A kiegyezéstől a jelenkorig II. A két háború között

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-20

A kiegyezéstől a jelenkorig

II.

A két háború között

A felelőtlenül elindított világháború elveszése jelenetős mértékben a magyar kormány és törvényhozás bűne. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy nem is lett volna világháború, ha mi elzárkózunk, örülök, hogy az ország vélt érdekét fenyegető trónörököst meggyilkolták. A magyar arisztokrácia és az úri középosztály számára az agg Ferenc Józsefnél nem lehetett jobb király. A fiai azonban a fél-feudális magyar úri világnak túl modernek, meggondolatlan reformerek voltak. A magyar történészek azonban erről is mélyen hallgatnak.

Azon azonban elmélkedni sem érdemes, mi lehetett volna, ha Rudolf nem lesz öngyilkos, Ferenc Ferdinándot pedig nem ölik meg. Ellenben szükség volna olyan tudományos felmérésre, ami helyére tenné a Monarchiában való tagságunkat. Ezt egyelőre elintézik azzal, hogy nem foltunk tejesen függetlenek. Ez azonban csak akkor volna jogos, ha bizonyított volna, hogy a nagyobb függetlenség jobban szolgálta a magyar társadalom érekét, fejlődését, mint a függés. Ez aligha igaz. Van olyan függés, ami hasznosabb lehet, mint a függetlenség.

Ennek ellene szólnak a történelmi tények.

Sokkal gyakoribb eset, amikor ennek ellentmondanak a tények. Különösen Európában.

Európa két és félezer éves történetben mindig a kisebb államok voltak a leggazdagabbak. Az ugyan előfordult, hogy egy-egy birodalmi főváros, más térség kizsákmányolásából csilloghatott, de a nép többsége még ezekben is szegényebb volt, mint a városállamokban. Ha végiggondolnánk, hogy mikor, hol élhettünk volna a legszívesebben nagy rang nélkül, minden bizonnyal a városállamokra esik a választásunk. Ma is azok a leggazdagabbak még akkor is, ha nem adóparadicsomok, vagy szerencsejátékból élnek.

Elég volna megnézni, hogy hol a leggazdagabb, és a legszabadabb az élet, a kicsik vezetnék a sort. Európában a leggazdagabb állam Luxemburg, és ha ennél egy kicsivel nagyobbakat nézzük, akkor is kiderül, hogy a hat leggazdagabb állam lakossága tíz millió alatt van. A Távol-Keleten is hasonló a helyzet. A leggazdagabb a két városállam, Szingapúr és Hong-Kong. Az államok között ma már Tajvan megelőzi Japánt, és Japán négyszer gazdagabb, mint Kína.

A közelmúltban azt kerestem, mikor, kinek az idejében közeledtünk a legjobban a fejlett Nyugathoz, három időt találtam a legjobbnak.

Szent Istvánt, aki a népét kénytelen volt a német lovagok erejére támaszkodva, nyugtosítani. Nem volt szinte semmi belső társadalmi támasza.

Bethlen Gábor, akinek a szultán fegyveres erejére kellett támaszkodni, hogy Erdély fejelme lehessen. Erdélyt akkor emelhette történelme csúcsára, amikor a szultán és a császár hatalma között kellett tartani a kényes egyensúlyt.

Kádár János, akinek hatalmát a szovjet tanok biztosították a lakosság óriási többségével szemben. Csak ezzel lehetett elkerülni, hogy az ország megőrizhesse azokat a társadalmi változásokat, aminek köszönhetjük, hogy megértünk az önállóságra.

Vagyis történelmünk három legnagyobb sikerét akkor értük el, amikor nem lehettünk szuverének.

Ehhez azt teszem hozzá, hogy az utóbbi félszázad legnagyobb kudarca akkor történt, amikor végre visszanyertük szuverenitásunk.

Az ugyan az én személyes történelemfelfogásom, hogy első királyunk akkor döntött volna a legjobban, ha a császár választófejedelem rangját választja. Akkor talán nem maradunk ezer évre ilyen messze Nyugat-Európa mögött. Abban hiszek, hogy az állami függetlenség sem öncél, az is csak akkor a legjobb megoldás, ha nem lehetünk egy nálunk fejlettebb néppel közös uralom alatt.

Csak ennek az elvnek alapján lehet vizsgálni a Habsburg Monarchiában vállalt szerepünket.

