Az EU átépítése

Elméleti megközelítésem 1

Az Európai Unió létrehozásának feltételei 3

A Nyugat integrációja indokolt. 3

Az integráció szintjei 3

Mi a teendő? 3

Kopátsy Sándor                EG                    2013-03-20

Az EU átépítése

Első témakörüljárás

Elméleti megközelítésem

Marx műveinek elolvasása a sok tanulság mellett azonnal egy fontos felismeréssel járt. A feje tetejére állított a saját zseniális elméletét. Felismerte, hogy a társadalom szerkezete, politikai, gazdasági és vallási élete felépítmény, ami szükségszerűen csak olyan lehet, ami megfelel az alépítményének. Fellelkesedtem, hogy a társadalomtudomány vérre tudomány lett.

Ez a felismerés annyira meggyőzött, hogy azonnal felismertem, hogy ő mindezt forradalmi buzgalmában a feje tetejére állította. Kitalált egy általa ideálisnak tartott felépítményt, és meghirdette forradalmi vallását. Erőszakkal létre kell hozni a javasolt közös felépítményt, és annak hatására létrejön a közös alépítmény.

Marxista lettem, ezzel Marx tévedését felismerve képes voltam eligazodni a nagyon eltérő társadalmak között. Elég volt annyit szem előtt tartani, hogy csak a közös, legalábbis nagyon hasonló alépítményű társadalmaknak lehet közös, legalábbis hasonló felépítményük.

Azt, hogy mit tekintsünk közös alépítménynek, Marx alig érintette. Pedig elég lett volna, ha azt vizsgálja, hogy mely társadalmak a legfejlettebbek, és keresse azok közös elemeit. Ezt tette a 20. század fordulóján Max Weber német politológus. Megállapította, hogy a tőkés osztálytársadalmat másoknál hatékonyabban csak a puritán népek képesek. Ezzel kimondta, amit ki sem mondott: Az alépítmény legfontosabb eleme a korának társadalmaiban a lakosság puritán viselkedése, amit ő protestáns erkölcsnek tekintett.

Annak ellenére, hogy felismerésének igazságát minden tény bizonyította, nem akadtak követői. Mivel állítását cáfolni nem lehetett, elhallgatták. Az elméleti felismerését csak azzal lehetett kiegészíteni, hogy a protestáns etika helyett szerencsésebb puritán mondani, és kiegészíteni azzal, hogy a távol-keleti népek is puritánok, csak az ő puritanizmusukat konfuciánus viselkedési módnak hívják.

Az ezredfordulóra bebizonyosodott, hogy fejlett társadalmuk csak a nyugati protestáns és a távol-keletei konfuciánus népeknek lehet.

Weber óta jelentősen tovább nőtt a puritán népek fölénye a latin és ortodox keresztény népekhez viszonyítva. Ez itt történik az orrunk előtt, mégsem figyeltünk fel rá.

A Távol-Keleten pedig bebizonyosodott, hogy az elmaradottabb többség tovább szaporodik, hacsak erőszakkal le nem állítják. A kínai marxistáknak a felzárkózás csak attól kezdve vált sikeressé, hogy politikai erőszakkal megfékezték a gyermekvállalást.

Az már nem ilyen egyértelmű volt, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat leállása is alépítményi előfeltétel. Ezt bizonyíja, hogy fejlett felépítmény csak ott jött létre, ahol a lakosság nem szaporodik gyorsan. Ezt már nem olyan egyértelműen bizonyítják a tények, mert számos olyan társadalom is van, amelyik nem gyorsan szaporodik, mégsem működik hatékonyan. Ebből az következik, hogy mind a puritanizmus, mind a lakosság számának lassú változása elengedhetetlen alépítményi követelmény.

A kettő között azonban lényeges különbség van. A puritanizmus nem lehet erőszakkal bevezetni, annak kialakulásához több generáción keresztüli erőfeszítésre van szükség. Talán az is mondhatnám, hogy a puritán viselkedés létrehozására még nincs sem elméletünk, sem gyakorlati példánk.

Ennek kulcsához is Weber vezetet közelebb. Ő volt az első, aki bebizonyította, hogy a puritán germán városba költöző lengyel parasztok gyorsan puritánokká válnak. Még gyorsabb és erősebb a puritánná válás, amikor a nem puritán erkölcsű bevándorlók Észak-Amerikába települnek. Webertől megtanultam, hogy a puritánná válás egyedüli módja a puritán környezetbe való áttelepülés. Mivel ezek az utak a nemzeti államok számára nem járhatók. A fejlettek viszont tudják, hogy nekik elég a munkaerő szabad mozgása, és hozzájuk sereglik a java. Ezek tehát a munkaerő szabad piacával csak abban az értelemben foglalkoznak, hogy a gyengét ne legyenek kötelesek befogadni. Arról hallgatnak, hogy ez mennyi kárt okoz a kevésbé fejlett társadalmaknak.

A jelen világgazdaságban tehát csak a puritán népek emelkedhetnek az ékvonalba, a protestáns nyugatiak már ott vannak, a távol-keletiek közül a fejlettebb is mind ott vannak. Potenciálisan csak a távol-keleti szegények csak akkor kerülgetnek oda, ha két feltételt biztosítanak. Egyrészt piacosítani kell a gazdaságot, másrészt erőszakkal féken kell tartani a gyermekvállalást. Ezt tette meg jó harminc éve Kína, amivel azt is bizonyította, hogy a felépítménye még nem lehet demokratikus. A gyermekvállalást a még szegény társadalmakban csak a politikai erőszak képes meg állítani.

Az még nem bizonyított, de joggal feltételezhető, hogy az erőszakot is csak puritán népek képesek felhasználni a népszaporulat fékezésére.

Jelenleg már csak két nép a vietnámi és az észak-koreai olyan puritán, amelyik erre az erőszakra képes lehet.

Az Európai Unió létrehozásának feltételei

A fentiekből az derül ki, hogy Európában csak a puritán lakosú országok érettek arra, hogy a világ élvonalának megfelelő felépítményük lehessen. Ezért az Európai Unió létrehozóinak azzal kellett volna számolniuk, hogy, Weber tanácsát megfogadva, a közösségbe csak a puritán népek államai szervezhetők.

Itt kell kitérnem arra, hogy Weberrel szemben, vannak katolikus népek is, melyek puritánok. Ilyenek elsősorban az Alpokban és Pireneusokban, valamint a germán népek között élő, vagy épen a nyugati szlávok között is, puritán katolikusok. Ha nem is vitathatatlan, az európai puritán népek vonalát körülbelül a Barcelona, Firenze, Bécs és Helsinki városok vonala közelítené meg. Azzal a fontos kivétellel, hogy Franciaország is ide sorolható. Nem annyira a franciák viselkedési kultúrája, mint térségük és történelmük alapján.

A lényeges, hogy ettől a vonaltól délre, és keletre nincsen puritán többségű lakosság. Ezeket ugyan kizárni sem szabad, de szorosan bevonni a közösségbe is veszélyes.

Elég lett volna az EU tagállamok körét mohóan bővíteni, ha arra gondolnak, hogy Olaszország két kulturálisan más felét, másfél század alatt nem sikerült a közös nyelvű államban egymáshoz közelebb hozni. Kalkulációm szerint, az EU tagság előtt az ország déli harmada, egy lakosra vetítve, a Marshall-segély húszszorosát kapta az ország északi felétől. Ez a támogatás az EU-tól kapottal az óta megkétszereződött. Az eredmény azonban semmi.

Spanyolországban a baszkok, és katalánok soha nem voltak jobban a spanyolok előtt, mint jelenleg. Kiderült, hogy ez a két etikum, minél fejlettebb a tudomány és a technika, annál nagyobb az előnyük a mediterránokkal szemben.

