Kopátsy Sándor EH 2018 11 14
21 lecke 21. századra
20.
&
21.
Meditáció
Harari
Az utolsó két leckéhez sincs hozzáfűzni valóm. Ezeket is filozofálásnak tekintem. Szerintem az ember nem azért jutott el idáig, mert az okosak megértették, hogy mit kell a siker érdekében csinálni. A homo sapiens nem azért lett isten teremtménye, mert kitalálta, mikor mit kell ennek érdekében kitalálni. Ezzel szemben fajunk csak ott fejlődött, ahol a tőle függetlenül a természet környezetének változási arra kényszerítették, hogy másként éljen. A másként élés módját nem az ember találta ki, hanem a fennmaradása arra kényszerítette. Ha nem alkalmazkodott volna úgy az életmódjának olyan megváltoztatásával, kihalt volna. Ezt meggyőzően bizonyítja, hogy változatlan környezetben fajunk változatlan maradt. Nem kitalálta, hogyan kell változtatnia, hanem úgy változott meg, hogy egyúttal fejlettebb fajjá lett, hanem úgy, hogy fennmaradhasson.
Harari sem veszi tudomásul, hogy változatlan környezetben fajunk, akárcsak minden faj, változatlan szinten élt tovább. Fajunk addig, amíg szülőföldjén maradt, az életmódja nem változott. Ezért aztán az eredetét nem onnan számította, amikor és ahol megjelent, hanem csak attól kezdve, hogy más éghajlatú, és más flórába és faunába került. Harari abban a hitben él, hogy az ősünk azzal lett isten teremtménye, hogy fejlettebb életmódot talált ki. Az őseink nem más életformát találtak ki, hanem más, fejlettebb életformára kényszerültek. Ha nem lett volna a fennmaradása érdekében fejlettebb életformára szüksége, nem változtatott volna azon. A vitathatatlan tény, hogy a fajok nem fejlődnek és új fajok nem jelennek meg ott, ahol az életmódjuk fenntartható. Ez a homo sapiens esetében is így volt ott, ahova a változó környezetben kialakult fejlettebb fajtestvérei nem vitték be a fejlettebb életmódot.
Az a tény, hogy az egyenlítő csapadékos tájain fajunk önerőből nem fejlődött, bizonyítja, hogy ott mindegy 400 ezer éve nem volt jelentős éghajlatváltozás. Harari is tudomásul veszi, hogy fajunk már mintegy 40 ezer éve Ausztráliába, az egyenlítő közelébe került és ott maradt ahol akkor volt, amikor oda érkezett. Ezzel szemben, akik más éghajlati környezetbe kerültek nemcsak ahhoz igazodtak, de fejlettebbek is lettek. A más környezethez való alkalmazkodás elindította a fejlődésüket.
A továbbiakban két példával illusztrálom, hogy a más életformát nem kitalálták, hanem ösztönösen ahhoz kellett alkalmazkodniuk.
A rénszarvasokhoz csatlakozó ember.
A genetika megállapította, hogy az első domesztikált állat a kutya volt, és ez mintegy 20 ezer éve történt. Vagyis a jégkorszakot megszüntető felmelegedés előtt jó 10 ezer éve. Az máig nem vált tudatosítottá, hogy a 40 ezer éve szülőföldjét elhagyó ember 20 ezer év alatt eljutott az északi sarkkör térségébe, a sivatagnál is kisebb eltartó képességű, és nehezebben elviselhető térségbe.
Azt már korábban megtudtam, hogy a sark közeli folyókat az ívásuk helyének tartják, tehát minden ében erre oda vonulnak. Azt pedig vadászként tudtam, hogy a meleg és csapadékos éghajlatú térségekben nemcsak a növény- és az állatvilág, de a baktériumok is bőven vannak. Az elejtett állat húsa is gyorsan romlik. Ráadásul az ember testi adottságai nagyon szegények a vadászatra, de még a ragadozók elleni védekezésre is. Még a szakmabeliek is tartózkodnak annak közlésétől, hogy a kor embere és fegyvere alkalmatlan a vadak elejtésére. Márpedig az agyunk csak nagyon magas kalóriafogyasztó, sok állati fehérjére lenne szüksége. Ezt csak úgy tudta egyre jobban az agya igényét kielégíteni, ha a ragadozókat tűzzel elzavarták, és a dögöt megsütve, megfőzve fogyasztották.
A sarkkör közelében a hús nem romlott. Ráadásul ott élt tömegesen olyan állat, amit bunkóval is el lehetett ejteni, és ott volt a halak ikrája, és ezeket éves szinten is be lehetett osztani. A hideg és a vérszívó rovarok ellen a tűz nyújtott védelmet. Ezért a sarkköri tengerparti folyóvölgyek voltak a legjobb életterek. Ugyanakkor a sarkköri síkságokon csak a rénszarvas volt az egyedüli elejthető állat.
A kőhegyű lándzsa nem volt kellően hatékony fegyver. Ott két csúcsragadozó élt, a jegesmedve és a farkas. Ezekhez képest a vadkutya nem volt versenyképes ragadozó. E két gyenge vadász azonban összefogott, és közösen kiváló vadászok lettek.
Az ember fizikai adottságai eleve gyengék a vadászathoz. Ezekben a hozzá szelídült kutya kiváló, mint segítség. De csak segítőként, magában a legügyetlenebb ragadozó.
A kutya az egyetlen ragadozó, amelyik akkor is vadászik, ha nem éhes, és arra is, amit képtelen elejteni. A kutya az egyetlen ragadozó, amelyik az elefántot is megugatja. Ellenben kiváló a szaglása, a hallása és a bátorsága. Ideális segítsége a vadászó embernek. A jó kutya a legjobb vadász képességét is megsokszorozza.
Az első domesztikáció is két nem jó vadász közösen azzá válik. Ennek ismertében tudatosult bennem, hogy tízezer évvel később a klímaváltozással életképtelen fajok az ember segítségére szorultak. A mai háziállatok között csak kettő volt, ami az ember nélkül is életképes volt, a macska és a tengeri malac. A legfontosabb háziállatok vadjai csak azért maradtak meg, mert az ember vigyáz rájuk.
A tűzzel és kutyákkal élő ember védelmet jelentett a rénszarvasok számára, ezért befogadták, az emberek és a kutyák pedig örültek, mert végre a számukra levágott néhány borjú biztos táplálékot adott. De nemcsak azt, hanem a rénszarvasoknak köszönhetően először volt a felszerelésünket szállító jármű, a nemcsak havon, de a füvön is használható. Azt is kevesen tudják, hogy az első járművünk a csónak volt, és a kerék ismerete előtt a füves síkságon is a rénszarvasokkal fontatott csónakokon szállítottuk a járókőtelen gyerekeket és öregeket, valamint a szükséges tárgyainkat.
Húszezer évvel ezelőtt a rénszarvas csordákhoz a kutyáival társult ember volt a legfejlettebb társadalom, amit nem az eszünk találékonyságának, hanem a létérdekünk kényszerének köszönhetünk. Legfeljebb ezt az érdekünket nem az agyunk találta ki, hanem az ösztönünk kényszerített rá. Legfeljebb a fejlett agyunk felismerte, hogy a kényszer ez esetben az érdekünket szolgálta.
A haszonnövények megjelenése.
Harari említést sem tesz arról, hogy mit köszönhettünk a haszonnövényeknek. Ezek már jóval a felmelegedés előtt megjelentek. Az öntözéses szántóföldi mezőgazdasági gabonatermelés azonnal elterjedt a négy afroázsiai térségben, ahol a 70 méterrel magasabb tengerszínt lehetővé tette a gravitációs öntözést. Ezért izgatott az a tény, hogy a klímaváltozás után azonnal voltak olyan haszonnövények, amelyek önözéssel megtermelték a homo sapiens számára szükséges keményítőt. Ez a jelenkor szempontjából azt jelentette, hogy tudni akartam, hogyan lett a vadbúzából és a vadárpából szántóföldi kultúrnövény. A jelenkori biológia is képtelen egy fűből kenyeret adó gabonát kinemesíteni.
