Az európai bolsevik rendszer mérlege.

Kopátsy Sándor                   PP                2013-02-20

Az európai bolsevik rendszer mérlege.

Örültem az Alkotmánybíróság határozatának, ami nem tarja törvényellenesnek a vörös csillag viselését. Nem emlékszem, hogy valaha viseltem volna jelvényt, kitűzőt, ezután sem fogok. Se keresztet, se csillagot. Elveimmel ellenkezik minden szimbólum gomblukban viselése. Olyan is, amelyikkel egyetértek. Még az is zavar, ha a himnusz mindenre eléneklik. A tiltásuk azonban még jobban ingerel. Becsülöm ugyan azokat, akik akár csillagot, akár keresztet kitűznek, és örömmel kitűzném én is, ha tilos.

Ettől eltekintve, a hazai bolsevik rendszert sem tartom olyannak, amit szégyellnünk kell. Hosszú életem során átéltem rosszabbat is. Egyik rendszer sem csak fekete vagy fehér. Számomra mindegyikben volt fehér is, meg fekete is.

Nekem a bolsevik sem olyan fekete, amilyennek ma láttatják.

Nem akarok a jelenlegi belpolitikai sárdobáláshoz azzal hozzá járulni, hogy a mi bolsevik rendszerünket részletezzem.

Megelégszem foglalkozni az általános európai szerepével.

Nekem elég volt az első pécsi május elseje, hogy tisztán lássam, a szovjet rendszer egy kelet-európai ortodox vallás diktatúrája. Ahogyan az ortodox kereszténység nem nekem való, az ortodox marxizmus sem az. Nem a marxizmustól, hanem annak ortodox változatától féltem. Minden teóriától félek, amit dogmatikusan erőltetnek.

Azt azonban azonnal üdvözöltem, hogy a régi rendszert segítenek összetörni. Ezt értékeltem, annak ellenére, hogy az összetörés módszerét túlságosan kelet-európainak találtam.

A szocializmusnak a kelet-európai változatát is a kisebbik rossznak tartottam, a Horthy-rendszerhez viszonyítva.

A bolsevik diktatúra is osztálytársadalom volt, se nem az uraké, hanem a dogmatikus kommunista vallásúaké. Nem értékelte az emberi életet, szabad utat engedett az egészségtelen élvezeteknek, az alkoholizmusnak, és a dohányzásnak.

A bolsevik társadalom osztályjellege nagyon élesen jelentkezett a második világháborúban is. Úgy győzött a második világháborúban, hogy a katonai emberveszteségük mintegy ötszöröse volt a vesztes németekének.

A politikusok és a közgazdások máig nem értették meg, hogy miért omlott össze Európában a bolsevik rendszer. Nem azért, mert bolsevik, hanem azért mert imperialista lett. Könnyű volna belátni ezt, ha végiggondolnánk, hogyan alakul a Szovjetunió sorsa, ha nem fegyverkezik, nem hadászati célokra pocsékolja el emberi és anyagi erőforrásainak legjobb harmadát.

Az Egyesült Államokkal folytatott katonai verseny nemcsak azért volt ostobaság, mert nem volt megnyerhető, hanem azért, mert senki sem fenyegette. Az, hogy a Szovjetuniónak katonai védelemre volt szüksége, ostobaság volt. Nála nagyobb katonai erővel csak az Egyesült Államoknak rendelkezett. Annak azonban érdeke lett volna a békés Szovjetunió sikeres fejlődése.

Németország és Japán legyőzése után az Egyesült Államok elsődleges érdeke a gyarmatok felszabadítása, és a demokratikus államokkal való élénk kereskedelme volt.

Ez egyértelmű volt már a második világháború folyamán, de még inkább annak megnyerése után. Ez nagyon karakteresen megjelent Jaltában, ahol az egyetlen erős fél, az Egyesült Államok Sztálin mohóságát jobban honorálta, mint a volt gyarmattartókét.

Sztálin azonban a Szovjetunióból akart gyarmatbirodalmat építeni. Nem akadt senki a bolsevik vezetők körében, aki megmagyarázta volna, hogy Jaltában azért kapták meg a közép-európai térséget, és a Balkán nagy részét, mert Roosevelt a Szovjetuniótól való félelemben akarta tartani nemcsak Németországot és Japánt, de a magukat győztesnek érző gyarmattartókat. Koncepciója bevált.

- A Szovjetunió katonai erejétől, és kommunista diktatúrájának hatásától félő nyugati demokráciák összefogtak, és Japánnal együtt, Egyesült Államok védelme alá menekültek.

- A gyarmatok felszabadultak. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy az Egyesült Államok stratégiai célja nemcsak a fasiszta imperializmus megállítása, hanem a gyarmattartók meggyengítése volt. A Szovjetuniót pedig nem tekintette ezekkel egyenrangú veszélynek.

Sajnos, a Szovjetunió korlátlan hatalmú vezetője, Sztálin, nem tudta reálisan felmérni a birodalma képességét, és elhitte, hogy katonai szuperhatalom lehet. Az Egyesült Államoknak nem volt semmi oka arra, hogy az állig felfegyverzett Szovjetuniótól féljen. Felmérte a fegyverkezési versenyből származó előnyeit. Számára elég volt a nemzeti jövedelmének 4-5 százalékát fegyverekésre fordítani ahhoz, hogy a Szovjetuniónak a 30 százalékos ráfordítás is kevés legyen. Ráadásul, minél jobban fegyverkezett a Szovjetunió, egyrészt annál jobban ernyője alá simultak a volt gyarmattartók és háborút vesztettek, ugyanakkor a Szovjetunió egyre jobban beleroppant.

Elég volna csak arra gondolni, hogyan alakulhatott volna a Szovjetunió háború utáni története, ha nem válik imperialistává.