A finnek a 20. század elejéig Oroszország, az észtek a század végéig a Szovjetunió elnyomása alatt éltek, és mégis skandinávok maradtak.

Az Európai Uniót létrehozó és működtető bürokraták azonban nemcsak a mediterrán, de még a balkáni népeket is bevonták a közösségbe. Azok pedig az alamizsnától meghatódva, boldogan beléptek.

Mi késztette a németeket és a franciákat arra, hogy az Európa egészét befogadó közösséget szervezzenek?

Európa ötszáz éves fölényét akarták megtartani, ráadásul a kettős vezetésük alatt.

A hidegháború egyértelműen éreztette az európai nagyhatalmakkal, hogy az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval nem tartoznak egy súlycsoportba. Hozzájuk képes kicsik és kiszolgáltattak. A hidegháború alatt már felismerték, hogy össze kell fogniuk, ha erőt akarnak mutatni. Ezért a volt gyarmattartó országok politikai elitje gazdasági közösséget javasolt. Ez mind a németeknek, mind a franciáknak tetszett. A második világháború előtt a két európai nagyhatalom Németország és Franciaország volt. Ellenben a háború után.

Németország harmada szovjet megszállás alá került. Ennek ellenére az egyértelművé vált, hogy gazdasági téren ö áll az első helyen. Politikai tekintetben azonban béna kacsa lett. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának csak Anglia és Franciaország lett a vétójoggal rendelkező tagja, Németország máig kimaradt.

Franciaország ugyan megtarthatta a győztesek rangját, a nélkül, hogy ebben számottevő szerepet játszott volna. Gazdasági térten azonban nőtt a puritán államokhoz, Mindenek előtt Németországhoz viszonyított lemaradása. A francia nyelv nemcsak az angolhoz viszonyítva került hátérben, de a világon a spanyol, Európában a német is megelőzte. Ezért aztán örömmel fogadta Németország ajánlatát, hogy ketten legyenek az Európai Unió hangadói. Ráadásul Németország vállalata az EU felfújt mértékű agrártámogatását, amiből bőven jutott Franciaországnak is.

Mindkét ország azzal kívánta erejét növelni, hogy a vélt támogatóit bevonja a közösségbe. Franciaország a latin országokra és a balkániakra épített. Németország folytatni kívánta ezer éves keleti terjeszkedését, azért Lengyelországra, Csehszlovákiára, Magyarországra, a balti országokra és részben a balkániakra számított.

Anglia kezdettől fogva nem volt a lelkesek között. Elsődlegesnek az Egyesült Államokkal való viszonyát tekintette. Mivel London pénzügyi szolgálatait meg kívánta tartani, fél-szívű tag maradt. Az euró övezetbe azonban nem szállt be.

Az igazi rokonainak azonban az északi tagállamokat tekinti. Létrehozta az Északiak Jövő Fórumát, aminek tagjai Britannia mellett a skandináv és a balti államok, és évente tanácskoznak. Ezt Protestáns Ligának is hívhatnánk, amiből Németország kimaradt, Litvánia viszont belekerült. Kulturálisan sokkal homogénebb, mint az EU. Ezeknek természetes, hogy angolul beszélnek, és puritánok módjára élnek. Ez a közösség akkor volna erős és egészséges, ha Németország, Ausztria és Hollandia is tagja volna, Litvánia pedig nem.

Anglia még mindig megkülönböztetett kapcsolatot tart fenn nemcsak az Egyesült Államokkal, hanem Kanadával, Ausztráliával és Új-Zélanddal.

Ehhez hasonló a Varsói Négyek közössége is, azzal a különbséggel, hogy azok négy nyelven tárgyalnak. Ezek mindegyike többségében nyugat-orientált, katolikus, nem puritán országok, de viszonylag azonos kultúrájúak, hasonló gazdaági fejlettségűek. Ezek egymással beleférnének a munkaerő közös piacába. Ebbe a közösségbe férne bele Litvánia.

