Kopátsy
Sándor EE 2015 05 14
Társadalomszemléletem
Olasz
reform
Évtizedek óta
nem követtem az olasz politikai életet, pedig korábban sokat tanultam az ott
töltött félév során. Amióta tagja lett az Európai Uniónak és még inkább az euró
övezetnek, tudomásul vettem, hogy eltévedtek nemcsak ők, de a másik három
mediterrán ország is. Nemcsak az elmúlt,
de a következő évtizedeket is a négy mediterrán ország a fokozódó lemaradásuk
fogja jellemezni.
Tegnap azonban
óriási élményt okozott a The Economist egy rövid írása a jelenlegi olasz kormány alkotmánymódosító tervéről. Kiderült,
hogy azt célozzák, amint a rendszerváltás óta hirdetek, hogy két pártnál több már nagyon sok, de a
felzárkózóknak a kettőnél is jobb az egy párt uralma.
Matteo Renzi, a
jelenlegi, 40 éves miniszterelnök, aki Firenze polgármestere volt, felismerte, hogy Olaszországnak két párt is
bőven elég volna. Kidolgozta, hogyan lehet ezt megvalósítani.
Olyan alkotmányra van szükség, ami alapján
az a párt, amelyik elnyeri a szavazatok legalább 40 százalékát automatikusan
340 helyet kap a 650 fős törvényhozásban. Ha nem lesz ilyen sikeres
egyetlen párt sem, akkor a két legerősebb kapja meg a 340 helyet. Kitalálta a
listáról bekerülő törvényhozóktól való megszabadulás módszerét. Engem eleve
zavart a kontinentális európai országok gyakorlata, ami a körzetekben vesztes
párokat listás helyekkel vigasztalja.
E koncepció szerint maximum két pártnak
lehet politikai súlya, de általában egynek. A jövőjüket joggal féltő pártok
az angol rendszer Thatcher formáját emlegetik. Mások Franco uralmával
rémisztgetnek.
Én, az Egyesült Államokban bevált rendszert
tartom a legjobbnak. Abban az előválasztási rendszer gondoskodik arról,
hogy csak két elnökjelölt maradhasson, ahol az egyiknek szükségszerűen 50
százaléknál több szavazata van. Ez elég arra, hogy a győztes egy cikluson
keresztül nem váltható le. A szenátus és a képviselőház tagjait is közvetlenül
az államok választják. A két ház nemcsak elvileg, de gyakorlatban is lehet
ellenzéki többségű, ami az elnök munkáját megnehezítheti, de nem válthatja le.
A tényt, hogy
Nyugat-Európa egyre jobban lemarad nemcsak a távol-keleti konfuciánus, de a
négy tengerentúli angolszász államhoz képest is, elsősorban azzal magyarázom,
hogy a nyugat-európai puritán országok képtelenek tudomásul venni, hogy nem
körülöttük forog a világ. A hidegháborúban az Egyesült Államok csicskási
voltak, mert még a náluk elmaradottabb Szovjetunióval sem voltak katonai téren
egyenrangúak.
A Szovjetunió
összeomlása után sem érezhette egyetlen európai nagyhatalom az Egyesült
Állammal egyenrangú szerepre képesnek magát, De még akkor sem, ha a három legnagyobb
nyugat-európai ország összefog, elhatározza, hogy Európa egészét emelik a
szuperhatalmai szerepre az ő vezetésük alatt. Ezért hozták létre az Európai
Uniót.
Németország és
Franciaország vezetői felmérték, hogy Nagy Britanniát ki kell szorítani, mert
velük szemben óriási előnye van azzal, hogy megkülönböztetett kulturális és
politikai kapcsolata van az Egyesült Államokkal, és a másik három volt tengerentúli
gyarmatával a háta mögött. Ketten
akartak Európa nyugati felének országai élén szuperhatalom lenni.
Azt, hogy ez
halva született ötlet, máig nem ismerték fel. Nem veszik tudomásul, hogy Európa nyugati fele eleve nem lehet
politikai és gazdasági egység, mert ahhoz mind kulturálisan, mind gazdaságilag túlságosan
heterogén. Az Európai Unió 28 tagállama minél jobban egységként jelenik
meg, annál gyengébb lesz. Nem akadt egyetlen európai politikus, aki rájött
volna arra, hogy a szorosabb közösségre legfeljebb az erős puritánoknak alkalmasak.