Ausztria ugyan soha nem állt annyival előttünk, mint jelenleg, de az osztrákok viselkedési kultúrája mindig előttünk járt. Tárgyilagosan nem lehet tagadni, hogy jó hatással volt ránk. Tehát a közös uralkodóval inkább jól, mint rosszul jártunk.

Ezt legjobban akkor éreztem, amikor tizenéves koromban Marczali Henrik könyvében a jozefinizmusról, annak magyarországi kudarcát olvashattam. Rádöbbentem, hogy mennyi előnyünk származott volna abból, ha a császár akarata érvényesül.

Sajnos, a császárok többsége nem annyira osztrák volt, mint egy jelentős, de nagyon heterogén birodalom ura. Ennek ellenére az osztrák befolyást mindig egyenlegében pozitívnak tartottam.

Már sokszor leírtam, hogy a trianoninál jobb megoldás lett volna, ha 1849-ben megvalósul az Olmützi Alkotmány. Szerencsétlenségünkre, a császár hamar arra jött rá, hogy a személyes hatalma érdekét jobban szolgálja a fél-feudális magyar társadalom, mint annak az osztrákhoz, és a csehhez hasonló szintre emelt modernizációja. Ennek lett aztán a következménye az olmützinél szigorúbb trianoni megcsonkítás, és a két háború közti operett Magyarország.

Az első világháború elvesztése után történtek, a polgári köztársaság, a bolsevik diktatúra és az úri középosztály fél-fasiszta társadalma.

A polgári köztársaság esetében fel sem vetik a történészek, előnyös volt-e a trónfosztás, a Monarchiából való kiválás. Pedig érdemes ezen is elgondolkodni.

Azt senki sem mérte fel, hogy a Magyarország és Csehország nélküli Monarchia léte értelmetlen. Arra, mint Oroszország és Németország közti közép-hatalomra csak addig volt szükség, amíg elég erőt jelentett ahhoz, hogy számítson, melyik oldalra áll. Márpedig, ha a Monarchia nem lehet középhatalom, akkor a történelmi Magyarország fennmaradása értelmetlenné válik.

Ezt Károlyi és kormánya nem mérte fel. Ha felmérte volna, akkor sem maradt realitása, hiszen Csehország már önállósult, és a magyar közvélemény nacionalizmusa elsődlegesnek tekintette az állami önállóságot. Annál is inkább, mert arról fogalma sem volt, hogy az önállóság egyúttal felosztást jelent. Csak olyan politika számíthatott a közvélemény jelentős hányadának a támogatására, aminek elsődleges célja az állami önállóság volt. Ezt tehát nemcsak a közép-jobb polgári, hanem a szélsőbal bolsevik, és a fél-fasiszta közép-jobb kénytelen volt elfogadni.

Trianon után nyolcvan évvel még mindig az olyan közép-jobb politika áll a legközelebb a győzelemhez, amelyik az állam szuverenitását tartja mindent megelőzőnek. Ezzel szemben más politikai irányzatnak nincs győzelmi esélye. Ezért bukott el mind a polgári köztársaság, mind a proletárdiktatúra. Egyiknek sem volt kellő társadalmi támogatottsága. Ezt nemcsak a történészek, de a jelen szoclib pártjai sem veszik tudomásul.

A háborúveszés után természetes volt, hogy az arisztokráciát, és az úri középosztályt követi a társadalom.

A történészek sem hangsúlyozzák annak jelenkori jelentőségét, hogy mi ezer éve lényegében nemesi társadalom voltunk és politikai reflexeinkben azok is maradtunk.

A háborút megelőző mintegy negyven évben ugyan nagyon erősödött a polgárság, de ereje még csak a kultúra és a gazdasági felső szintjén győzött. A háborúvesztés a Trianon traumájában azonban gyengének bizonyult. Ezt ismerte fel a Trianonnal legtöbbet vesztett arisztokrácia és az úri középosztály. Ezek képviselői gyülekeztek össze Szegeden, a proletárdiktatúra idején, és győzött a befolyásuk.

Politikai tapasztalata csak ezeknek volt.

Hamar felismerték, hogy két jelszó kell a győzelmükhöz.

- Mindent megelőz a teljes revízió. Amíg azt nem érjük el, nincs helye a társadalmi reformoknak.

- A háborúvesztés és minden bajnak az oka a zsidóság.

Mindkét cél katasztrófához vezetett annak ellenére, hogy eredményes volt a magyar közvélemény többségének megnyerésére. Ezért tekintem a két háború közt politikai szerepvállalókat nemzetüknek katasztrofális károkat okozó politikai karrieristának.

Revizionizmus

Az, hogy a Kárpát Medence egészét birtokló történelmi Magyarország szétesett, darabjaira hullott szét, elsősorban a magyar uralkodó réteg bűne. Ugyan ezer éven keresztül nem voltunk képesek a Kárpát Medence egészét benépesíteni, ennek ellenére az egész térségre igényt tartottunk. Lényegében minden jelentős etnikumtól megtagadtuk az egyenrangú állampolgárság jogát.

Természetes és jogos igény volt, hogy a horvátoknak saját államuk legyen, hogy az erdélyi románok Romániához, a felvidéki szlovákok Csehországhoz, a ruténok Ukrajnához tartozónak érezzék maguk. Ez az elvágyódás megvalósult az első világháború elvesztése után. Velük együtt elvesztettük az egyik legértékesebb etnikumukat, a szászokat teljesen, a zsidóságnak felét is. Velük együtt elveszett a magyar etnikum negyede is.

Trianon ugyan nem igazságosan, számunkra hátrányosan, de felszámolta a Magyar Királyság sokkal nagyobb igazságtalanságát. A Trianoni csonkítást máig nem tettük helyre. Nem ismerjük el, hogy a Trianon előtti helyzetért mi voltunk a felelősek. Az ország lakosságának nagyobb felét kitevő, nem magyar etnikumokat nem tekintettük egyenrangú állampolgároknak, de még egyenrangú lakosoknak sem. Még addig sem jutottunk el, hogy bevallanánk, az ország etnikai összetétele nem pontosan az volt, amit mi publikálunk. A nagyrészt analfabéta lakosság etikumi hovatartozását magyar hivatalnokok rögzítették, a zsidót és a cigányt nem tekintettük etnikumnak, hanem a nyelve szerint, magyarnak.

Az elcsatolt területek négyötödében kisebbségben volt a magyar etnikumú lakosság. A határ közeli magyar többségű területek elcsatolása alapvetően igazságtalan volt. A háborút kezdő, és vesztő azonban nem számíthat igazságos rendezésre. Ezen túl a székelyek jelentettek jelents elcsatolt magyar térséget, de ezt csak más etnikumok rovására lehetett volna Magyarországnál hagyni.

Az elcsatolt területek négyötöde szegényebb volt, mint a megmaradt ország. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az átlagnál, gazdagabbak a szászok és a svábok térségei voltak, amik nálunk is elvesztek volna, a kitelepítések során. Szinte nyomon sem követjük a Kárpát Medence olyan területeinek a sorsát, amelyek Trianon előtt fejlettek és gazdagtok voltak. Ezek többsége mára viszonylag elszegényedett. De ez már a Trianon utáni történet,

Máig nem akadt történész, aki ki merte volna mondani, hogy mi, a megmaradt ország lakossága nemcsak lényegesen szegényebbek lettünk volna, ha megmarad a történelmi ország területe. Az elcsatolt területek lakosságeltartó képessége, eltekintve a Bácskától, a Bánáttól és a Kis Alföld északi fele volt. Ebből gazdagon csak a Kis Alföld marat meg. Az elveszett bányakincsek között alig van olyan, ami a jelenkorban is érték. A legbőbb értéket már száz éve is, az ott lakók értéke jelentette. A szászok, a svábok nélkül az ő térségük is viszonylag értéktelenné vált.

Még azt sem merte leírni senki, hol, hogyan alakult az elszakított terülten a magyarság sorsa.

- Az Ausztriához került kevesek ma háromszor jobban élnek, mintha velünk maradtak volna. Sopront dicsérjük, mivel a lakosság többsége ragaszkodott az országához. Azt azonban nem valljuk be, hogy háromszor gazdagabbak lettek volna, ha Ausztriában maradnak.

- A Csehszlovákiához csatolt magyarság a két háború között jobban, sokkal több polgári szabadsággal élt ott, mint a magyarországiak.

- Az Ukrajnához, Romániához, Jugoszláviához csatolt magyarok azonban vesztettek.

Ebből következik a kimondhatatlan igazság: Jobb egy gazdag demokráciában kisebbségnek lenni, még akkor is, ha elkerülhetetlen a beolvadás, mint egy szegény és kevésjogú országban államalkotónak.

A vegyes etnikumú és kultúrájú országok felbomlásának polgárháborús körülményei arra figyelmeztetnek, mi lett volna a történelmi Magyarország sorsa, ha nincs Trianon.

