A fajunk fejlődésének feltételei

Kopátsy Sándor                EH                   2018 11 18

A fajunk fejlődésének feltételei.

Harari

Harari harmadik könyve lényegében csak az emberiség fejlett kétötödének a jövőjével foglalkozik, de említést sem tesz arról, hogyan csökkent ezek között harmadára csökkent a nők termékenysége, a gyermekvállalása a második világháború, Kínában pedig 1990 óta. Ez volt a Homo sapiens történetében a termelésből megélés tízezer éve után a legnagyobb társadalmi változás.

Azt ő is tudomásul vette, hogy mikor és miért lett a homo sapiens egy nagyon ritka állatból isten teremtménye, a nagybetűs Homo sapiens azzal, hogy már nem a természet ajándékaira építette az életét, hanem arra, hogy a szükségleteit maga a munkájával elégítette ki. Ezt megelőzően, akárcsak az állatok, abból élt, amit a természet adott. Ettől kezdve a fajunk egy ritka és a vadállatokat jellemző, kiváló adottságokkal nem rendelkező állatból az igényeit munkával kielégítő, magáról gondoskodni képes isten megkülönböztetett teremtménye lett.

Azt azonban ő sem ismerte fel, hogy a Homo sapiens szaporodása azonban eszével nem szabályozott, ösztönös, azaz állati maradt. Ennek következtében a fajunk szaporodása továbbra is ösztönösen elviselhetetlenül felgyorsult. Ebből következett, hogy a következő tízezer évben társadalmaink elsődleges feladata a túlnépesedésének megfékezése lett.

A gyűjtögető homo sapiens átlagos életkora 25 év körül mozgott. Ebből az következett, hogy a nők az év minden hónapjában jó néhány napig termékenyek voltak, ugyan akkor nemcsak a férfiak, de a nők szexuális vágya folyamatos volt.

Sokat mondana, ha elkészítenék a gyűjtögető homo sapiens korösszetételét, az úgy nevezett korfát. Ezt tudományos adatok hiányában csak megbecsülni tudom. A lakosság nagyobb fele a nemi érettség előttikorú, azaz gyerek volt. Termékeny korban a harmada volt. Alig hatod érte meg a már nem termékeny öregséget.

Ráadásul a nagycsaládos közösségben fajunkat sem jellemezte a tartós párválasztás. Ezt is először, őszintén Harari fogalmazta meg azzal, hogy a nagycsaládos közösségen az újszülötteknek csak az anyja volt biztos, az apja nem. Ezt a megállapítását örömmel olvastam, mivel az állandó házaspárt, vagyis a kiscsaládot elsőként a nyugat-európai feudális társadalom vezette be, és az ipari forradalom tette általánossá szinte az emberiség egésze számára. Harari erről említést sem tesz, pedig a kiscsalád fajunk talán legnagyobb forradalma volt. Ha nem kiscsaládos, nem kerül Nyugat-Európa a Homo sapiens fejlődésének élére, és nem érhetett volna el az emberiség oda, hogy a jelenkorban az emberiség fejlett kétötöde, a Nyugat, vagyis Európa, majd az egész Amerika, végül a Távol-Kelet és Óceánia a tudományos és technikai forradalomig.

A gyűjtögető homo sapiens ritka állat maradt, amíg abból élt, amit a természet spontán adott. Többségünk csak a gabonatermelésre és pásztorkodásra térve munkával termelte meg szükségleteinket, amiből élünk. Ezt Hararinál jobban senki sem bizonyította be azzal, hogy a fajunk egészen a klímaváltozásig abból élt, amit a természet tőle függetlenül ajándékozott. Ekkor a létszámunkat legfeljebb milliókban mérhettük, és a kor állatvilágának alig századát jelentettük. Amikor rátértünk az általunk termelt növények, és általunk eltartott állatoknak is köszönhetően öneltartásra, az életfeltételeink olyan mértékben megjavultak, hogy egyre többen és egyre tovább élhettünk. Ezután alig tízezer év alatt, ami a fajok fejfejlődések időigényéhez viszonyítva nagyon rövid idő, a Homo sapiens és háziállatainak létszáma ezerszeresére nőtt. Ezt Harari meggyőzően bizonyítja, de nem hangsúlyozza, hogy ez azt is jelentette, hogy a bolygónkat birtokba kellett venni.