A mediterránok, a közép-európaiak és a balkániak számára egészen más út a
járható. annál rosszabb.
Minden kultúrának és azokon belül minden
fejlettségű szintnek más társadalmi és gazdasági felépítményre van szüksége.
A puritán
németek rákényszerítették a saját kultúrájuknak és fejlettségüknek megfelelő
pénzügyi fegyelmet tucatnyi olyan országra is, amelyek kultúrája és fejlettsége
erre még nemcsak képtelen, de a módszerük erőltetése nagyon kártékony. Az EU azonban
az euró övezet létrehozásával még tovább lépett az eleve téves úton. Az EU azonban az euró övezet létrehozásával
még tovább lépett az eleve téves úton.
Európa
demokratikus országi, Nagy Britanniát kivéve, bevezettek egy olyan demokráciát is, ami a választók uralma helyett, a
pártok uralmát jelenti. Et ismerte fel a jelenlegi olasz miniszterelnök,
Renzi.
A kettőnél több párt, és a listás
szavazatok jelentős súlya ugyanis a szavazók hatalmával szemben, a
pártapparátusok hatalmát jelenti. A demokratikus pártok is megtanulták a
fasiszta és a bolsevik diktatúráktól, hogy a
pártapparátusok hatalmát fent lehet tartani azzal, ha a törvényhozók többségét nem
a választók, hanem a pártapparátusok választják. A második világháború után
a demokráciák bevezették a sok párt rendszert, szemben a bolsevik rendszer
egyetlen pártjával szemben. A több és az egyetlen párt uralma között csak az a
különbség, hogy nem egyetlen, hanem több párt apparátusa birtokolja a hatalmat.
Magyarországon a
rendszerváltás után felismerte az SZDSZ, és zseniálisan alkalmazta akkori elnöke,
Tölgyessy Peter, aki választási paktumot kötött Antall Józseffel. Ennek alapján
biztosítékot teremtettek arra, hogy örökre ne lehessen olyan párt, amelyik
fontos, kétharmados törvényt hozhat. Ez a választási törvény ugyanis annyi
listás törvényhozót garantál, ami csak a körzetek 98 százalékának megnyerése
esetén jelentett kétharmados többséget a törvényhozásban. Ilyenhez hasonló
győzelmet nem ismert a demokráciák története. Azt, hogy ez 2010-ben
bekövetkezhetett, előre el sem volt képzelhető.
Az
elképzelhetetlen választási győzelem birtokában a Fidesz annyira enyhítette a
listás szavazatok súlyát, hogy a körzetek 90 százalékának megnyerése is elég
legyen a kétharmados törvényhozói többséghez. Természetesen az ellenzék ezt is
túlzottnak tartja. Most pedig az olasz
kormánypárt olyan választási törvényt készít elő, ami a szavazatok 40 százaléka
után is jelentős törvényhozási többséget garantál.
Annak idején az
Antall - Tölgyessy Paktum 98 százalékot követelt a kétharmadhoz, ma az olasz
kormány olyan választási törvényt javasol, amiben 40 százalék is elég a biztos
törvényhozási többséghez.
A Fidesz
törvénymódosítása a kétharmados többséghez 90 százalékos körzeti győzelmet
követel. Erről is az volt a véleményem, hogy ez a kétharmados többség
elveszésével járhat. Tévedtem, éppen elérhető volt. Ugyan a pótválasztások
során remeg a léc.
Mivel a Fidesz
is párt, tudja, hogy a listás törvényhozók teljesen tőle függenek, számára az
optimális választási törvény azt, amiben maximálisan annyi listás törvényhozó
van, amennyi mellett a hatalma még megtartható. A 2014-es választás azt
bizonyította, hogy éppen eltalálták a maximumot. Ez azonban azt jelenti, hogy a
körzetek 90 százalékának a megnyerésére van szükség. Ennek elérése is nagyobb
fölényt követelt meg, amit a másik 27 tagország soha nem ért el. Ehhez is a
Fidesz másutt példátlan támogatása volt szükséges.
