Kopátsy Sándor EH 2018 10 24
Mi lett volna, ha
győznek a forradalmárok?
Tegnap meghallgattam Orbán Viktor
ünnepi beszédét. Azt kaptam, amit vártam, gondosan megkerülte a választ: Mi lett volna, ha a győznek az ünnepelt forradalmárok?
A forradalom első pár napját
életem legboldogabbjai közé sorolom. Tíz nappal később, a második Nagy Imre
kormány megalakulása után azonban kétségbe estem. Nemcsak a hidegháborúban
történő átállást tartottam abszolút lehetetlenségnek, de az elkerülhetetlen
következményeitől annál inkább megijedtem. A
több pátos demokráciában nem láttam semmi esélyét annak, hogy a marxista
állampártom, és annak szereplői nemcsak kormányhatalmat, de parlamenti
képviselői helyet is szerezhetnek. Abban még abban biztos voltam, hogy a
történelmünkben példátlan bosszúállás fog bekövetkezni. Az állampárt minden számottevő vezetőjét meglincselik, egyikük sem
marad titkosan megválasztható. Ennek példáját láttam akkor, amikor Mező
Imrét, a Nagy Imrét támogató budapesti első titkárt a csőcselék meglincselte.
Az is tagadhatatlan, hogy feléledt a két háború közt jellemző
zsidógyűlölet is. Ezt az sem fékezte, hogy Nagy Imre közvetlen támogatói
között zsidók is szép számban voltak.
Aggodalmamat keltett az is, hogy a közvélemény számára az őskonzervatív
Mindszenty bíborosnak lett a legnagyobb tekintélye.
A legnagyobb társadalmi veszélyt azonban az úri középosztály elseprő
népszerűsége okozta. A forradalom dicsőített hősei között nyüzsögtek a régi
katonatisztek, úri emberek.
A második Nagy Imre kormányból a
következő választáson senki sem maradt volna, mert azokat már nem támogatta a
lakosság ötöde sem.
A legnagyobb félelmemet azonban az egyetemi ifjúság aránylag magas kivándorlása
okozta. A nemzetem java hagyta cserben a forradalmat, és a hazáját. 1985-ben,
közel húsz évvel a forradalom után, az Egyesült Államok statisztikát készített
az oda bevándorlók helyzetéről. Ekkor a legjobban szereplők az 56-os forradalom
alatt menekült magyarok voltak.
Máig senki sem gondolta végig, mi lett volna, ha győz a forradalom.
Én a második Nagy Imre kormány megalakulásának pillanatában láttam a
katasztrofális jövőt.
Az első következmény az lett volna, hogy megindul a Rákosi rendszerben
kompromittált zsidók felelősségre vonása, és az üldözésük elül a Horthy
rendszer után megmaradtak Izraelbe és Észak Amerikába vándoroltak volna. Nekem
ez már elég lett volna arra, hogy én is Kanadába menjek. A Rákosi rendszerben fontos pozíciókat betöltő zsidók pedig a
Szovjetunióba menekültek volna.
Még ennél is nagyobb veszteséget jelentene a demokratikus országból
kivándorlók milliója. A magyar gazdaság jó ideig még a forradalom előtti
szintje alá süllyed. Ezzel szemben a fejlett nyugati országokban a négyszer,
ötször magasabb jövedelmű országokba vezető út szabaddá válik. A magyar
gazdaságot menedzselő káderek színvonalával ugyan nem voltam megelégedve, de még
gyengébb lenne a forradalom győzelme után azokat tapasztalatlan hazafiakkal
cserélik fel. Érthetetlen módon, sem a politikusok, sem a társadalomtudósok
között nem akadt senki, aki felméri, milyen szakértelemmel rendelkeztek volna a
kommunista igazgatókat leváltó forradalmárok.
