Olaszország két ország

Kopátsy Sándor                PG                    2015 05 21

Olaszország két ország

Ötven éve tölthettem fél évet tanulmányúton Olaszországban. Akkor a személyes tapasztalataim alapján alakult ki a véleményem, hogyha Olaszország a 19. század közepén nem egyesül, két ország marad, mindkét fele előbb állna, a déli kissé, de az északi lényegesen.

A 19. században, Európában általános volt a felfogás, hogy a nagyobb ország előnyt élvez a kisebbel szemben. Ebben a felfogásunkban mi, magyarok álltunk az élen. Kossuth a népszerűségét annak köszönhette, hogy nemcsak a Monarchiától független, de az egész Kárpát Medencét uraló nagy Magyarországot akart. A szabadságharc bukása után még ennél is nagyobb Magyarországot álmodott, a délkelet-európai államokkal közösen, de természetesen magyar hegemóniával.

A 60-as években én már azon kevesek közé tartoztam, aki ugyan felmértem, hogy Trianon sértette a magyar etnikumú területek közös államát, de a történelmi Magyarországnál a trianoni a kisebbik rossz volt. Ebben a meggyőződésemben megerősítettek az olaszországi tapasztaltok. Azzal a különbséggel, hogy nálunk a két össze nem férő országrész közös nyelvű volt. Máig sem találkoztam olyannal, aki egyetértett volna velem, hogy a közös nyelv sem elég a közös országban való boldoguláshoz. Szerintem, a közös nyelv csak akkor elég, ha a lakosság viselkedési kultúrája és a gazdasági fejlettsége is közös.

Ezt is Olaszországban tanultam meg, mert a tiroli olaszok ugyan németül beszéltek otthon, de éppen olyan gazdagok voltak, mint a többi olasz az Alpok alján. Vagyis a tiroliak boldogultak Olaszországban, a dél-olaszok pedig nem.

Lényegében azt láthattam Spanyolországban, ahol a katalánok jól boldogultak volna az euró övezetben, de Spanyolország erre képtelen volt, és az is marad.

Az nem lepett meg, hogy az észak-olaszok rájöttek arra, hogy jó volna megszabadulni, az ország féli felétől. Mint magyar, tudom, hogy ez még mindig reménytelen.

A The Economist e heti számában végre olvashatom a véleményem, Észak-Olaszország nem volna válságban, ha nem húzná vissza az ország déli fele.

Nemcsak annak örültem, hogy a világ legtekintélyesebb hetilapja leírja a véleményem, hanem sokkal inkább annak, hogy rávilágít a mediterrán országokat sújtó válság okára. Ezt ugyan tálalja, de nem mondja ki. Pedig azzal, hogy bebizonyítja, olaszok közös állama, törvényhozása, pénze mindkét felének hátrány, kimondja azt is, hogy az egész EU rossz úton jár, amikor a gazdag protestáns Európának megfelelő módszert ráerőlteti az egészen más kultúrájú és gazdasági szinten tartó tagországokra, nevezetesen köztük a mediterránokra.

Közöl néhány adatot 2007 óta. A nemzeti jövedelem északon 7, délen 15 százalékkal, a foglalkoztatás északon stagnált, délen 10 százalékkal csökkent. A lakosság északon 2, délen 7 százalékkal csökkent. Ezek az adatok akkor lennének igazán meggyőzők, ha a második világháború óta történt változást mutatnák. Egy előrejelzés van, hogy 2050-ig a déli országrész 4.2 millió lakost fog veszíteni. Más helyen megemlíti, hogy egyre inkább a magasabban képzett fiatalok mennek északra, és az EU gazdag országaiba. Sajnos a közgazdászok azt nem számolják, hogy ezzel mennyi emberi tőkével lesz szegényebb az ország déli fele.

Pedig a meggyengült euró és a csökkent olajárak a mediterrán országok számára kedvezők voltak. Szerintem, a mediterrán országok nemzeti valutáját 20-40 százalékkal kellett volna leértékelve tartani, és éves 5-10 százalékos infláción tartani, hogy ne adósodjanak el, és legyen elegendő turizmusuk.

A közölt számok azt mutatják, hogy Dél-Olaszországban, ha önálló állam, ma nagyobb lenne a munkanélküliség, alacsonyabb a foglalkoztatás, nagyobb az egy lakosra jutó államadósság, mint Görögországban.

Brüsszelben még nem akadt egy közgazdász, aki megmutatta volna, hogy a mediterrán országok válsága mennyire általános lenne, ha a Madrid-Róma vonaltól délre számolnánk.

Tíz éve is látni kellett volna, hogy közös gazdaságpolitikája, költségvetési egyensúlya, közös valutája, közös munkaerő piaca csak a közös kultúrájú és hasonló fejlettségű országoknak lehet. A Németország számára járható politikai és gazdaságpolitikai út a latin országok számára öngyilkosság. Ennek nemcsak a vészesen lemaradóknak, de még a puritán gazdagoknak is árt. Európa nyugati fele a történelme során még soha nem marad le úgy, mint az elmúlt negyed században. Nemcsak a négy tengerentúli angolszász országhoz, de még sokkal inkább a Távol-Keleti konfuciánusokhoz képest. Ebben a fő bűnös Németország, és a maga alá gyűrt EU.