Nem a szavazók uralma az a rendszer, ahol
listás szavazatok mérséklik a körzetekben szerzett mandátumok arányát.
A szavazók
hatalmát azzal lehet mérni, hogy mennyire stabil hatalmi pozíciót jelent a körzetekben
elért választási eredmény. Ennek maximuma, ha az 50 százalék, plusz egy szavazó
döntése egy ciklusra garantálja a kormányzati hatalmat.
Azt a tényt,
hogy a listás törvényhozók sértik a
választók hatalmát, a társadalomtudományok máig sem ismerték fel. Annál
inkább a közvélemény. Minden európai országban a szakmák erkölcsi rangsorában a
politikusok vannak az utolsó helyen.
Ezért jut
sokszor eszembe a 20. század legnagyobb közgazdászának, Keynesnek a véleménye.
Számomra az
iránytű az ő véleménye volt. „A
közgazdaságtan mestere rendelkezzen néhány képességgel. Legyen matematikus,
történész, államférfi és filozófus – bizonyos mértékben.” Keynes követelményt
a politikai vezetőkre is átfordítnám. Politikai
vezetés mestere rendelkezzen néhány képességgel – bizonyos mértékben. Legyen
közgazdász, matematikus, történész és filozófus.
Élettapasztalatom
azonban arra is megtanított, hogy Keynes követelménye nem elég. Egyrészt ki
kell egészíteni néhány általam fontosnak tartott ismerettel. Sokat köszönhettem
annak, hogy szinte minden társadalmi szintet megjártam, tanyán laktam, faluban
jártam elemi iskolában. A legtöbbet talán a természetben az erdőket egyedül
járva, vadászva tanultam. Kizáró feltételnek pedig a hatalom éhségét tartom.
Azt még egy társadalomtudós sem ismerte
fel, hogy a több pártrendszerben a politikusok nem lehetnek államférfiak, hanem
kénytelenek a mindennapi politikusi taktikázásba belesüllyedni. Ahol sok párt
van, ott, aki államférfi nem lehet tartós vezető.
A MI HÚSZADIK
SZÁZAUNK címmel megjelent könyvemben azt írtam, hogy a 20. század négy legnagyobb
politikusa, Lenin, Roosevelt, Mao és Teng volt. Nekik volt a legjelentősebb történelemformáló
szerepük a 20. században. Megjegyzendő, hogy Európa nyugati felének nem volt
egyetlen történelemformáló politikusa.
Churchillt ugyan
még a szakma is a nagyok közé sorolja. Képességeivel megállt volna akármelyik
akadémiában, de olyan gyarmattartó múltat védelmezett, amiből semmi sem volt
menthető. Legfeljebb olyan államférfiként tarthatja számon a jövő történelme,
hogy ő volt a legnagyobb birodalom teljes elvesztésének lebonyolítója. Ez úgy
sikerült neki, hogy a második világháború legnagyobb hősének látták. Vele
szemben az én négyesem pozitív történelmi szerepet játszott.
Lenin ugyan a cári Oroszországból nem
csinálhatott modern társadalmat, de a feudális oroszágból nemzeti állam
születhetett. Szerencsétlenül, művének folytatása a gátlásos Sztálin kezébe
került. Oroszország ugyan nem lett
modern társadalom, de megszűnt feudális lenni.
Roosevelt tette az Egyesült Államokat a
világtörténelem első globális szuperhatalmává. Az ő New Deal-je mutatott utat a tőkés osztálydemokráciáknak arra,
hogyan lehet a tudományos és technikai forradalom eredményeire támaszkodó
össznépi társadalmat, magas foglalkoztatást létrehozni. Az ő koncepciója
volt a hidegháború, ami az imperialista Szovjetunió haderejétől való félelem
ernyője alatt a tőkés demokráciákat egyesítette.