Az is előnyös lenne, ha a négy mediterrán országnak volna közössége. Ebbe Franciaország lehetne vezető, ha nem találná rangon alulinak. Ez a közösség ugyanakkor szoros kapcsolatot, vámuniót tarthatna fenn a latin-amerikai országokkal.

Ezzel már fel is vázoltan a Nyugat integrálódásáról az elképzelésem.

Az Európai Unió eleve hibás, halva született koncepció. Ha nem is mondja ki, de tagadja a Nyugat egységét azzal, hogy azt Európára szűkíti le.

A Nyugat nem Európa, hanem az európai kultúra, a kontinensen kívül a két Amerika, Ausztrália és Új-Zéland. A Nyugat három lényegesen különböző kultúrára oszlik. Tehát nem egységes, ahogyan Brüsszelben elképzelik.

- Lakosságának nagyobbik fel nem is Európában él.

- Területének öthatoda nem Európa.

- A világgazdaság élvonalába tartozó, puritán része a Nyugatnak felerészt nem a kontinensen él.

Aki a Nyugatot Európával azonosítja, elveszi élcsapatának, területének felét. Katonai erejének, és nyersanyagforrásainak kilenctizedét. Mivel ez volt, és maradt a közösség célja, nincs jövője.

Az Európát egyesíteni akaró politikusok nem számoltak azzal, hogy csak közös kultúrájú, és közel azonos gazdaági fejlettségű államok alkothatnak hatékony közösséget.

A Nyugat megosztottságát jól mutatja, hogy három keresztény kultúrára oszlik.

Kicsit leegyszerűsítve.

I. A Nyugat élcsapatát a puritán, döntően protestáns, angolszász, germán, és skandináv népek országai alkotják. Ezeknek a többsége ma már a négy volt angol gyarmaton él. Tegyük hozzá, hogy jobban, mint a három európai „nagyhatalom”.

II. A Nyugat fél-perifériája szintjén vannak a latin, katolikus keresztény népek. Ezek nagy többsége ma már a latin-amerikai országokban él. A kiváló természeti adottságaik ellenére sem jobban, mind a volt gyarmatosítói.

Még nem merte kimondani senki, hogy amíg az angol gyarmatokra vándorlók, mind, még azok is, akik nem puritán országokból jöttek, gazdag puritánokká váltak. A spanyol és portugál gyarmatokra települtek a puritánokhoz viszonyítva, egyre jobban lemaradnak.

III. A Nyugat fél-perifériáját alkotják az ortodox keresztények. Többségükben keleti szlávok. Annak ellenére, hogy tőlük is sokan vándoroltak az újvilágba, ott a befogadó puritánokhoz gyorsan igazodtak, és helytállnak. Ezzel szemben az óriási Szibériát és Közép-Ázsiát képételnek voltak felemelni. Elég Kanadát és Szibériát összevetni, és kiderül, hogy a pravoszlávok mennyire alkalmatlanok a gyors felemelkedésre. Ez a tény arra is magyarázatot ad, hogy miért bukott meg a bolsevik rendszer. Azért mert, pravoszlávok rendszere volt.

Ha a puritánok gazdasági és civilizációs fejlettsége 100, a latinoké legfeljebb 50, az ortodox keresztényeké 25. Ráadásul ezek a különbségek egyre nőnek. Ahogyan más lett a három nyugati kultúra kereszténysége, még inkább más lett a társalmuk fejlettsége is.

Ezért a Nyugat integrációját is a három minőségéven eltérő kultúrához kellene igazítani.

Az EU csődjét látva, vetődött fel a többszintű unió. De ezt egyelőre csak Európán belül képzelik el. A háromszintű integrációnak is csak az egész Nyugaton belül van értelme.

A Nyugat integrációja indokolt.