Történészeink egyik mulasztása, hogy még ma is siratjuk a Trianon előtti Magyarországot, de nem mutatunk rá arra, mi lett volna a sorsunk, ha nincs Trianon.

Nemcsak a szélsőjobb Gömbös, de a nagyon művelt arisztokraták, köztük gróf Telei Pál, gróf Bethlen István, gróf Klébelsberg Kunó, megszállott antiszemiták voltak. Jellemző módon az egyik első törvényükben a magyar zsidóság létszámát korlátozták a felsőoktatásban.

Hisztérikusan hirdették azt a primitív ostobaságot, hogy a háborút nem az urak és a nép, hanem a zsidóság miatt vesztettük el. Annyi eszük sem volt, hogy a háborút az első évében elveszettük volna, ha nem áll a hadseregünk mögött a zsidóság által felépített és üzemeltetett ipar. Nem a háború végére fogyott volna el a front élelmezése, ruházása, hadianyaggal való ellátása, hanem kezdetben sem lett volna felszerelt hadseregünk. Már az első világháborúban beigazolódott, hogy a hadsereg ereje bizonyos idő után már szinte csak a mögötte álló gazdasági erőn múlik.

A történészeknek kellene kimondani, hogy a háborút az úri Magyarország nacionalizmusa kezdte el, és a front mögött álló gazdaság gyengesége okán vesztettük el. Ez nemcsak ránk, hanem a sokkal jobban felszerelt német hadsereg esetében is igaz.

A trianoninál nagyobb veszteség.

A háború végén, Szegeden összegyűlt konzervatív arisztokraták és a nacionalista úri középosztály élcsapatát jelentő katonatisztek legnagyobb bűne azonban az antiszemitizmusuk volt.

A teljes revízió ugyan kártékony agyrém volt, de nem évszázadokra kiható nemzeti tragédia. Az antiszemitizmusuk azonban a magyar társadalom fejlődését évszázadokra kiható fejlődési fékünk lett. Az első világháború előtt egymilliós zsidóságunk volt a polgárosodás, a társadalmi haladás motorja. Ennek a megcsonkított országban mára a tizede marad, de azok kötődése, asszimilálódó szándéka, bizalma a magyarághoz is nagyrészt elolvadt. Trianon után mintegy hatszázezer zsidónk maradt, vagyis az ország korábbi területének harmadán a zsidóság kétharmada élt. Ezeknek is közel a fele Budapesten. Nagyon buta, vagy erkölcstelen politikai karrierista volt az olyan arisztokrata, vagy katonatiszt, aki nem látta be, hogy a magyar társadalom legértékesebb tizedének legalább fele a magyar zsidóságból kerül ki. És ennek a zsidóságnak köszönhetjük annak az eredménynek jelentő részét, amit a kiegyezés óta elértünk.

Azon nem tudok vitatkozni, hogy a magyar zsidóság nagy többségének mi lett volna a sorsa, ha a magyar politikai elit, a magyar közvélemény széles többsége nem örömmel adja át megsemmisítésre a náciknak. Egyáltalán nem lehet azon vitatkozni, hogy a magyar zsidóság többsége akkor is elveszik, ha ebben nem liheg a nácik mellett a magyar politikai elit. Még azt sem vitatom, hogy volt realitása az olyan magyar politikai erőnek a hatalomra kerülni, amelyik zsidóbarát. Mert bizony ez még ma sem reális, pedig ebben semmiféle külső erő támogatására nem számíthatnak.

A zsidóság feladata lenne annak feltárása, milyen magatartásuk segíthetett volna az Európa keleti felét meghódító antiszemitizmus ellen.

Európa történetét aligha lehet úgy feltárni, ha nem tártuk fele lőtte a fasizmusok, és az antiszemitizmus létrejöttének okait. Mindkettő mögött ugyanis ott áll Európa keleti felén a közvélemény többsége. Sőt az antiszemitizmus nemcsak a bolsevik Szovjetunióból, de a csatlós Lengyelországból és Romániából is kiűzte a maga értékes zsidóságát. Ennek ellenére ez volt a magyar társadalom történetének legnagyobb értékvesztesége.

A mintegy 6-6 százalékos zsidó és germán etnikummal lényegesen közelebb volnánk a nyugat-európai szinthez, mint nélküle. Nemcsak ma, de akár száz év múlva is.

Nincs sok értelme a történelmünk tanításának, ha elhallgatjuk, hogy mit vesztettünk azzal, hogy a nálunk értékesebb két etnikumuk nélkül kell járnunk a társadalmi fejlődés útját.