Mao teremtette meg a feltételeit annak,
hogy a szegény, elmaradott Kína a világtörténelem legnépesebb államával az
utódjai a világtörténelem legnagyobb sikerét érhessék el. Mao csak azok
szemében lehet a század óriása, akik tudomásul veszik, hogy Maonak a reformok előtti negyven évben
mindazt össze kellett törnie, amint ő összetört. Abban is egyetlen a
világtörténelemben, hogy hogy egy másik zseniális politikust jelült meg utódjának.
Azt is tudta, hogy egy harmadik kínai
zsenit, a szingapúri miniszterelnök módszerét kell bevezetni. Mao jó tíz
évvel a halála előtt közölte, hogy Teng a kijelölt utódja, és fél éves
tanulmányútra küldte Szingapúrba.
Teng lesz talán ezer név múlva is a 20.
század legjelentősebb államférfija. Azzal, hogy a politikai diktatúrában bevezette a gazdaság piacosítását,
megteremtette az alapjait annak, hogy ötszáz év után Kína újra a világ
szuperhatalma legyen.
Kína és India.
A jelenkor történészeinek
egyik alapvető tévedését abban látom, hogy Kínával szemben Indiától várják a
világtörténelmi szerepet. Nem akarják a liberálisok tudomásul venni, hogy egy szegény társadalmat nem lehet a
politikai demokráciával felzárkóztatni.
Korunkban a felzárkóztatásnak három előfeltétele
van.
-
A
lakosság viselkedése legyen puritán.
-
A
gazdaság iránytűje a piac legyen.
-
A
népesség létszáma 1-2 ezreléken belül mozogjon.
India egyetlen
feltételnek sem felel meg. Ezért a fejlettektől egyre jobban lemarad, majd
kulturális és etnikai elemeire esik szét.
Izrael és Szingapúr.
A másik nagyon
tanulságos példa ennek a két kis országnak a szembeállítása. Még nem
találkoztam olyannal, aki ezt a két diaszpórát összehasonlította. Érhető, mert
az államokra koncentrált társadalomtudományok nem szívesen emlegetnek két olyan
világsikert, amelyik azt bizonyítja, hogy két etnikum állam nélkül, az üldözött
kisebbség sorsában érte el minden népnél nagyobb sikerét.
A 20. század elején, Nyugaton a zsidó, a
Távol-Keleten a kínai diaszpóra volt a leggazdagabb és a legiskolázottabb
etnikum a világon. Sikerükkel ki is váltották a legnagyobb gyűlöletet a
versenyképtelen államalkotó népekben.
Európa keleti
felének példátlan antiszemitizmusát megéltem. Malajziában csak három napot
töltöttem, de meglepetéssel láthattam, hogy ott még a 80-as években is numerus
clausus törvény korlátozta a kínaiak álláshoz jutását. Szingapúrnak aligha lett
volna fényes jövője, ha nem szakad ki Malajziából. A kínai diaszpóra nem volt anyaország nélkül, mint Izrael előtt a
nyugati zsidóság.
Amíg a kínai diaszpóra a világ legjobb
kikötői adottságába rendezkedhetett be, a megmaradt nyugati zsidóságnak a
szülőföldje a világ egyik legkedvezőtlenebb térségében van. Ott kellett az
arab lakosság rovására államot alapítaniuk.
Amíg Szingapúrnak
kozmopolita kikötővárosként több kultúrájú és vallású lakosságot kellett összeolvasztani,
addig Izrael vallási, sőt anyajogi vérségi alapú államot szervezett. Az, hogy Izrael a példátlanul nehéz
körülmények között helyt tudott állni, a nyugati zsidóságának példátlan
képességén, az amerikai zsidók pénzügyi segítségén és az Egyesült Államok
egyértelmű támogatásán múlt.
A jelen téma
szempontjából azt is hangsúlyozni kell, hogy a nyugati zsidóság, természeténél
fogva, Izraelben liberális politikai felépítményt hozott létre. A kis Izrael a
legtöbb pártot képviselő törvényhozással működő ország. Ezt én óriási
hátrányának tartom. Ennek ellenre, a nyugati zsidóság érdeme, hogy sikeresen
működik. Izrael eredménye ugyan Szingapúréhoz
nem hasonlítható, de csodálatra méltó.
Visszatérve Olaszországra.
Nem is csak Olaszországról,
hanem a négy mediterrán országról beszélhetünk. Ez a négy ország az első világháború után fasiszta rendszert alakított
ki. Ezen is érdemes elgondolkodni. Az első világháború után már egyértelmű
volt, hogy a mediterrán népek egyre jobban lemaradnak. A fejlettebb,
többségében protestáns országok továbbra is a háború előtti tőkés
osztálytársadalmi formában maradtak, de ezt a már idejét múlt rendszert is
másoknál hatékonyabban működtették. Nem vették tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom új
alépítményt jelentett, amihez alkalmazkodni kellett volna. A tények azonban azt
bizonyították, hogy a háború előtti tőkés felépítmény képtelen a munkaerő még elviselhető
foglalkoztatását biztosítani.
Az 1929-es
világgazdasági válság azonban a tőkés országok második vonalát még súlyosabban
érintette. Erre először a második vonalnak számító mediterrán országok
válaszoltak a fasizmussal. Nemcsak a négy európai mediterrán ország, de
Argentína is fasiszta rendszer mögé állt. Ideje volna beismerni, hogy ugyan a mediterrán népek fasizmusa is messze volt
a demokráciától, de viszonylag eredményesen működött. A sikerüket elsősorban
a magasabb foglalkoztatásnak köszönhették.
A fasizmusok sikere a liberális demokráciákkal
szemben népszerűvé vált Közép-Európában is. Ezt én Magyarországon élhettem
át. A fasiszta párunknak sokkal több
támogatója volt, mint a szociáldemokratáknak és kommunistáknak. Valljuk be,
hogy az országunkban egyetlen párt a Nyilaskeresztes volt, amelyik
következetesen földreformot követelt, és a népi erők erősítése mellé állt. Ez
sem mentette ugyan a jövőnkre katasztrofális antiszemitizmusukat, de a
társadalmi támogatottságuk megvolt.
Egy mediterrán ország keresi a megoldást.
Középiskolás
koromban álmaim célja volt megnézni Itáliát. Kerékpárral akartam lemenni, és
megnézni a Rómától északra lévő reneszánsz városokat. Vagy tucatnyi városról
volt ismertető könyvem, térképem. Gőte itáliai impressziói lelkesítettek. De,
ha csak egy városba mehettem volna, az Firenze volt. Természetesen, ebből nem
lett semmi, csak húsz évvel később szerezhettem egy hathónapos ösztöndíjat,
Nápolyba. Ennek az utolsó hónapja körbeutazást tettünk az egész országban.
Nápolyban a
külföldi fiatal közgazdászoknak tartott konferencián aztán bőven volt alkalmam
felmérni, hogy Olaszország csak papíron egy ország, az észak fele évszázadokkal
megelőzi a délit, ezen belül északon Svájc, Rómába érve Közép-Európa, a csizma
talpa pedig majdnem Afrika. Véleményem az óta sem változott. Két országként
többre mentek volna. Tehát a minél nagyobb ország ritkán előnyös.
A marxista
pártok között az olasz euro-kommunistákat tartottam számunkra a legjobban
járható útnak.
Ahogyan EU tagok
lettek, felmértem, hogy ez számukra végzetes, ők sem képesek a németekkel, nem is beszélve a skandinávokról, közös
úton járni. Ehhez túlságosan fegyelmezetlenek, a törvényeket rugalmasan
értelmezők. Ahogyan pedig beléptek az
euró övezetbe, biztos voltam, ennek a katasztrofális következményeivel.
Húsz éve úgy
érzem, hogy csak a puritán Nyugattól és a konfuciánus Távol-Kelettől lehet
tanulni. Ezért aztán friss zuhanyként ért az olasz kormány terveit ismertető
írás olvasása. Renzi szinte ugyanazt
látja, amit én. Legfeljebb ügyesen alkalmazkodik az olasz valósághoz. Ennek
megfelelően javasolja a megoldás módszereit.
Rádöbbentem,
hogy a hidegháborúban az olasz
kommunistáktól, most a szabad döntésünk birtokában az olasz kormánypárttól
tanulhatnánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése