A gyűjtögetés feldicsőítése

Kopátsy Sándor                EH                   2018 10 15

A gyűjtögetés feldicsőítése

Harari

Harari legnagyobb tévedése, hogy az ember, a homo sapiens ideális életmódjának a gyűjtögetést tartja. Szerinte, a munkával történő megélés visszalépést jelentett fajunk történetében. Az a felfogás, hogy a talált igények nagyobb örömet okoznak, mint a nehéz munkával megszerezettek, nehezen vitatható. Ez önmagában ugyan vitathatatlan, de ez azt is jelenti, hogy az állatok élete boldogabb, mint az ember munkájával megteremtett jóléte. Harari elfelejti, hogy ez a felfogása az állatok életét boldogabbnak, magasabb rendűnek tartja, mint az emberét. Az emberi élet azzal lett magasabb rendű, hogy tudatos munkával teremtette meg az életfeltételeit. Ezt ő is elismeri azzal, hogy a gyűjtögető embert még kisbetűvel homo sapiensnek, a munkájából megélőt pedig már nagybetűvel, Homo sapiensnek nevezzük.

Elmulasztja az életmód mérésének definícióját. Fejlettebb életmód az, amit az emberek választanak, mert úgy érzik, hogy számukra nagyobb biztonságot, gyorsabb fejlődést biztosít. A gyűjtögetésről a terelésre való áttérést az ember maga választotta. Ennek köszönhetően az ember lett az egyetlen állat, amelyik genetikai elődeinél gyorsabban fejlődött. Amióta fajuk áttért a munkájával létrehozott fejlődésre. Az emberfajok azért fejlődtek, mert számos tekintetben előnyökhöz jutottak.

Sokkal nagyobb hangképző képességüknek volt. Ennek köszönhetően, egymás között sokkal fejlettebb szinten kommunikáltak. Ennek a képességünknek a jelentőségét a tudomány sem hangsúlyozza kellőképpen, pedig talán ez a képességünk, amivel a számos homo közül a győztesek lehettünk. Sajnos, a neandervölgyi ember hangképző képességéről semmit sem tudunk.

A két lábon járás jelentőségét elismerjük annak ellenére, hogy nem reálisan ítéljük meg. A két lábra emelkedés azért lett jelentős, mert a kezeink ennek köszönhetően váltak képessé arra, hogy agyunk elvárásait megvalósítsák.

Mind a tűz, mind a pattintott kövek, mind a fegyverek csak azért lehettek jelentősek, mert kezünk ezt lehetővé tették. A tűznek köszönhettük, hogy védekezni tudtunk nemcsak a hideg, de a ragadozók és a vérszívó rovarok ellen, de azt is, hogy hatékonyabban táplálkozhattunk, könnyebben emészthetővé tettük a húsokat és magvakat.

Harari arra sem tér ki, hogy a gyűjtögető ember mikor jelent meg, de hangsúlyozza, hogy viszonylag nagyon gyorsan szinte minden természeti környezethez képes volt idomulni. Erre nemcsak ő, de Darwin sem tért ki, sőt a környezethez történő alkalmazkodást is a mutációval és a szelekcióval magyarázta. Nem ismerte fel, hogy az ember szinte minden faja nagyon sok, nagyon eltérő természeti környezethez nagyon gyorsan, és nem a mutációjával és szelekciójával, hanem a viselkedésével, az eszével gyorsan alkalmazkodott. Az viszont máig nem vált tudományos megállapítássá, hogy fajuk csak ott fejlődött, ahol az életterében jelenős éghajlati változások voltak.

1985-ben, az ausztrál természeti környezetben döbbentem rá, hogy ezen a tízmillió négyzetkilométeres kontinensen ugyan negyvenezer éve megjelent a homo sapiens, de ott a fejlettsége, az életmódja nem változott. De ott nem változott egyetlen növény és állatfajé sem. Ott nemcsak a növények fajfejlődése állt meg az egyszikűeknél, de az állatok is erszényesek maradtak. Ausztrália a fajfejlődés minden fajnál ugyanazon a szinten maradt, ahol Afrikához tartozva 70 millió éve a biológiai fejlődés tartott. A fajunk csak negyvenezer éve jutott el erre a kontinensre, de az is megrekedt azon a szinten, amin oda került. Erre sem figyelt fel Darwin. Pedig a szelekció és a mutáció csak ott okoz fajfejlődést, ahol az éghajlat jelentően változik. Mivel az egyenlítő közelében nem voltak jelentős éghajlati változások, ott állt a biológiai fejlődés órája. Ez a tény azonban nem ad magyarázatot arra, hogy az ember legfejlettebb biológiai újdonságként éppen Dél-Afrikában, az egyenlítőhöz közel jelent meg. Magyarázatot ad viszont arra, hogy ott a homo sapiens mintegy százezer évig változatlan marat. Az elterjedése után viszont csak ott indult meg, és történt a gyors fejlődése, ahol a jelentős éghajlati változások kellett alkalmazkodni.

A homo sapiens legelmaradottabb állapotban éppen ott él, és olyan, az egyenlítő közeli, de izolált térségekben él, ahol megjelent.

Az csak a közelmúltban derült ki, hogy egy amerikai és egy belga egyetem tudományos kutatási csoportot szervezett annak kiderítésére, hogy az ember agyfejlődése mikor, hol és miért történt meg. Ezek egymástól függetlenül azonos eredményre jutottak. Az ember kromoszómájában már egymillió éve, vagyis jóval a homo sapiens megjelenése előtt megjelent az agy fejlődését biztosító elem. Az agyfejlődést potenciálisan lehetővé tevés tehát fajunk megjelenését jóval megelőzte. Ilyen kromoszómája volt már a neandervölgyi embernek is.

Harari az agyműködés energiaigényével nem foglalkozik, pedig e nélkül nem érhető meg az utóbbi egymillió év biológiai története. Nemcsak ő, a tudomány sem hangsúlyozza, hogy a homo sapiens abban is minőségi ugrást tett, akkor vált Homo sapienssé, amikor az agya számára képes volt biztosítani a hatékony működéséhez szükséges energiát. A kisbetűs és a nagybetűs sapiens között az a legjelentősebb különbség, hogy csak a munkájából élővé válva lett képes arra, hogy a tápláléka negyedét az agyának működésére biztosította. Ez pedig azzal vált lehetővé, hogy a homo sapiens a húsokat feldarabolta, megtörte, megsütötte, megfőzte, a magokat megtörte, megőrölte, élesztővel emészthetővé téve, és megsütötte. Vagyis táplálékát már nemcsak gyűjtögette, hanem egyre inkább termelte, és emészthetőbbé is tette. Ezzel a potenciálisan egy millió éve létrejöhető potenciális agyfejlődést a táplálkozási forradalom valósította meg. Ezt a következtetést azonban a két kutatócsoport nem vonta le.

A Homo sapienssé válás három állomása.

Egy millió éve létrejött az agyfejlődés potenciális feltétele azzal, hogy a kromoszómánkban megjelent ennek biológiai szabályozója. Ennek az időnek csak az utolsó ezredében valósult meg a potenciális lehetőség azzal, hogy a gyűjtögető homo sapiens forradalmi mértékben hatékonyabbá tette a táplálkozását. Nincs adatom arra, hogy a homo sapiens agya ezt megelőzően mennyi energiához jutott, de az tény, hogy a Homo sapiens az első faj, amelyik az agya működésére képes fordítani a táplálékának negyedét.

Harari sem vette tudomásul, hogy a termeléséből élő ember túlnépesedő lett. A jobb életfeltételek mellett nőni kezdett a fajunkra jellemző 25 év körüli várható életkor. Fajunk szexuális ösztöne azonban a várható életkorral hatványozottan növekedett. Mivel az életterek lakosságeltartó képessége csak lassan, évente 1-2 ezrelékkel növekedett, ugyanakkor a szexuális ösztönünkből fakadó spontán létszámnövekedésünk ennél tízszer gyorsabb lett volna, minden társadalmunk arra kényszerült, hogy a halálozás fokozásával a tényleges népszaporulat 1-2 ezrelék közelében maradjon. A szexuális ösztönünk, és az életterek növelhető eltartó képessége közti egyensúlyt csak a fogamzásgátlás megoldása, és általános alkalmazása hozta létre.

Az osztálytársadalmak halálokozását elítélők egyikének sem jutott az eszébe, hogy a nagyon jelentős halálokozás ellenre minden társadalom túlnépesedett maradt. Csak néhány járvány és tartós háborúk után időlegese jelentkezett a lakossághiány. Egyetlen társadalomtudósnak nem jutott az eszébe, hogy mekkora volna az optimális lakosság, ami az adott életérben a maximális egy főre jutó jövedelmet, vagyont, a leghosszabb várható életkort biztosította volna.

Ezzel a problémával a második világháborút követő földosztás során találkoztam. Azt kellett látni, hogy szinte minden parasztcsalád néhányszor kisebb földdel rendelkezett, mint amekkora megművelésére képes lett volna. A 20. században, Magyarországon néhányszor többen kényszerültek a földművelésből való megélésre, mint amennyi a község határának optimális hasznosítására szükséges volt. A magyar falvakban akkor lett volna a legnagyobb az egy főre jutó jövedelem, ha harmadannyi kényszerült volna arra, hogy a község határában lévő földek műveléséből éljen.

Máig nem akadt senki, hogy megállapítsa a tényt, hogy a második világháború után az volt a legnagyobb társadalmi eredmény, hogy az erőltetett iparosítás a falusi lakosság fele számára az iparosítás a városokban teremtett munkaalkalmat. Senki nem vetette fel, hogy mi lett volna akkor, ha a felesleges falusi lakosság nem talál munkát az iparban.

A szövetkezetek és állami gazdaságok szervezése ugyan brutális, kegyetlen volt, de senki nem tette hozzá, hogy ugyanez a nőket önálló keresethez jutatta. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy ugyanezt lehetett volna emberségesebben megoldani, de az tagadhatatlan hogy a falusi társadalmakban a férfiak korlátlan uralmát a családi gazdaságok fenntartották volna. A nők egyenjogúságát csak a nagyüzem volt képes megoldani. Legalábbis az adott színvonalon. Csak a mezőgazdaságot is meghódító tudományos és technikai forradalom tette lehetővé, hogy a modern gépekkel a nők is képesek lettek szinte minden munkát elvégezni. Kaszával aratni, a technikai forradalom előtti gőzekéket, traktorokat, teherautókat, kombájnokat csak az erős férfiak tudták hatékonyan hasznosítani, de a moderneket az asszonyokra is lehet bízni.

A nőket szinte minden ágazatban minden feladatra csak a jelenkor technikai eszközeivel lehet a férfiakkal azonos munkákba állítani. Ennek a legmeggyőzőbb példája a hajók be- és kirakása. Száz éve erre csak az erős férfiak voltak alkalmasak, jelenleg ezred annyi képzett értelmiségi, a fizikai erejétől függetlenül alkalmas. A munkaerő piacán nőknek a férfiakkal való egyenrangúságát is csak a tudományos és technikai forradalom oldotta meg.