Ezek alapján tekintettem a kisebbik rossznak még a szovjet megszállást,
és Nagy Imre leváltását. Ezt megelőzően még abban bíztam, hogy Nagy Imre
hívja be a szovjet csapatokat. Ma is azt hiszem, hogy ez lett volna a
kötelessége. Ez volt a Szovjetunió
budapesti nagykövetének, a gazdaság óvatos piacosítása hívének, Andropovnak is
a terve. Azt csak jóval később tudtam meg, hogy Münnich Ferenc, a kemény
marxista vitte Kádárt Andropovhoz, és vitte magával Moszkvába. Ott Münnichet tartották az első titkári és
a miniszterelnöki posztra alkalmasabbnak, Kádárt túlságosan Nagy Imréhez
kötődöttnek tekintették. Kádár János elfogadását Tito véleményének
köszönhetjük. Hruscsovot ő győzte meg arról, hogy Kádár legyen a vezető. Tito
ugyanis Münnichet tartotta sztálinistának.
Kárár következetes volt abban, hogy a szovjet csapatok behívását és
hatalom átvételét csak akkor vállalja, ha Moszkva garantálja, hogy Rákosit és
fő híveit nem engedik vissza. Vagyis egyértelműen Nagy Imre forradalom
előtti politikájának a folytatását vállalta. Mivel a magyar közvélemény
mindebből semmit sem tudhatott, Kádár
úgy jött haza, hogy a lakosság példátlan többsége hazaárulónak tekinttette.
Ezért lehetett a kormányát egy bábkormánynak tekinteni, amivel szemben minden
más megoldás teljesen reménytelen volt. Több
évre volt szükség ahhoz, hogy Kádárt fokozatosan elfogadják. Néhány évvel
később már a magyar közvélemény Széchenyi István és Kossuth Lajos után Kádár
Jánost tartották a harmadik legnagyobb politikusnak. Ezzel egyetértek,
különösen azért, mert ő lett a történelem legkevésbé elfogadott kormányfőjéből
a legjobban elfogadott. A gyönyörű 56-os
forradalomban tíz napja után a legreményetlenebb lett, és ebből, Kádár János
óvatosan a legvidámabb barakkot hozott létre. Azon sem lehet vitatkozni, hogy 1990-ig a Kádár János vezette bolsevik
csatlós Magyarország maradt a legélhetőbb marxista diktatúra. Maga kádár
ugyan nem volt lelkes híve a piacosításnak, de elnézte a működését.
Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy
a Jaltai szerződésben ránk kiosztott történelmi sors mennyiben volt az érintett
országok sorsa alakulása szempontjából kedvező, de azon lehet vitatkozni, hogy
mi, magyarok jól, vagy rosszul jártunk vele. Én a kevesek közé tartozom, akik a magunk választott Horthy rendszer
folytatásánál jobb megoldásnak tartom. Nekünk nemcsak az első, de a második
világháború után sem volt elég társadalmi erőnk ahhoz, hogy az arisztokrácia és
az úri középosztály erejétől megszabaduljunk. Ettől a bolsevik Szovjetunió
megszállása szabadított meg bennünket. Ezt sem a kormányaink, sem a
történészeink máig nem ismerik el, és ezért csak a ránk kényszerített rendszer
módszerének a hibáit bírálják, de azt
nem vizsgálják, hogy mire jutottunk volna önerőnkből, ha a kormányokat mi
választjuk. A saját életem során sem emlékszem olyan választásra, ami azt
bizonyította volna, hogy az ország szabad közvéleménye a társadalmi haladást
választotta volna. Ez a szovjet megszállást követő választásokra is igaz.
Jelenleg is azt látom, hogy a
magyar közvélemény az utóbbi három, és valószínűleg a következő három ciklusban
is kétharmados közép-jobb többséget támogat, tehát demokratikusan választott
kormányink vannak és lesznek. Én ugyan kevesebb nacionalizmust és klerikális
befolyást tartanám a jobbnak, de ha ilyen közép-jobb a népem politikai
elvárása, ezt kell elfogadnom.
Ugyanakkor a jelenlegi kormánynak az Európai Unióval szembeállásával
egyetértek, nekünk nem Európai Egyesült Államokra, hanem a Szuverén Európai
Államok Közösségre volna szükségünk. Ezért csak abban bízom, hogy a jövő
májusban esedékes EU választásokon ebbe az irányba tolódnak az EU vezetésében
is az erőviszonyok. A háromkultúrájú,
háromkereszténységű és több tucat nyelvű Európa ereje abban van, hogy ehhez
igazodjon a politikai felépítményünk, ne Egyesült Európai Államok, hanem a
Szuverén Európai Államok Uniója legyünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése