A jövedelem újraelosztása

Kopátsy Sándor                   EE                 2015 05 06

Társadalomszemléletem

A jövedelem újraelosztása

(Kézirat)

Közgazdásszá válásom fontos lépcsője volt annak megfejtése, miért osztotta újra minden osztálytársadalom úgy a megtermelt nemzeti jövedelmet, hogy a többség nyomora fokozódjon. Rádöbbentem, hogy ezzel sikerült a többség nyomorát úgy fokozni, hogy a halálozás kerüljön közelebb a népszaporulat eltartható szintjéhez. Ugyanis, ha az osztálytársadalmak nem növelték volna közvetlen és közvetett eszközökkel a halálozást, a spontán népszaporulat mintegy tízszerese lett volna az elviselhetőnek.

Ezért éreztem minőségi társadalmi változásnak azt, hogy a társadalmak mindegyike megfordította az újraelosztást progresszíven adóztat, és degresszíven oszt vissza.

Ezt azzal magyarázom, hogy a jelenkori tudásalapú társadalom elsődleges célja a lakosság minőségi értékének növelése. Ez csak olyan társadalomban valósulhat meg, a miben nincs leszakadt réteg. Ez ugyanis sok, de gyenge minőségű gyereket nevel, ami a társadalom számára teher. Ebből következik, hogy a társadalom fejlődése viszonylag nivellált, a munkaerőpiacon kialakultnál kevésbé differenciált jövedelemarányt igényel.

Ennek felismerésével nagyon korán, már 1920-ban Arthur Cecil Pigou jelentkezett. Ő mutatott rá először arra, hogy a társadalom működetésére jó hatással van, ha a viszonylag gazdagtól elvonunk, és a viszonylag szegényeknek osztunk vissza. A jövedelmeket nivelláló visszaosztás serkenti a társadalom növekedését.

Pigou felismerését ugyan elhallgatta a társadalomtudomány, a nélkül, hogy cáfolta volna. A politikai vezetés azonban kiváló fegyvert talált benne. Nem Pigou logikáját követte, csak a választók megnyerése érdekében használta. Még nem találtam olyan irodalmat, ami a 20. század elei és végi újraelosztást bemutatta volna. Pedig korábban elképzelhetetlen fordulat következett be a század során. Nemcsak a bolsevik, de a liberális demokrata társadalmakban is. De elég meggondolni, hogyan fordult az elvonás progresszívvá, és hogyan nőttek meg a jövedelmekkel fordítva arányos visszaosztások. Száz éve még ritkaság volt a nyugdíj, a családi pótlék, munkanélküli segély, egészségügyi ellátás, az általános iskolánál magasabb képzés…

A liberális politikusok és közgazdászok ugyan mindig morogtak a nagyarányú állami elvonás ellen, de ezzel a politikával nem lehetett választást nyerni.

Pigou javaslatát arra építette, hogy a szegények a nagyobb jövedelmet azonnal elköltik, azaz a termelők számára keresletet jelentnek. Ugyanakkor a gazdagok a nagyobb jövedelmükkel inkább kínálatot növelnek, aminek nem lesz elegendő kereslete. Ugyanakkor nem számolt azzal, hogy a bérből élők jobb életviszonyai hosszabb várható életkort, és nagyobb gyermekvállalást eredményeznek. Vagyis nem ismerte fel a lényeget, hogy a túlnépesedés esetén a módszere csak növeli a társadalom eleve nagy túlnépesedési nyomását. Neki csak olyan társadalomban van igaza, ahol már megszűnt a túlnépesedési nyomás. 1920-ban még a legfejlettebb társadalmakban is jelentős volt a túlnépesedés.

A túlnépesedő társadalmakban a legnagyobb társadalmi károkozás a túlnépesedés.

Ezt a század második fele minden előzetes elképzelésnél jobban igazolta.

Amikor az emberiség fejlett ötödében a fogamzásgátlásnak, a magas jövedelemnek, a magas iskoláztatási igénynek hatására megszűnt a túlnépesedési nyomás. Pigou tanácsai spontán megvalósultak. Az újraelosztás megfordult, de nem nőtt a gyermekvállalás.

Ezzel szinte egy időben a világ kevésbé fejlett négyötödében is átvették a fejlettektől a Pigou által javasolt módszert. Az elmaradt társadalmakban is olyan arányban fordult meg az újraelosztás, amit a fejlettek megtettek, és bevezetését, elsősorban az embert és vagyont pusztító háborúzást fegyveres beavatkozásokkal fékezték meg, legyőzték a legnagyobb népbetegségeket, ennek hatására megtízszereződött a népszaporulat. Vagyis a megelőző hatezer évben minden társadalom halálozásfokozó volt, és ennek köszönhetően 1-2 ezrelékre csökkent a népszaporulat. Ez a század második felén a fejlett Nyugat elosztási tapasztalatait átvéve, 2-4 százalékra, a hatezer évesnek mintegy hússzorosára ugrott. A túlszaporodó társadalmakban éppen az ellenkezőjét kell tenni, a 20. század ugyan a fogyasztói vásárlóerőt meghaladó túltermelési válság százada is volt, ami ellen adott Pigou, de már Keynes is tanácsot. Százszor nagyobb károkozó volt az emberiség létszámának négyszeresre növekedése. De ebben a tekintetben közel száz évvel később, még Piketty sem változatott. Az ugyan tény, hogy a vásárlóerő szabályozása nagyon fontos, ezért tartom az állami pénzteremtést is nagy jelentőségű feladatnak, mert nagyon kultúrától függő a társdalom érdekében szükséges jövedelem elvonás tejesítése. Márpedig amelyik társadalomban a lakosság kulturális hozzáállása az adófizetéshez gyenge, ott az állami pénzteremtés, az infláció nélkülözhetetlen. Ez nyilvánvalóvá vált az euró övezet mediterrán országainak jelenlegi pénzügyi válságával. Ezek a vígan pénzteremtő országok azzal, hogy beléptek az euró övezetbe, lemondtak arról, hogy bankjegye nyomtatával teremtsék meg a hiányzó állami bevételt. Ezt kárpótolták azzal, hogy az övezethez tartozás sokkal olcsóbbá tette a külföldi hitelekhez jutást. De ez óriási minőségi különbséget jelentett, a kibocsátott pénzt nem kellett visszafizetni, az olcsóbb államkötvényeket pedig kamatostól.

Keynes és Pigou azt hagyták figyelmen kívül, hogy nem elég a pénzügyi egyensúly, az is fontos, mi lesz a többletjövedelem hatása, mire költi el azt a lakosság. Amennyiben a lakosság a többlet jövedelmet elfogyassza, ahogyan azt ők ezzel számoltak, akkor annak hatására növekszik a népszaporulat, vagyis a gazdasági kudarc elsődleges oka.

Mivel a közgazdaságtan a mai napig is figyelem kívül hagyja, hogy a társadalmak elsődleges feladata, hogy a népesség 1-2 ezrelékes határoknál jobban ne változzon. Az ennél gyorsabb népességnövekedés ugyanis elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. Ezzel azonnal romba dől a lakossági fogyasztást növelni akaró stratégia.

Én ezzel a problémával az 50-es évek elején találkoztam, amikor megjelent Rácz Jenő és Bródy András könyve, amiben gondosan bemutatják, hogy a népesség növekedése mekkora tőkeigénnyel jár. Kiderült, hogy az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem és az egy lakosra jutó nemzeti vagyon aránya az adott gazdaságföldrajzi környezetben állandó. Ha az előbbi nő, növelni kell az utóbbit is. Könyvük adatai szerin az a szorzó 3-4-szeres. Ha növeljük a lakosság egy laksora jutó jövedelmét, ezzel arányosan növelni kell a nemzeti vagyont is. Ha ez nem történik meg, csökken a hatékonyság.

Azt a tévedésüket akkor még nem vetem tudomásul, hogy ők is csak a fizikai vagyonigénnyel számoltak. Az óta azonban egyértelművé vált, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására a tudásvagyon vált a fontosabbá. A már Széchenyi által felismert kiművelt emberfők felnevelése óriási befektetés. Ezt azonban a közgazdaságtudomány máig sem hajlandó tudomásul venni. Megmaradt a klasszikus közgazdaságtan alapján, ami a munkaerőt nem tekintette folyamatosan újratermelendő termési tényezőnek, a gyarapítását pedig felhalmozásnak.