A várható életkorunk elkezdett hosszabbodni a 25 évről tízezer év alatt ennek háromszorosára nőtt. Ennek megállapításánál hozzá kellett volna tenni, hogy ez is példanélküli gyorsan történt a fajok történetében jellemző sebességhez viszonyítva. Ez azt jelentette, hogy az ember, a homo sapiens sorsát már nem a természet korlátozta, hanem az ember termelte meg magának.

Ezt megelőzően a homo sapiens közel négyszázezer éven keresztül csak akkor növelhette a létszámát, ha új, de a korábbihoz hasonló élettereket hódíthatott magmagának. A gyűjtögetésből élésünk idején az egyszer kialakult trópusi életterekben négyszázezer éven keresztül sem nőtt, nőhetett a lakosság. A gyűjtögető fajunk csak akkor szaporodhatott, ha új, de az eredetihez hasonló életterekbe kerülhetett.

Harari első két könyvében sem ismerte fel, hogy a homo sapiens csak attól kezdve fejlődhetett, ha lényegesen eltérő éghajlati és természeti körülmények közé kényszerült, és ehhez a homo sapiensnek igazodnia kellett. A jelenlegi ismereteink szerint, a homo sapiens megjelenése óta az egyenlítő csapadékos térségeiben nem volt jelentős klímaváltozás, ami fajunkat az önfenntartásának jelentős megváltoztatására kényszerítette volna.

A homo sapiens ezért aztán ez előtt mintegy negyvenezer évig a trópusi szigeteken, majd Ausztráliában is változatlan szinten marad mindaddig, amíg oda nem érkeztek Afroázsiából a fejlettebb Homo sapiensek.

Amerika térsége ugyan minden éghajlati zónát tartalmazott, azért aztán az odakerült homo sapiens egymás között tapasztalatokat is cserélhetett. Ezért szorul magyarázatra, miért ragadt meg a két amerikai kapáskultúra, a maja és az inka, még akkor is, amikor az Afroázsiai térségben kialakult a szántóföldi gabonatermelés és a pásztorkodás. Ezt nemcsak Harari, de senki nem tárta fel. Afroázsiában a klímaváltozás idején létrejöttek az öntözéses gabonatermelés és az igavonás, a talajerő megőrzés feltételei. A szántóföldi növénytermelés csak olyan térségében jöhetett létre, olyan állat szorult az ember gondozására, mint a szarvasmarha és a bivaly, amik az embernél tízszer erősebbek voltak. Alkalmasak a szántóföldi gabonatermelés talajművelésére, szállítási feladatai elvégzésére, és a talaj termőerejét megtartó trágyaadásra.

Észak-Amerikában erre alkalmas vadállat, a bölény milliói éltek, de ezek nem szorultak arra, hogy az ember etesse, itassa, ezért nem voltak domesztikálhatók. Márpedig az öntözéses gabonatermeléshez olyan igásállatra volt szükség, amelyik az ember fizikai erejének közel tízszeresével rendelkezik, ugyanakkor a trágyája biztosítja a talajerő fenntartását. Márpedig az erős igavonó állat és talajerőt fenntartó trágyázás nélkül nem jöhet létre öntözéses gabonatermelés.

Sokat mondana Amerikáról is egy olyan statisztika, ami megmutatná, hogy Amerikában a felmelegedés idején milyen kicsi volt a domesztikálható állatok, vagyis a lámák súlya az ott élő emberek súlyához viszonyítva. Ez magyarázata lenne annak, hogy Amerikában ugyan voltak olyan haszonnövények, a burgonya, a kukorica, a bab, amik ma egyenrangúak az afroázsiai kultúrnövényekkel, a rizzsel, kölessel, búzával és árpával egyenértékű kitenyésztett növények. A burgonya és a kukorica egységnyi területen több táplálékot adnak, mint az afroázsiai társaik, ott mégsem léphették túl a kapás termelést, pedig hatékonyabbak voltak, mint Afroázsiában szántóföldi termelésbe vont gabonák. Ezt bizonyítja a tény, hogy Afroázsiában az amerikai csak kapásan termelt burgonya és kukorica néhány évszázad alatt, mára az emberiség legfontosabb szántóföldön termelt élelmiszereivé emelkedtek.

