Mi lett volna, ha győznek a forradalmárok?

Kopátsy Sándor                EH                   2018 10 24

Mi lett volna, ha győznek a forradalmárok?

Tegnap meghallgattam Orbán Viktor ünnepi beszédét. Azt kaptam, amit vártam, gondosan megkerülte a választ: Mi lett volna, ha a győznek az ünnepelt forradalmárok?

A forradalom első pár napját életem legboldogabbjai közé sorolom. Tíz nappal később, a második Nagy Imre kormány megalakulása után azonban kétségbe estem. Nemcsak a hidegháborúban történő átállást tartottam abszolút lehetetlenségnek, de az elkerülhetetlen következményeitől annál inkább megijedtem. A több pátos demokráciában nem láttam semmi esélyét annak, hogy a marxista állampártom, és annak szereplői nemcsak kormányhatalmat, de parlamenti képviselői helyet is szerezhetnek. Abban még abban biztos voltam, hogy a történelmünkben példátlan bosszúállás fog bekövetkezni. Az állampárt minden számottevő vezetőjét meglincselik, egyikük sem marad titkosan megválasztható. Ennek példáját láttam akkor, amikor Mező Imrét, a Nagy Imrét támogató budapesti első titkárt a csőcselék meglincselte.

Az is tagadhatatlan, hogy feléledt a két háború közt jellemző zsidógyűlölet is. Ezt az sem fékezte, hogy Nagy Imre közvetlen támogatói között zsidók is szép számban voltak.

Aggodalmamat keltett az is, hogy a közvélemény számára az őskonzervatív Mindszenty bíborosnak lett a legnagyobb tekintélye.

A legnagyobb társadalmi veszélyt azonban az úri középosztály elseprő népszerűsége okozta. A forradalom dicsőített hősei között nyüzsögtek a régi katonatisztek, úri emberek.

A második Nagy Imre kormányból a következő választáson senki sem maradt volna, mert azokat már nem támogatta a lakosság ötöde sem.

A legnagyobb félelmemet azonban az egyetemi ifjúság aránylag magas kivándorlása okozta. A nemzetem java hagyta cserben a forradalmat, és a hazáját. 1985-ben, közel húsz évvel a forradalom után, az Egyesült Államok statisztikát készített az oda bevándorlók helyzetéről. Ekkor a legjobban szereplők az 56-os forradalom alatt menekült magyarok voltak.

Máig senki sem gondolta végig, mi lett volna, ha győz a forradalom. Én a második Nagy Imre kormány megalakulásának pillanatában láttam a katasztrofális jövőt.

Az első következmény az lett volna, hogy megindul a Rákosi rendszerben kompromittált zsidók felelősségre vonása, és az üldözésük elül a Horthy rendszer után megmaradtak Izraelbe és Észak Amerikába vándoroltak volna. Nekem ez már elég lett volna arra, hogy én is Kanadába menjek. A Rákosi rendszerben fontos pozíciókat betöltő zsidók pedig a Szovjetunióba menekültek volna.

Még ennél is nagyobb veszteséget jelentene a demokratikus országból kivándorlók milliója. A magyar gazdaság jó ideig még a forradalom előtti szintje alá süllyed. Ezzel szemben a fejlett nyugati országokban a négyszer, ötször magasabb jövedelmű országokba vezető út szabaddá válik. A magyar gazdaságot menedzselő káderek színvonalával ugyan nem voltam megelégedve, de még gyengébb lenne a forradalom győzelme után azokat tapasztalatlan hazafiakkal cserélik fel. Érthetetlen módon, sem a politikusok, sem a társadalomtudósok között nem akadt senki, aki felméri, milyen szakértelemmel rendelkeztek volna a kommunista igazgatókat leváltó forradalmárok.

Ezek alapján tekintettem a kisebbik rossznak még a szovjet megszállást, és Nagy Imre leváltását. Ezt megelőzően még abban bíztam, hogy Nagy Imre hívja be a szovjet csapatokat. Ma is azt hiszem, hogy ez lett volna a kötelessége. Ez volt a Szovjetunió budapesti nagykövetének, a gazdaság óvatos piacosítása hívének, Andropovnak is a terve. Azt csak jóval később tudtam meg, hogy Münnich Ferenc, a kemény marxista vitte Kádárt Andropovhoz, és vitte magával Moszkvába. Ott Münnichet tartották az első titkári és a miniszterelnöki posztra alkalmasabbnak, Kádárt túlságosan Nagy Imréhez kötődöttnek tekintették. Kádár János elfogadását Tito véleményének köszönhetjük. Hruscsovot ő győzte meg arról, hogy Kádár legyen a vezető. Tito ugyanis Münnichet tartotta sztálinistának.

Kárár következetes volt abban, hogy a szovjet csapatok behívását és hatalom átvételét csak akkor vállalja, ha Moszkva garantálja, hogy Rákosit és fő híveit nem engedik vissza. Vagyis egyértelműen Nagy Imre forradalom előtti politikájának a folytatását vállalta. Mivel a magyar közvélemény mindebből semmit sem tudhatott, Kádár úgy jött haza, hogy a lakosság példátlan többsége hazaárulónak tekinttette. Ezért lehetett a kormányát egy bábkormánynak tekinteni, amivel szemben minden más megoldás teljesen reménytelen volt. Több évre volt szükség ahhoz, hogy Kádárt fokozatosan elfogadják. Néhány évvel később már a magyar közvélemény Széchenyi István és Kossuth Lajos után Kádár Jánost tartották a harmadik legnagyobb politikusnak. Ezzel egyetértek, különösen azért, mert ő lett a történelem legkevésbé elfogadott kormányfőjéből a legjobban elfogadott. A gyönyörű 56-os forradalomban tíz napja után a legreményetlenebb lett, és ebből, Kádár János óvatosan a legvidámabb barakkot hozott létre. Azon sem lehet vitatkozni, hogy 1990-ig a Kádár János vezette bolsevik csatlós Magyarország maradt a legélhetőbb marxista diktatúra. Maga kádár ugyan nem volt lelkes híve a piacosításnak, de elnézte a működését.

Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy a Jaltai szerződésben ránk kiosztott történelmi sors mennyiben volt az érintett országok sorsa alakulása szempontjából kedvező, de azon lehet vitatkozni, hogy mi, magyarok jól, vagy rosszul jártunk vele. Én a kevesek közé tartozom, akik a magunk választott Horthy rendszer folytatásánál jobb megoldásnak tartom. Nekünk nemcsak az első, de a második világháború után sem volt elég társadalmi erőnk ahhoz, hogy az arisztokrácia és az úri középosztály erejétől megszabaduljunk. Ettől a bolsevik Szovjetunió megszállása szabadított meg bennünket. Ezt sem a kormányaink, sem a történészeink máig nem ismerik el, és ezért csak a ránk kényszerített rendszer módszerének a hibáit bírálják, de azt nem vizsgálják, hogy mire jutottunk volna önerőnkből, ha a kormányokat mi választjuk. A saját életem során sem emlékszem olyan választásra, ami azt bizonyította volna, hogy az ország szabad közvéleménye a társadalmi haladást választotta volna. Ez a szovjet megszállást követő választásokra is igaz.

Jelenleg is azt látom, hogy a magyar közvélemény az utóbbi három, és valószínűleg a következő három ciklusban is kétharmados közép-jobb többséget támogat, tehát demokratikusan választott kormányink vannak és lesznek. Én ugyan kevesebb nacionalizmust és klerikális befolyást tartanám a jobbnak, de ha ilyen közép-jobb a népem politikai elvárása, ezt kell elfogadnom.

Ugyanakkor a jelenlegi kormánynak az Európai Unióval szembeállásával egyetértek, nekünk nem Európai Egyesült Államokra, hanem a Szuverén Európai Államok Közösségre volna szükségünk. Ezért csak abban bízom, hogy a jövő májusban esedékes EU választásokon ebbe az irányba tolódnak az EU vezetésében is az erőviszonyok. A háromkultúrájú, háromkereszténységű és több tucat nyelvű Európa ereje abban van, hogy ehhez igazodjon a politikai felépítményünk, ne Egyesült Európai Államok, hanem a Szuverén Európai Államok Uniója legyünk.