Azt a tényt, hogy a tudományos és technikai forradalom kielégíthetetlen hiányt teremtett a minőségi munkaerőben, ma sem hajlandó tudomásul venni. Ez a mulasztás azonban azzal jár, hogy a klasszikus közgazdaságtan fogalmi rendszere képtelenné vált ara, hogy a jelenkor fejlett társadalmainak mozgását leképezze.

Az osztálytársadalmak közös jellemzője volt, hogy a lakosság túlszaporodott, a munkaerő minősége pedig meghaladta a technikai színvonalból fakadó igényt. Ezért az osztálytársadalmaknak érdeke volt és maradt a túlnépesedés elleni védekezés. Ennek két eszköze volt. Egyrészt a halálozás fokozása, másrészt a mások rovására történő területszerzés. Az utóbbihoz azonban minél nagyobb népességre volt szüksége. A katonai erő ugyanis elsősorban a létszámfölényre épült. A háborúzás azért jellemezte az osztálytársadalmak történetét, mert mindkét célt szolgálta. Egyrészt, ha sikerül, életterét nagyobbíthatja, másrészt mindkét félnél lecsapolt a felesleges lakosságból.

Mivel a jelenkori társadalom sikere elsősorban azon múlik, hogyan képes a társadalom minőségi munkaerővel szemben támasztott igényét kielégíteni, az olyan jövedelmeket szabad csak növelni, amelyek nem gyarapítják a lakosság létszámát, de növelik a minősségét. Márpedig, ha a társadalom elsődleges feladata a létszám viszonylagos stabilitása, csak az olyan jövedelemnövelés szolgálja a társadalom érdekét, ami a munkaerő minőségét javítja. Ezzel szemben Keynes és Pigou csak a fogyasztás mennyiségi változásairól beszélt. Ugyanakkor nem vették tudomásul, hogy a népesség létszámváltozását minimalizálni kell.

Ha valami minden jelenkori fejlett társadalomra jellemző, hogy a lakosság számának növekedése már nem jelentős, de ezen belül egyre nagyobb hiány van a munkaerő felső harmadának minőségében, és egyre nagyobb felesleg az alsó minőségi harmadban.

Ezért idézgetem újra és újra jó tanácsom. Szülessen annyi gyermek a családok felső harmadában, mint jelenleg az alsóban, és az alsóban csak annyi, mint jelenleg a felsőben. Ennek az lesz a következménye, hogy 50 év múlva háromszor gazdagabbak leszünk, mint akkor, ha a gyermekvállalás jelenlegi családi háttere marad.

Ez a jó tanácsom azt is jelenti, hogy a társadalmak várható teljesítménye elsősorban azon múlik, hogyan sikerül a gyermekvállalások mögötti családi hátteret a társadalom érdekéhez igazítani. Ennek ellenére ma még a társadalmak nagyobb fele nem képes megoldani, hogy a népesség ne nagyságrenddel gyorsabban növekedjen a megengedhetőnél. Az emberiség másik, valamivel kisebb fele már nem túlnépesedő, de olyan gyermekvállalási támogatási rendszert működtet, ami minőségi kontraszelekciót eredményez. A fejlett társadalmakban olyan gyermekvállalási támogatás működik, ami alapvetően a mennyiséget támogatja a minőség rovására. A gyermekvállalás állami támogatásának aránya ugyanis a családok jövedelmével fordítottan arányos.

A társadalom érdekét szolgáló gyermekvállalási támogatást ugyanis a várható eredményhez kellene igazítani. Ezért volna nélkülözhetetlen szükség az olyan felmérésre, hogyan aránylik a szülők jövedelméhez és iskolázottságához a felnevelési eredmény. Ezt a közvélemény talán még a valóságnál is nagyobbra becsüli, de adatokkal nem rendelkezünk.

Az azonban egyre inkább bebizonyosodik, hogy azok a társadalmak érnek el jobb eredményt, amelyek nem munkajövedelmet emelnek, hanem a tehetségfeltárást, annak kifejlesztését, mindenekelőtt a szülők eredményes gyermeknevelését támogatják.

A kiváló minőségű munkaerőhöz külső forrásból is kapható munkahelyteremtést biztosító tőke.