Hol fejlődött a fajunk.

Fajunk utolsó tízezer évének megértéséhez a kulcs annak a tudomásvétele, hogy csak a darwini fajfejlődés nem ad magyarázatot a történtünkre. Darwin ugyanis a fajfejlődést egyedül a mutációval és a szelekcióval magyarázta. Nem ismerte fel, hogy a fajfejlődés sebessége nagyságrendekkel attól függ, milyen változók az életkörülmények. Ennek a legjobb bizonyítékát abban láttam, hogy fajunk fejődése csak akkor, és ott volt jelentős, ahol jelentősen változtak az éghajlati viszonyok. Ha mintegy tízezer éve nincs jelentős klímaváltozás, még mindig gyűjtögetők lennénk. A jégkorszak megszűnése nélkül egészen másként, sokkal lassabb lett volna fejlődésünk, nem lehetnénk nagybetűs Homo sapiensek.

Felismerésem jól alátámasztja a tény, hogy a homo sapiens csak az után lett Homo sapiens, hogy a változatlan trópusi klímából a négy évszakos térség déli sávjába telepedtek, és az óta is egyre északabbra vándorolnak.

A négy évszak az agrártársadalmak számra évente négy éghajlati körülményekhez történő igazodást követel. Darwinnak sem tűnt fel, hogy hazájában is a mezőgazdaságból élők, évente négy éghajlathoz igazodva élnek.

Gyermekkorom falvaiban is évente négy klímához kellett igazodni. A falvak lakosságának a nagy többsége a négy évszakban négy eltérő életformában élt. A száz év előtti falusi múlttal rendelkezőknek elég néhány jelenet, és megmondja, hogy milyen évszakban készült a kép. A lakók nemcsak más munkát végeztek, de másként is öltöztek, étkeztek. Az a Homo sapiens, akinek a jövőjéért Harari aggódik, azok óriási többsége a négy évszakos klímájú térségeken él. Hararinak abban ugyan igaza van, hogy fajunk sikeres kétötöde nem az egyenlítő közelében él, mégsem lehet a többség várható sorát kihagyni a ma látható jövőnkből.

Az emberiség megosztottsága nem jelentheti azt, hogy a lemaradó, és példátlan sebességgel szaporodó többséget meg sem említi. Pedig a jelenleg a legnagyobb probléma az egyre jobban lemaradó többség sorsa. Az emberiség háromötöde olyan lemaradó társadalmakban él, amelyekben a lakosság nagy többsége számára a jóléti társadalmak alsó tizedében való élet is csak állom lehetne. Harari említést sem tesz arról, hogy kétmilliárdnál több ember úgy él a lemaradó társadalmakban, hogy a jóléti társadalmakban a munkanélküliek életviszonyai is el nem érhető jólétet jelentenek.

A társadalmi felzárkózás feltételei.

Száz éve elmúlt, hogy Max Weber felismerte, hogy a jelenkorban csak a protestáns viselkedésű népek építhetnek hatékony társadalmi felépítményt. Felismerése ugyan bebizonyosodott, annak ellenére, hogy eleve két hiányossága volt. Egyrészt a Nyugaton vannak olyan katolikus népek is, amelyek puritánok, ezek is alkalmasak a hatékony felépítmények létrehozására, és Kelet Ázsiában a népek nemcsak többséget jelentenek, de legalább annyira puritánok. Másrészt, a puritán népek is csak akkor képesek a többi fölé emelkedni, ha a túlnépesedésük leáll. Erre Weber nemcsak idejében, de ma sem gondol senki. Pedig 1990 előtt csak azok a népek kerülhettek a sikeres ötödbe, amelyekben a fogamzásgátlók általánossá válásának köszönhetően, felére zuhant a gyermekvállalás, de még az is csak azért nem jobban, mert minden állam nemcsak társadalmi kötelességnek minősítette a több gyermek vállalását, de azt anyagi támogatásban is részesíti.

A népszaporulatnak az 1-2 ezrelékre csökkentése nélkül a lakosság puritán viselkedése nem elég feltétel. Ezt bizonyítja az 1990-es kínai reform. Ez óta Kína példátlanul gyorsan fejlődik, mert nemcsak piacosította a bolsevik gazdaságát, de drasztikus eszközökkel megállította a népszaporulatot.

Azt még Harari sem vonja kétségbe, hogy az államoknak nem erőszakkal kell előnyt szerezni, hanem gazdasági teljesítményre koncentrálással. Csak azt nem teszi hozzá, hogy a gazdaság piacosítása csak akkor lehet sikeres, ha leáll a túlnépesedés. Ezért az emberiség nagyobb felében az elsődleges falsadat a minél kevesebb születés. Ezt két módon lehet elérni olyan országokban, ahol nincs olyan korlátlan politikai hatalom, mint 1990-ben a kommunista Kínában volt, ha a nőket felszabadítják. Ezt csak azzal lehet felgyorsítani, ha a fejtett világ felszabadítja a nőket. Ennek két módszere van. Egyrészt a nőket ingyen el kell látni fogamzásgátlókkal, másrészt biztosítani kell a magasabb iskolázottságukat. E két feltétel biztosításával felgyorsítható a gyermekvállalás csökkentése akkor is, ha a politikai hatalom erre nem kényszerít.

Jelenleg a fejlett világ két területen igyekezett csökkenteni a megszületettek halálozását. Harari említést sem tesz arról, hogy fajunk eddigi életében nagyon magas gyermekhalálozást és a járványok okozta halálozást a fejlett világ segítsége az utóbbi száz évben a harmadára csökkentette. Ezzel megnövelte a szülésre érett nők számával és a járványok visszaszorításával többszörösére növelte a népszorulatot. Az elmúlt ötven év legnagyobb hatású változása az elmaradt társadalmak népszaporulatának felgyorsulása volt. Ez csak a már fejlett puritán társadalmakban nem történt meg, ahol a fogamzásgátlók általános használata és a nők magas iskolázottsága és foglalkoztatása okán harmadára csökkent a gyermekvállalás.

Amennyire tudatosult a tudományos és technikai forradalom hatása, annyira rejtve marat, hogy az emberiség demográfiai tekintetben kettészakadt.

Az osztálytársadalmak létrejötte nemcsak az életfeltételeket tette jobbá, de a jövedelmeket is jobban differenciálta. Ezzel megjelent a minőségi szelekció. A halálozás a jövedelmekkel fordítottan arányos lett. Az osztálytársadalmakban a lakosság gazdagabb, de kisebb hányada jobban élt, azért kisebb volt a halandósága, a többség mély szegénységben élt, és elsősorban ezért rövidebb volt a várható életkora, azaz nagyobb a haladósága. Ezt akkor tudnánk bizonyítani, ha tudnánk, hogy mekkora volt a gyermekhalandóság az uralkodó osztályban, és mekkora a mély szegénységben élő többségben. Ezt nemcsak akkor, de utólag sem tudjuk felmérni.

Ezzel ellentétes hatása volt annak, hogy ki, hol élt. Egyetlen történész sem állapította meg, hogy mikor mekkora volt a vidéken és a városokban élők várható életkora. Csak az lett köztudott, hogy a járványok idején a városban élő gazdagok vidékre menekültek, mert a járványok terjedési sebessége a lakosság sűrűségével hatványozottan gyorsult. A mai szemmel nézve alacsony urbanizáció is csak azért maradhatott szinten, mert a vidéken élők városokba akartak költözni. A városok nemcsak a hódító idegenek ellen voltak várak, hanem a vidékről beköltözni akarók ellen is. A falakkal körülvett város gondosan védekezett a környékén élők betelepedése ellen. A befogadás csak a kívánatos lakosság fenntartására korlátozódott.

Harari sem említi, hogy a tudományos és technikai forradalom ebben a tekintetben is fordulatot hozott. Az utóbbi száz évben többet nőtt az urbanizáció, mint előtte bármelyik ezer esztendő alatt. Csak becsülni tudom az osztálytársadalmakban az átlagos urbanizáció tíz százalékos lehetett. E fölé csak a 20. század közepén emelkedett. A 21. század küszöbén azonban már meghaladta az 50 százalékot. Ráadásul az elmúlt száz évben a leggyorsabban a millió feletti városok lakossága növekedett. Ezek várható jövőjét nemcsak Harari, de a társadalomtudósok sem feszegetik. Pedig sokkal valószínűbb a sokmilliós nagyvárosok emberpusztító forradalma, mint az atombombák robbantása.