritán kultúrájú a megmaradt törpe államok között, ahol szinte semmi sem maradt abból, hogy hercegség volt.

Minderről a történelemtudománynak alig van mondanivalója, hiszen ezek katonai, állami hatalma még akkor sem jelentett sokat, amikor egyes városállamok gazdasági nagyhatalmak voltak.

Ezért különösen érdekes számomra Szingapúr és Izrael előkelő helyezése. Nem a sikerük meglepő, hiszen a Nyugat kétezer ötszáz éves történetében, ha készítettek volna ilyen ragsort, akkor az élen mindig a városok lettek volna. Különösen a társadalmi mobilitásban, a gazdaságban és a művészetekben.

Ennek ellenére, a Nyugat történészei még mindig a politikai és katonai hatalmat maximalizáló politika elődlegességét hangsúlyozzák.

Szingapúr és Izrael közösek abban, hogy mindkettőt egy nagyon sikeres diaszpóra alapította. Azonban a különbségek is nagyon sok tanulságra adnak alapot.

Szingapúrral kezdem.

A második világháború végégig az imperialista Nagy Britannia fontos stratégiai erődje volt. A birodalom felismerte, hogy kivételesen szerencsés helyen van. Ennek ellenére egészen másként kezelte, mint Hong-Kongot, amit Kelet-Ázsia csúcsára emelt. Ez a városállam, mint a Kínai Birodalom csúcsa került vissza az anyaországhoz. Szingapúr szinte csak flottabázis és kikötői pihenő maradt.

A második világháború után a gazdaságstratégiai előnye megsokszorozódott. A város vezetését átvevő kínaiak hamar felismerték, hogy el kell szakadniuk Malajziától, és a soknemzetiségű lakossággal városállamot kell kiépíteni. Eleve zseniális utat választottak, kemény politikai fegyelmet, egy párt rendszert, drákói szigorú törvénybetartást, de nagyon liberális gazdaságot. Azt valósították meg, amit a csatlós országok progresszív kommunistái, elsősorban a jugoszlávok, majd a legyelek és magyarok, évül a csehek is felismertek. A politikai diktatúrában a gazdaságot piacosítani.

Lehet, hogy ez csak az én hiedelmem, de sokáig azt hittem, hogy a kínai vezetés a gazdaság piacosításában, ugyanakkor a kemény politikai diktatúra fenntartásában a közép-európai kommunistáktól tanultak. Ebben is lehet valami igazság, de ma már tudom, hogy Mao, és nyilván több vezető társa számára a példa Szingapúr volt. Ezt most tudtam meg, hogy Mao már a kulturális forradalom előtt, Tenget Szingapúrba küldte, az ott alkalmazott módszerek tanulmányozására.

Ami tehát Kínában az utóbbi harminc évben történt, lényegében a Szingapúrban elért sikerek bevezetése volt. Márpedig, ami Kínában történt, az emberiség történetének talán legnagyobb sikere.

Szingapúr abban is példa volt, hogy a politikai élet liberalizálására csak bizonyos szint elérése után kerülhet sor. Márpedig Kína még ma is legfeljebb negyednyi szinten tart, Szingapúrhoz képest.

Szingapúrtól tehát mindenkinek bőven van tanulni valója. Ez a városállam az élen áll egy a gazdasági élet szabadságát jelentő rangsorban, amiben az Egyesült Államok csak a tizedik.

Izrael rövid története egészen más vágányon haladt.

A holokauszt borzalmai után érett meg a nyugati zsidóságban a gondolat, hogy saját országra van szükségük. A saját országuk helyét a történelmi Izraelben látták. Az azonban máig fel sem merült, hogy a közel-keleti Júdea területe milyen természeti, politikai és gazdasági adottságokkal rendelkezik. Sajnos, ez nem merült fel sem a zsidóüldözéstől félő, sem a népüket ért katasztrófát túlélők előtt.

Annak ellenére, hogy kedvezőtlenebb helyet aligha választhattak volna, azt is el kell fogadni, hogy aligha volt más választásuk.

Szingapúrhoz hasonló adottság csak egy van a földön, Panama Csatorna. Az oda település azonban aligha lehetett volna reális. Egyrészt az Egyesült Államok akkor még egészen másként állt az európai zsidóság sorsához, mint jelenleg, másrészt a saját országukra áhító zsidóságot sem mozgósította volna egy idegen térségben való letelepedés. Azt azonban, legalább utólag fel kellene mérni, hogy miért ez lett volna az ideális megoldás.

Ami az Egyesült Államok érdekét illeti.

Hatvan évvel később, már csak ámulni lehet azon, milyen előnyök származtak volna abból, ha Izrael nem a Közel-Kelet közepén, hanem a Panama Csatorna térségében van.