- Ha nem akarja a kelet-európai kultúrára épülő marxizmusát rákényszeríteni a Jaltában rábízott államokra. Megelégszik azzal, amit Finnországgal szemben elért. A kötelező semlegességükkel, és a kommunista pátnak a működésének garanciájával. A csatlós sorsra ítélek ma is csak azt látják, hogy nekik milyen káruk származott abból, hogy nem lehettek függetlenek.

- Ha a haderőre fordított óriási forrásait a gazdaság fejlesztésére, az életminőség javítására fordítja. A Szovjetunió egészen más ország lett volna, ha a nemzeti jövedelmének csak akkora hányadát fordítja fegyverkezésre, amennyit az összeomlás után az utódállamaik tesznek. Azok együttes katonai ereje tört része lett annak, ami a hidegháború alatt volt. Kiderült, hogy a Nyugatnak semmi szüksége nincs arra, hogy megtámadja a legyengült utódállamokat, hiszen a felettük szerzett hatalomból több káruk, mint hasznuk lenne.

Az a tény, hogy a hidegháborút követően senki sem akarja legyőzni a meggyengült bolsevik tábor országait, a legjobb bizonyíték arra, hogy a fegyverkezésre fordított pénz értelmetlen volt.

A Nyugat megelégszik azzal, hogy a Szovjetunió összeomlását a rendszerének hibájával, a demokrácia és a gazdasági liberalizmus hiányával magyarázza. Nem veszi tudomásul, hogy a kelet-európai utódállamok egyike sem működik hatékonyabban, boldogul jobban, mint ahogyan a bolsevik rendszerben boldogult.

A tagállamok közül csak azok boldogulnak valamivel jobban, amelyek igen jelentős bányajáradékhoz jutnak. Számításaim az ENSZ adatok alapján azt bizonyítják, hogy a bányajáradék nélküli egy laksora jutó jövedelemben, a várható életkorban, és az iskolázottságban a bolsevik diktatúrát fenntartó Fehér-Oroszország megelőzi Oroszországot.

A másik példa a bolsevik Jugoszlávia. A volt tagállamok teljesítménye, Szlovéniától eltekintve, gyengébb, mint a közös országukban volt.

A történelmi tanulságot le kellene vonni.

A nagycsaládos, pravoszláv népek számára a diktatúra nem a legrosszabb megtoldás. Annak megszűnése után sem működnek hatékonyabban.

Ezt a kiscsaládos, nyugati keresztény csatlósokról nem lehet mondani, annak ellenére, hogy a felszabadulásuk óta ezek teljesítménye is vegyes.

- A politikai szabadságuk nagyon megnőtt, de az állami szuverenitásuk és a demokrata rendszerük sem hozott csupán sikert.

- A társadalmuk alsó harmada rosszul, a felső harmad azonban jól járt. Az új, sokkal differenciáltabb jövedelemelosztás sem bizonyult hatékonyabbnak, a közvélemény többsége számára elfogadhatóbbnak.

- A munkaerő alsó ötödének foglalkoztatása katasztrofális. A kívánatosnál magasabb foglalkoztatásból, a másik végletbe zuhantak, a kívánatosnál sokkal alacsonyabbra.

- A lakosságuk fogy. A családok stabilitása romlott. Nő a válások száma, a házasságon kívüli szülés. A leszakadt rétegben sok gyermeket vállalnak, de nem nevelik megfelelően.

Ezzel szemben azon folyik a vita, hogy melyik rendszer ölt meg politikai, illetve faji okokból több embert. Ez a vita számomra az ostobaság szimbóluma. Hetven éve, katolikus vallásúként azon lázongok, hogy a vallásom a hívei felett hozott végítélet megítélés legostobább megítélője. A legjobb keresztény is örök kárhozatra kerül, ha egyetlen halálos bűne nem nyert megbocsátást. Vagyis nem az élet egészét teszi mérlegre, hanem egyetlen bűn alapján hoz elmarasztaló döntést. Vagyis nem az élet során elkövetett jó tettek és bűnök mérlege alapján dönt, hanem kiemel egyet.

Ezt látom a fasizmus és a szovjet kommunizmus szembeállítása esetén mind a liberális, mind az antikommunista, mind a nacionalista hívek esetében is, amikkor egyetlen szempont, a politikai áldoztok száma, alapján döntenek.

Kezdem azzal, hogy csupán az áldozatok száma alapján a kereszténységnek volna a legkevesebb alapja ítélkezni. Különösen akkor, ha nem a számok, hanem az adott népességen belüli arányt mérnénk.

A jobboldaliak, és az antikommunisták véleményét nem lehet vitatani, a jobb oldali politikai vallás híveitől nem lehet elvárni a baloldali vallás tárgyilagos megítélését.

A liberálisok egyoldalú hozzáállását is megértem. Számukra csak az erősek korlátlan szabadsága a szempont. Nekik ez elég, mert a saját fölényüket abban már biztosítani tudják.

A legkevésbé a nacionalisták véleménye érthető. Meggyőződésem szerint, ha a nácik győznek, Magyarország megsemmisül. Mivel a bolsevikok győztek, átélünk negyven év megszállást, de társadalmi tekintetben megújulhattunk. Nekik köszönhetjük nemcsak a földreformot, hanem egy új, népéi-nemzeti értelmiséget, amelyik minden párt elitcsapata.        

Minden okuk megvan arra, hogy mind a jobb-, mind a baloldali szélsőségtől féljünk. De az nem baj, hogy jelvényeikről felismerhetők. Ellenük csak a társadalmi érdeknek megfelelő politika a fegyver.

Ideje volna a két rendszert részletesen összemérni, és mindegyikből a jót választani.

Ideje volna, a második világháború utáni történelmünket reálisan látni.