Egyértelműnek látszik, hogy az elkövetkező század világgazdaságának két centruma lesz. A Nyugat és a Távol-Kelet. A háromkultúrájú Európa már ma is csak a Nyugat gyengébb fele, és egyre kevésbé lesz az. Ezért eleve rövidlátás volt a kontinens nyugati felére tervezni a közösséget, és kihagyni annak legdinamikusabb, legnagyobb erőforrásokkal rendelkező angol-szász, tehát puritán erejét.

Elég lett volna megnézni, hogyan értékeli az ENSZ statisztikája az erőviszonyokat. A világ tíz legfejlettebb társadalmú országa a puritán Nyugathoz tartozik. Ebből hat, viszonylag kis lakosú skandináv ország és Svájc európai. A másik négy az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. Az utóbbi négynek a területe, a lakossága, a nyersanyagforrása, a katonai ereje sokszorosa a hat európai ország ének. Ráadásul mind a négy közös nyelve az angol.

Nagyon korlátolt áttekintő képességre vall, hogy ezek nélküli Nyugatot, Európa nyugti felét, akarták versenyképessé tenni a távol-kelettel.

Elég lett volna az előző század két világháborújának tanulságára gondolni. A demokrata Európát csak ez a négy tengerentúli testvére tudta megmenteni előbb a fasiszta, majd a bolsevik barbárságtól.

Mint látni fogjuk, szoros politikai és gazdasági közösséget csak a hasonló kultúrájú, és gazdasági fejlettségű társadalmak alkothatnak. Ebből fakadóan, a Nyugat integrációjának a kristályosodási magja csak Anglia és a négy volt gyarmata lehet. Ezzel szemben az Európai Unió ennek az ellenkezőjére épült. Németország és Franciaország összefogására annak érdekében, hogy ellensúlyt teremthessenek az angolszász élcsapattal szemben.

Azzal, hogy a Nyugat integrációjára van szükség, és annak magja az öt angolszász ország legyen, nem szabad azt gondolni, hogy a többieket ki kell, illet ki szabad zárni. Ez csak azt, hogy eleve legalább háromszintű közösségre lett volna szükség, és ennek a felső szintjét puritán kultúrájú országok jelentsék. Ez azt jelenti, hogy ide tartoznak az említett legfejlettebb tízen felül Németország, Ausztria, Belgium és

Franciaország. Ennek az egyetlen hivatalos nyelve az angol. Franciaország csak akkor lehet tag, ha ezt tudomásul veszi. A többi puritán országnak nem volna ez ellen kifogása. A több nyelv használata csak az alacsonyabb szinteken maradhatna meg, átmenetileg.

A második szint azokat fogná össze, amelyekben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem a felső szintnek a fele körül ingadozik.

A harmadik szintbe azok a tagok tartoznak, ahol a nemzeti jövedelem a fejlettek negyede körül ingadozik.

Azt, hogy melyik szinte milyen szoros legyen az integráció, a következő fejezetben vázolom fel. Méghozzá alulról, a harmadik szintről kezdem.

Az integráció szintjei

I. Áruforgalom

II. Munkaerő áramlás

III. Tőkeáramlás

IV. Közös pénz

I. Szabad áruforgalom

Az árul és szolgáltatások közös piaca az egyetlen olyan integráció, amelyik kultúrától és fejlettségi szinttől függetlenül hasznos. Ezért a közös piac építése, hosszú távon, a világgazdaság számára mindig, és mindenütt kívánatos.

Minden olyan világgazdaság, amelyikben az államok maguknak építettek ki áruforgalmi uniót, sértette a világgazdaság érdekét. Ennek ellenére ez volt a jellemző a tőkés osztálytársadalmakban, ahol a gyarmattartók érdek volt, hogy a gyarmataikat saját tulajdonuknak tekintsék és kizsákmányolhassák. Ez a rendszer azért vált általánossá, mert az ipari forradalom után a világkereskedelem lényegében a fejlettek és az elmaradottak közti csere volt.

