Piacosítani kell a közoktatást

Kopátsy Sándor                PH                   2018 11 23

Piacosítani kell a közoktatást

Az elmúlt ötven évben százszor többet fejlődtek az oktatás technikai feltételei, mint az oktatás eredménye, ha nem azt nézzük, hogyan nő az iskolázottság, hanem hogyan javult annak eredménye. A Világbank legutóbbi felmérése szerint a Szaharától délre lévő államokban a 9 éves gyerekek ugyan iskolába jártak, de a felük nem tud egy szót, három negyedük egy mondatot elolvasni. ennek a fő oka, hogy a tanítók 7 százaléka a feladatára eleve alkalmatlan.

A térség államai ugyan biztosítják az iskolába járást, a gyerekek ugyan járnak is az iskolába, de az eredmény katasztrofális, annak ellenére, hogy a tanítók a nagyon szegény és elmaradott Szahara alatti afrikai országokban viszonylag jól vannak megfizetve, az ország egy főre jutó nemzeti jövedelmének négyszeresét kapják. Ezzel szemben az OECD országokban ez az arány 75-150 százalék között mozog. A dél-afrikai pedagógusok politikai súlya pedig sokkal nagyobb, mint az oktatási teljesítményük.

Húsz éve először találkoztam azzal, hogy az elmaradt országokban gyorsabban nő a piacosított képzés, mint az állami közoktatás.

Ez hívta fel a figyelmemet arra, hogy a művészek és a sportolók képzése már az ókorban is piacos volt. Ezeket a saját, mér felismert képességük fejlesztése, nem a hatalom szolgálatára nevelték, a tanulók pedig a teljesítményüknek megfelelően érvényesültek. Az iskolázásuk eleve a képességükhöz igazodott, annak egyetlen szempontja a képességük volt. Ennek következtében minden tanulócsoport képesség tekintetében homogén volt. A piac pedig minden művészt és sportolót teljesítménye arányában fizette.

A világon járva szinte mindenütt az tapasztaltam, hogy hazámról legtöbben azt tudják, hogy hatvan éve arany labdarúgó csapata volt. Puskás nevét messze többen ismerik még ma is, mint bármelyik nagy politikusunkét. Jelenleg pedig a legismertebb személy egy úszónk, Hosszú Katinka. Talán nála ma senki sem függetlenebb a politikai hatalomtól.

Arra is kevesen gondolnak, hogy mi a zenénkben vagyunk a legrangosabbak. Ezt elsősorban nem Lisztnek, hanem Bartóknak és Kodálynak köszönhetjük. Az elmúlt száz évben a politikusainak szinte minden rendszert kipróbáltak, de a két zeneszerzőnek a hatása ettől függetlenül élve maradt. Ezért élvezem jelenleg a magyar televízió zenei virtuózokat feltáró versenyét. Ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy a művészek és sporttolók képzésében a világ élvonalában vagyunk, ugyanakkor a közoktatásunk hasonló eredményekkel nem dicsekedhet. Sajnos, a magyar közoktatás a kormányok változásaitól függetlenül, a konzervatív pedagógusok uralma alatt működik.

Miért voltak olyan jók a két háború között a középiskolák?

Azért, mert a fiúk az úri középosztályból, a zsidóságból, és a falusi gyerekek felső egyetlen százalékából verbuválódtak. A lányok pedig ennek harmadából. Somogy megyében évente négy fiú, és egyetlen leányosztály érettségizett. Ekkora szelekció tanítása ma is kiemelkedő eredményekkel működne, szerencsére, jelenleg hússzor többen végeznek középszinten. Senki nem gondol arra, hogy milyen volna ma az olyan középiskola, amiben a korosztályból a táradalom csak huszad annyit szelektált volna.

Egy ilyen szelekció az egyetemek teljesítésére is magyarázatot adna arra, miért sokkal alacsonyabb a színvonaluk.

Pedagógiai tapasztalatim alapján állítom, hogy az oktatás eredménye százszor jobban függ attól, kiket tanítanak, mint attól, milyenek a tanárok. A legtöbb zseni esetében nem is keressük, kik tanították. József Attila nem azért lett nagy költő, mert jó tanárai voltak. Azok értették meg a legkevésbé.

Azt, hogy miért került ki annyi híres ember a Pápai, vagy a Sárospataki Kollégiumból, csak véletlenül tanultam meg. A kálvinista községekben minden tízedik faluból egynek a tanítóját rektornak hívták, és az volt a kötelessége, hogy a körzete tíz iskolájából válasszon egy, esetleg két diákot, akiket az utolsó évben maga tanított. Ezek kerültek aztán a két kollégiumba. Még találkoztam egy ilyen nyugdíjas rektorral, aki azzal dicsekedett, hogy hány híres ember került ki az általa választott diákok közül. Arról megfeledkezett, hogy évente háromszáz fiúból a legjobb közül sok sikeres lesz.

Pedig ma sokkal könnyebb felismerni, megtalálni a tehetséget, mint száz éve. Jelenleg szinte minden tízévesek között van olyan, aki a tanárjánál jobban bánik a mobil telefonnal. Örömmel venném, ha bevezetnék, hogy a legügyesebb mobiltelefonos vállalja néhány osztálytársa betanítását és jutalmat is lapon érte. Ezen a téren nem lehetünk elég gyorsak. Éppen annak az írásnak az elindítójában olvasom, hogy Kenyában az utóbbi három évben 27 százalékról 55 százalékra nőtt az árammal rendelkezők családok aránya. A többségük a napelemes áramellátásra tért rá. Márpedig felmérhetetlen hatása lesz annak, hogy gyerekfejjel szoknak hozzá a mobil telefonhoz, és televízióban láthatják a világot.

A menekültek előzetes szelekció nélküli befogadásnak ugyan ellene vagyok, de megdöbbentett, hogy ezek a képzeten, munkára alig fogható fiataloknak nemcsak mobil telefonjuk, de hitelkártyájuk is van. Nagyon bátornak kell lenni annak, aki ma meg tudja mondani, milyen tájékozott lesz ötven év múlva az elmaradt társadalmak fiatalsága. Nekem ötven éve fogalmam sem volt arról, hova jutottunk máig.