Baráti alapon kimehettem Irakba, ahol a vizes réteken ma is jelen van a vadbúza és vadárpa. Ez ma is 15-20 centis kalászos fű, amiből a mai tudomány sem lenne képes belátható időn belül egy hektáron 25 mázsa gabonaszemet termelő növényt kinemesíteni. Szerencsémre akkor érett a vadgabona, és meggyőződhettem arról, hogy a kalászából a mag csak ritkán verhető ki.
Ez a megismerés fogalmazta meg bennem a búza kinemesíthetőségének az útját. A vadbúza kiváló takarmány volt a leshelyek mellé kirakott tápláléknak. A kalászban maradt magok kiváló takarmány voltak. Az etetőkön vadbúza néhány magja kihullott és kikelt. Ezzel megindult az aratható búzához vezető szelekció, ami sok évszázad alatt csépelhető gabonává vált.
Ezt a szelekciót folytatták a lakóhely közelében az asszonyok, akik számára kiváló és tartalékolható élelmet jelentett a megtört, megfőzhető megsüthető gabona. Ezért aztán a lakóhely közelében kialakult a kapás művelésű öntözött búza és árpa termelése, aminek a felmelegedés idejére több százéves múltja lett.
Lényegében hasonló folyamat törtét Dél- és Kelet-Ázsiában a rizs és a köles kultúrnövénnyé válása során.
Ez Amerikában az ottani kultúrnövények esetében a kontinens felfedezése idejében is itt tartott. A burgonyát, a kukoricát, a babot, a paradicsomot a lakóhelyek közelében öntözésesen termelték. Ezek szántóföldi termelését csak az európai telepesek vezeték be, azzal, hogy a szántóföldi talajművelés és a szállítás igavonóit is magukkal vitték.
A történészek munkáiban szinte nyoma sem található annak a kihangsúlyozásának, hogy a szarvasmarhák, bivalyok, kecskék, birkák a klímaváltozással járó táplálék és vízhiányhoz nem tudtak a homo sapiens eszével és eszközeivel alkalmazkodni. Csak az ember volt képes szerszámaival kutakat ásni, vízvezető csatornákat építeni, élelmet termelni. Éppen Harari első két könyvében találtam illusztrációját annak, hogy ma a földön négyszer annyi súlyt jelentenek az ember által formált háziállatok, mint a vadon élők, amik még kevesebben volnának, ha az ember nem vigyázna rájuk. Ó a vadállatokat boldogoknak, a haszonállatokat rabszolgának tartja. Az ugyan igaz, hogy van néhány olyan háziállat, amelyik vadon is gond megél, ezek néha el is vadulnak, de a nagy többségük vadon, az ember eltartása nélkül életképtelen. Ezt Harari nem tudja elképzelni, számára minden háziállat rabszolga, és minden vadállat élvezi a függetlenségét. Ezt a téves eszméjét az emberekre is kiterjeszti. Szerinte is a munkavállaló a munkaadó rabszolgája. Nem veszi tudomásul, hogy az ember számára a létbiztonsága az elsődleges. Az ember számára az elsődleges a létbiztonsága, ezt választja még akkor is, ha a munkaadója kizsákmányolja.
Ezt a forradalmárok sem értik meg. A munkaadó csak akkor lehet és lesz kizsákmányoló, ha nagyobb a munkavállalók kínálata, mint a munkaadók kereslete. Mivel az osztálytársadalmak tízezer éve túlnépesedők voltak, a munkaerő kínálata mindig nagyobb volt, mint a keresletük.
Zárszó
Amennyire Harari első két könyve a legjobbak közé tartozik, annak ellenére, hogy néhány állításával nem értek egyet. Ezért fogtam bele a néhány egyet nem értésem bizonygatásával. Ez a könyve azonban csak azért került a másik két könyvének vitája mellé, mert többet vártam tőle. Ez sem ártott meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése