Tegyük a helyére 1848. március 15.-ét.

Kopátsy Sándor                PP                    2013-03-11

Tegyük a helyére 1848. március 15.-ét.

Középiskolás korom óta nem ünneplem ezt a nemzeti ünnepünket. Nem a szabadság, hanem az irreális nacionalizmus ünnepnek tartom.

Annak gyökerét, hogy Trianonig jutottuk, abban a magyar nacionalizmusban látom, aminek szimbóluma ez a nap. Trianonhoz az vezetett, hogy nem akartuk tudomásul venni, hogy Magyarország nemcsak a magyarok országa, és letért arról az első királyunk által kijelölt célról, hogy váljunk a Nyugathoz minél hasonlóbbá. Az ő célja az volt, hogy a nomád, pogány népe legyen letelepült földművelő és keresztény. Azt is tudta, hogy ennek érdekében szükség van a nyugati betelepülőkre. Eszébe sem jutott, hogy az országa csak a magyarok országa legyen.

Szent István útjáról a nacionalizmus térített le bennünket. Az osztrákokkal és csehekkel közös monarchiát csak nemzeti függetlenségünket korlátozónak tartottuk, az ország területén élő nem magyar etnikumú lakosságban is csak zavaró elemet láttunk, amit el kell magyarosítani.

Amikor az egyetlen modern Habsburg császár felszámolta az örökös tartományokban és Csehországban a jobbágyságot, és szétválasztotta az államot és az egyházat, a helyett, hogy örültünk volna a már régen megérett, minden nyugati államban megvalósult reformoknak, ellenálltunk. Ezzel hatvan évre kitoltunk a minden másnál ezerszer fontosabb társadalmi reformot. A magyar történelem számára II. József a kalapos királyunk maradt, de nem tesszük hozzá, csak azért nem koronáztatta meg magát, mert a fafejű törvényhozásunk nem fogadta el a jobbágyfelszabadítást.

1848-ban egész Nyugat-Európában értek a politikai reformok. Számos ország fővárosában, köztük Bécsben is, társadalmi reformokat követeltek. Pesten azonban csak magyar nemzeti célokat tűztek maguk elé a diákok.

Az ország jövőjét biztosító két cél a 10 pont között nem is szerepelt. Petőfi vese sem Magyarországot, hanem csak a magyart akarta talpra állítani.

Legalább ma már tudni kellene, hogy a 10 pont helyett kettő is elég lett volna.

1.      Szűnjön meg a jobbágyrendszer, minden fölt azé legyen, aki megműveli.

2.      Az ország minden nagykorú polgára, etnikai, nyelvi és vallási hovatartozásától függetlenül egyenrangú állampolgár legyen.

Sajnos e két fontos pont kimaradt, sőt fel sem merült.

A lelkes fiatalok nem vették tudomásul, hogy ahol még jobbágyrendszer van, és a termőföld óriási többsége az arisztokraták, és az egyházak tulajdonában van, amit feudális, jogtalan, olvasni sem tudó szolgákkal műveltetnek, addig nevetséges a sajtószabadságot követelni.

A cenzúra ugyanis csak arra vigyázott, hogy a régen túlhaladott viszonyokat, a császárt, a vallást és a feudális viszonyokat ne bírálják.

A 10. pontból, kezdettől fogva, és különösen napjainkban, a legjobban az irritál, hogy Erdély különállása ellen tiltakoznak. Az Erdélyi Fejedelemség ugyanis császári tartomány volt, ahol három nemzet, a magyar, a székely és a szász volt az államalkotó. Az fájt a pesti fiataloknak, hogy van a Kárpát Medencében egy olyan politikai egység, ami nem tisztán magyarok által uralt. Az eszükbe sem jutott, hogy Erdélyben a legnépesebb etnikum, a román, jogtalan.

Ha valami, Erdélynek az országhoz való csatolása volt az első lépés azon az úton, ami Erdély elvesztéséhez vezetett.

A Határőrvidéknek az országhoz való csatolása ugyan nem szerepel a 10 pont között, de tartalmilag része volt az úttévesztésünknek. A magyar történészek nem ok nélkül, lapítanak e térség történetet illetően. 1848-ban a Határőrvidék volt az ország egyik leggazdagabb térsége, ahol nem volt jobbágyság, hanem katonai szolgálatra kötelezett parasztok voltak. Felügyeletük a Bécsi Hadügyminisztérium volt, aki megkövetelte a határőrök gyerekeinek iskolázását, és nem tett jogi különbséget a magyar, a román, a szerb, vagy a sváb között.

Erről sem beszélünk, hogy a Tisza szabályozása ott már jóval Széchenyi előtt megtörtént, a térséget szabályozták.

Még jelentősebb történelemhamisításnak tartom az alig egy évvel később megjelent Olmützi Alkotmányt, amiben a császár felosztotta Magyarországot. Vagyis a Trianonhoz hasonló felosztás Trianon előtt hetven évvel megtörtént. Ez az alkotmány kimondta Horvátország és Erdély, a Temesvári Szerb Vajdaság függetlenségét. Vagyis az ország Trianonban megtörtént felosztását azzal a kivétellel, hogy a főleg szlovákok által lakott felvidék a Magyar Királyság része maradt. Arról még mélyebb a hallgatás, hogy milyen érvek, okok alapján mondott el a Bécsi Udvar az Olmützi Alkotmányról a Szabadságharc leverése után. Szerintem, már érezte a vesztét, és a konzervatív magyar uralkodó osztályba kapaszkodott.

Ezt a történészek által jól ismert tényt azonban elhallgatjuk a közvélemény előtt, mert akkor nem mondhatnánk, hogy az ország felosztását Trianonban találták ki.

Visszatérve a március 15.-i ünneplésre. Ezt máig úgy tekintjük, mint az Ausztriától való függetlenség kimondásának ünnepét. Ideje volna végre kimondani, hogy a Monarchia fontos eszköze volt Magyarország nyugatosodásának. Ezer éve Magyarország jövője legjobban azon mérhető, mennyire sikerült első nemzeti feladatunkban előrébb haladni. Másképpen, mennyikre jutott közelebb az országunk társadalma a fejlettebb nyugatiakhoz.

Ezen a téren egyértelmű, hogy Ausztria, Csehország, és Észak-Olaszország már akkor is nyugati társadalom volt. Tehát a mi feladatunk lett volna, hogy ezekhez kapcsolódjunk. E helyett ezek hatásától akartuk megvédeni a magyarságunkat.

A fentieket annak a tudatába írtam, hogy semmi reményt nem látok arra, hogy reálisan közelítsük meg legnagyobb nemzeti ünnepünket. Képtelenek maradtunk arra, hogy szembenézzünk az igazsággal.