A 20. század derekára azonban a tudományos és technikai forradalom hatására megváltozott a világkereskedelem, a súlypontja a fejlettek közti munkamegosztás lett. Ezzel megteremődött az egységes, vámok és dotációk által nem deformált, a gyarmattartók által fel nem szabdalt világpiac igénye. A második világháború után ebbe az irányban megindultak a változások. A vámok leépítése megindult. Ennek örvendetes példáját lehetett üdvözölni az Európa nyugati felét integráló Közös Piacban is.

A közös piac az is jelenti, hogy a lakosság mozgását nem, csak a letelepedésüket és a munkavállalásukat korlátozzák a határok.

II. A munkaerő szabad áramlása.

A munkaerő szabad áramlásának feltételeivel nem foglalkoztak Brüsszelben, de még a fejlett országok közgazdászai sem. Brüsszelben azért nem, mert nem értenek hozzá, a fejlettek pedig azért nem, mert ez a jelen és a jövő kincsesbányája. A jó munkaerő befogadása ugyanis talált kincs.

A napokban számoltam ki, hogy egy fiatal diplomás kivándorlása egy olyan országból, ahol mintegy tízezer euró az egy laksora jutó jövedelem, a felnevelési költségét is számolva, közel félmillió euró. Ennyit veszít vele minden ilyen, közepesen fejlett ország.  Ha egy olyan országba megy, ahol háromszor magasabb az egy lakosra jutó jövedelem, a bevándorló értéke másfélmillió euró. De ez csak az átlag. A gyakorlatban az átlagnál értékesebbek vándorolnak.

Ha a felnevelési költséget is számolva mutatnák mi, mekkora a szellemi vagyon nettó nemzetközi áramlása, kiderülne, hogy több mint a fizikai tőkeáramlás egyenlege. És ennek az iránya éppen fordított.

Ennek ellenére, még egyetlen közgazdásznak sem jutott az eszébe, hogy a munkaerőárunak világpiaci ára legyen. A fizikai tőkének van, a szellemi vagyonnak, ha az nem tőke, nincs. A találmányok védelmét a jogrendszer biztosítja, a két lábon járóét senki sem védi. Ezért aztán a munkaerő szabad áramlása csak olyan társadalmak, országok között lehet indokolt, amelyek bérszínvonala közel azonos. Ahogyan az áruk nemzetközi cseréjénél azok értékét meg kell téríteni, a munkaerő áramlás esetében ezt a nemzetközi jognak kellene szabályozni. Olyan rendszert kellene bevezetni, mint ami a találmányok, szerzői jogok esetben működik. A problémát az jelenti, hogy az egyének tudásvagyona sérthetetlen személyi tulajdonnak számít, annak ellenére, hogy annak termelési költségét a társadalom fedezte.

Ezért volna szükség olyan nemzetközi szervezetnek, amelyik meghatározott módszer alapján számolt munkaerő éréket tart nyilván, és a munkaerő országok közti mozgásánál a kárt szenvedőnek meg kell téríteni.

A munkaerő szabad áramlása ugyan fontos össztársadalmi érdek, de a csere esetén az értékének megtérítését biztosítani kellene.

Erre azonban egyelőre aligha számíthatunk, mivel az erősek érdeke, hogy ingyen juthassanak minőségi munkaerőhöz. Ehhez járul, hogy a munkaerő is abban érdekelt, hogy a tudását sérthetetlen személyi tulajdonaként hasznosíthassa.

Egyelőre meg kell elégedni azzal, hogy a kevésbé fejlettek érdeke, hogy ne legyenek olyan közösségnek a tagjai, amelyiknél sokkal értékesebb a munkaerő, ahol sokkal magasabb a keresetek színvonala, mert az agyelszívás az erejét szívja el.

Maradjunk abban, hogy a munkaerő szabad áramlása csak akkor lehet kétoldalú előny, amikor a közösség tagjai között nincs jelentős jövedelemkülönbség.

III. Szabad tőkeáramlás.

A szabad tőkeáramlás szinte minden kultúra minden szintjétől függetlenül megengedhető, de az államok nacionalista politikai vezetése minden eszközzel igyekszik minden olyan tőkemozgást megakadályozni, ami a nemzeti büszkeséget sérti.

Ezért aztán a nemzetközi tőkemozgást a nemzetközi politikai és gazdasági intézmények egységesen támogatják, a nemzetek képviselői azonban igyekeznek megakadályozni.

Az Európai Unió befelé igyekszik megvalósítani, de mint intézmény görcsösen ellene munkálkodik. Ennek példája az EU kezdeti nagy hibája, hogy megkülönböztetett dotációs rendszere működik, és kifelé még egyetlen vámuniós szerződése sincs.

Katasztrofális hibájának tartom, a nem egyedül rá jellemző, nagyarányú mezőgazdasági támogatását.

Eddig csak az EU szereződési hibáival foglalkoztam, pedig gyenge teljesítményének egyik fő oka, a nagyarányú agrártámogatása. Kezdetben a költségvetésének nagyobbik felét tette ki a mezőgazdaság támogatása, és még ma is ez messze a legnagyobb tétel. Márpedig, ha van olyan gazdasági ágazat, amiben Európa nyugati felének komparatív hátránya van, akkor az a mezőgazdaság. Ezért alapvető érdeke volna az olyan külkereskedelem, amiben tudásigényes termékekért vásárolja meg a mezőgazdasági termékeket. Buta politikai taktikából ennek az ellenkezőjét teszi. Nemcsak az EU, de a két gazda ország, Norvégia és Svájc is, amelyek még az EU-nál is jobban támogatják a mezőgazdaságukat. Ebben csak Japán lép még rajtuk is túl. De az Egyesült Államok sem szabadult meg ettől a mániától.

Ezt az általános ostobaságot két ok magyarázza.

- Egyrészt a konzervatív pártok túlságosan a mezőgazdasági lakosságra, a falusi lakosság szavazatára épülnek.

- Másrészt még mindig a két világháború tapasztalatai alapján a lakosság háború alatti élelmezési gondjait hatása alatt élnek.

Nem számolnak azzal, aminek alapján Európa nyugati felének országai felszámoltak a bányászatukat, és importra rendezkedte be. Rájöttek arra, hogy a jelenleg tangeri szállítás már olyan olcsó, hogy a kikötőből, kikötőbe a sok ezer kilométer is olcsóbb, mint amennyivel drágább a belföldi termelés és szállítás.

Ez ugyanúgy áll a mezőgazdasági termékekre is. Azok importja sokkal olcsóbb belföldi ellátást jelentene, mint a hazai termelés.

Még nem láttam arra vonatkozó számítást, hogy mennyi volt az elmúlt húsz évben a mezgazdasági dotáció költsége, és mennyivel magasabb áron fizette meg a lakosság az élelmezését, ahhoz képest, ha importálták volna. Egy ilyen mérlegből világossá válna, hogy ez sokszor többe került, mint a tagállamok államadósságainak összege. Sőt az is kiderülne, hogy a mezőgazdasági termékek importjára való átállás, és a dotáció megszüntetése fedezetet jelentene az államadósságok kamatterhére és visszafizetésére. Ráadásul az infláció is lelassulna.

A butaság mindig nagyon drága.

Mi a teendő?

Az Európa Unió fő célja az legyen, hogy fokozatosan átalakul Nyugati Unióvá. Tudomásul kell venni, hogy az integrálódó Nyugat nemcsak esélyes versenytársa a Távol-Keletnek, de óriási előnyökkel is rendelkezi azzal szemben. Ugyanakkor az Európai Unió nemcsak a Távol-Kelettel, de még a két Amerikával sem veheti fel a versenyt. Annak a két, puritán állama szinte minden tekintetben erősebb, mint a puritán európai országok együttvéve. Az előnyt fokozza, hogy a latin-amerikai államok nincsenek beintegrálva.

Az Európai Unió is sokkal erősebb lenne, ha csak a puritán lakosságú államokból állna. Brüsszelben tudomásul kell venni, hogy a jelenlegi 27 tagállam három olyan kultúra között osztódik fel, amelyek csak külön integrálódhatnak, de ha az EU vezetése azonos szabályokat, feltételeket akar rájuk kényszeríteni, még akkora teljesítményre sem lehetnek képesek, amit egymástól függetlenül elérnének.

Az EU bebizonyosodó csődje azt bizonyítja, hogy ami nem összeillő, azt nem lehet összeilleszteni.

Ezt belátva.

1. A tagországokat három-négy rokon kultúrájú, és hasonló fejlettségű csoportokra kell osztani. Ha nem is azonos fedéssel, de lényegében a három kereszténységhez hasonlóan külön a protestánsok, azaz puritánok. Külön a katolikusok, azaz a latinok. Külön az ortodox keresztények, azaz a balkániak. Hiba volna, ha a terjeszkedési vágyból, és az Egyesült Államok nyomásának engedve befogadnák a mohamedán Törökországot. Sokkal logikusabb lenne, ha már van egy ortodox kultúrájú csoport, a keleti szlávokat is előbb, mint a mohamedánokat.

Kelet-Európát nem szabad kizárni Európából, annak ellenére, hogy a nyugati keresztényekkel való integrálódásra nem alkalmasak. Európa területének nagyobb, alulnépesedett felét ők. Ezek térségében van a nyersanyagkincsek nagy többsége. Az éghajlat várható felmelegedése következtében Oroszország északi térségén az eltartó képesség megsokszorozódik, az Ázsiát közelhozó északi vízi út pedig harmadnyi közelségbe hozza Kelet-Ázsiát.

2. A négy angolszász tengerentúli országgal vámuniót kell létesíteni. Ez volna az első lépés abban az irányba, ami nem csupán Európát, hanem a Nyugat egészét kívánja a Távol-Kelettel azonos súlycsoportba szervezni. Ennek a folyamatnak lenne az elő lépése az Egyesült Államokkal vámunióba lépés. Ebből következne, hogy ez Kanadára is kiterjed. Ez után az is természetessé válik, a vámunió a másik két angolszász országgal, Ausztráliával és Kanadával is.

A minden puritán gazdag ország vámuniója már a század közepére felnőtt Kínával, sőt az egész Távol-Kelettel szemben is egyenrangú egység. Ha nem is a népessége lenne hasonló méretű, de bővebben ellátott nyersanyagokkal, a térsége pedig bőven fogadhatna be bármennyi munkaerőt a világ kevésbé fejlett, és túlnépesedett térségeiből. Ezt a szempontot egyelőre nem kezelik kellő súllyal. Pedig az elkövetkező száz év legfontosabb gazdasági eseménye az emberiség háromötödében jelentkező túlnépesedés tehetségkínálata lesz.

3. Az agrártámogatásokat fokozatosan fel kell számolni.

Már többször leírtam, hogy az agártámogatások kidobott pénzt jelentenek. Vámunió esetében olcsóbb termékekhez jutnánk, csökkenne a fogyasztói ár, olcsóbb lenne a munkaerő. A nyugat-európai mezőgazdaságban pedig a felszabadult munkaerő képzett és fegyelmezett, az találna munkát.

Az agrártámogatástól megtakarított pénzt pedig kutatásra, oktatásra, foglalkoztatásra lehetne fordítani.

Ez olyan összeg, aminek tört részét fordította az EU ezekre a célokra.

4. Az európai latin országok csoportját pedig a latin-amerikai országokkal kellene szorosabb kapcsolatba hozni. Ez egyelőre nem egyszerű feladat, de a legutóbbi pápaválasztás jó útmutató lehetne. Ha a pápai állam megérti, hogy a latin népek kultúrájához kell igazodni, az EU vezetés is megérthetné.