A második világháború végén az Egyesült Államok egyik világstratégiai célja volt a közel-keleti államok politikai stabilitása, és az olajellátás biztosítása. Ezért kötött Szaúd-Arábiával olyan szerződést, ami az ottani politikai rendszer biztosítását garantálja. Az USA ezt a szerződést óriási politikai eredményeként élte meg. Máig nem vallja be, hogy ez a garancia mennyire ellentmondott nemcsak nemzeti erkölcsének, de az állami érkének is. Máig nem akadt senki, aki legalább utólag, felismerte volna, hogy az olajtermelő arab országoknak százszor olyan fontos, hogy legyen kiknek eladni az óriási bánya járadékú olajukat, mint Amerikának kifizetni annak az árát.

Még senki sem számolta ki, hogy mibe került az Egyesült Államoknak stabilizálni a stabilizálhatatlan arab világot.

Hatvan éve még Amerika sem mérte fel, hogy mit fog jelenteni számára a Panama Csatorna biztonsága, és megfelelő kapacitásra történő kibővítése. A Csatorna zsidó állam által való kezelése óriási nemzeti érdekük lenne. Ezzel szemben iszonyú áldozatokkal jár Izrael állam biztonságának garantálása a Közel-Keleten.

Ami Izrael érdekét illeti.

Júdea térsége a zsidó állam idején ideális térség volt a kor két világhatalmai között. Előbb Egyiptom és Babilónia, majd a Római Birodalom és a Közel-Kelet között. Az óceánok meghódítása után azonban a korábbi stratégiai jelentősége lecsökkent. A vasút és a Szuezi Csatorna kiépülése ugyan felértékelte, de a régi jelentősége ettől nem állt helyre. Ennek ellenére a Közel-Kelet korábbi gazdasági jelentsége elolvadt, és a politikai stabilitása megszűnt. A hajózás technikája pedig lehetővé tette Afrika megkerülését, amivel a Földközi Tenger is csupán beltengeri rangra süllyed.

Izrael jövője szempontjából a legnagyobb veszélyt az arab ellenszenv fogja jelenteni. Ez annál erősebb lesz, minél erősebb Izrael. Az egyre jobban lemaradó, túlszaporodó arab tengerben a kis Izrael katonai, gazdasági és tudományos fölénye még jobban fogja irritálni az arab tömegeket.

A zsidók országának másik nagy problémája azonban abból fog származni, hogy a közös vallás alapján működik a két igen távol álló kultúra. A nyugati, európai múltú, demográfiai tekintetben stagnáló zsidóság, szinte minden tekintetben, a világ legfejlettebb etnikuma. A közel-keleti és afrikai, ortodox zsidóság pedig nagyon gyorsan szaporodik, és az arab térség színvonalán áll, ahonnan nagy türelemmel, óriási anyagi áldozatok árán lehet, sok generáció során, felemelni. Ez az erőfeszítés párosul még másik két óriási teherrel. A példátlanul nagy katonai kiadásokkal, és a gyorsan szaporodó arab kisebbség kezelésének problémájával. A nyugati zsidóságnak csak a nagyon fejlett politikai demokrácia jelent hatékony légkört, a fenti problémák kezelése azonban demokratikus viszonyok közt szinte megoldhatatlan.

A 20. század egyik nagy tanulsága, hogy a különböző kultúráknak különböző társadalmi felépítményre van szüksége. A különböző kultúrák, és fejlettségi szinte közös állami működtetése elviselhetetlen teherrel jár. Ezért szűnt meg a gyarmati rendszer, ezért van válságban az Európai unió, ezért okoznak óriási társadalmi terhet a fejlett nyugati államokban az államalkotóénál kevésbé fejlett etnikum. Mindezek az ellentmondások jelen vannak a kicsi Izraelben.

- Körülötte csak ellenségek vannak.

- A Nyugatról és az arab világból betelepült zsidó között óriási a kulturális, a civilizációs és a fejlettségbeli különbség. Ezt a szakadékot a közös vallás nem hidalhatja át.

- Az országban az a két elmaradott réteg, az ortodox zsidók, és az arab kisebbség az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik.

E három akadály mindegyike olyan, aminek legyőzésére még nem akadt példa.

Amíg a kínai diaszpóra Szingapúrban csodát hozott létre. A nálunk lényegesen nagyobb munícióval, potenciális erővel rendelkező nyugati zsidóság azonban a lehető legmostohább természeti és kulturális térségben, a korunkban már legkevésbé a közös állam számára alapot jelentő közös vallásra építették a saját államukat.

A világ legokosabb etnikuma nem értette meg, hogy a közös vallás idejét múlt alap a hatékony közös állam számára.