1867-2203 A kiegyezéstől a jelenkorig II. A második világháború után

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-21

A kiegyezéstől a jelenkorig

II.

A második világháború után

A második világháborúba lépésünk még sokkal nagyobb bűn volt, mint az első. Az előző fejezetben nem említettem, hogy a két háború közti politikai rendszer egyik betegsége volt a hisztérikus kommunista ellenesség.

Ez nemcsak Horthy és az őt körülvevők érdekéből fakadt, hanem a magyar társadalom közép-jobb politikai beállítottságából is. Ezt mindennél jobban mutatták a háború utáni, még viszonylag demokratikus választások. Bármennyire egyértelmű volt, hogy a Jaltai Egyezményben minket a Szovjetunió befolyási övezetébe tartozónak minősítettek, kezdettől fogva nyilvánvaló volt a szovjet megszállók berendezkedése, az először általános és titkos választásokon a szavazók nagy többsége sokkal inkább a Horthy rendszer folytatása, mint az azzal való következetes felszámolása mellé állt.

Annak ellenére, hogy a bolsevik rendszer sokkal több lakosnak adott, mint amennyitől elvett, és üldözött, a nagy többség a terrorját elutasította.

- Sokszor annyian kaptak földet, mint amennyi kulákot üldöztek, és internáltak, mint a rendszer ellenségét.

- Sokszor annyian kaptak végre állást, mint amennyi úrtól azt elvették.

- A földigénylők földhöz jutottak Mégis csak a padlások felseprését emlegették.

A falusi lakosság nagy többsége mégis a hatalom ellen szavazott.

Ez jellemezte a városi lakosság szavazatarányát is.

- Felszámolták a munkanélküliséget, mindenki munkát kapott. Tized annyi tisztviselő vesztette el a rangos, jól fizetett állását.

- Megteremtették a nők számára az önálló keresés lehetőségét.

- A lakosság jövedelmének felháborító különbségei szinte megszűntek, a közétkeztetés olcsó és elérhető volt.

A munkások többsége mégis a terrorról beszélt, ellene szavazott.

Engem is meglepett, amikor a kedvenc életszínvonal mutatóm, a testmagasság növekedése, ami mögött elsősorban a jobb táplálkozás áll, gyorsabban nőtt akkor, mint előtte valaha. A legmegbízhatóbb mutató utólag azt bizonyította, hogy a lakosság átlagos élelmezése a háborús pusztítások ellenére javult.

Most, közel hetven év távlatából látom, hogy ezer éves történelmünk során soha nem történt néhány év alatt annyi társadalmi előrelépés, mint 1945-1956 között. Az ugyan igaz, hogy annyi sérelem sem, de az egyenleg nagyon pozitív volta ellenére, ez maradt történelmünk legjobban elutasított évtizede. Én már belátom, de nemcsak a közvélemény, de még a történészek is, szinte csak a negatívumokat látják. A pozitív eredményeket természetesnek, a rendszertől függetlennek tartják, csak a vele járó hibák alapján mondanak ítéletet.

Meggyőződésem szerint, száz év múlva tényként vesszük tudomásul, hogy a második világháborút következő évszázad legfontosabb társadalmi reformjai ebben a tíz évben történtek.

Az 56-os forradalom első napja mégis egyértelműen azt bizonyította, hogy a lakosság példátlan többsége ezt a rendszert elutasította.

Az pedig Kádár János érdeme, hogy ezt a példátlanul elutasított rendszert a lakosság többsége, ha nem is elfogadta, de tudomásul vette. Még büszke is volt rá, hogy a világpolitika által ránk kényszerült rendszert minden sorstársunknál jobban működtettük, hogy a szocialista országokból ide érkezők azt hiszik, hogy itt már nem is bolsevik rendszer van.

Az is történelmi érdemünk, hogy mi nyitottuk meg először a vasfüggönyt.

Az 56-os forradalmunkat sem tettük máig a helyére.

1953.-ban, Sztálin halála után hamarosan elindult a gazdaság irányításának piacosítása felé történő reform előkészítése. E reform centruma a Szovjet Belügyminisztériumban volt. A világgazdaság helyzetéről legjobban tájékozott és legjobb káderek úgy ismerték fel először, hogy a reformokat valamelyik csatlós országban, abban is elsősorban a mezőgazdaságban kell kezdeni. Ebből következett, hogy a kísérletet Magyarországra, azon belül Nagy Imrére bízták.

Mivel a reformra Rákosi Mátyás és csapata alkalmatlan, háttérbe akarták állítani. Egyértelműen a lecserélése azért maradt felemás, mert a kemény sztálinizmusnak a kádderei még erősek voltak Moszkvában is.

Arról is kevés szó esik, hogy a gazdaság fokozatos piacosításának ellenzői a csatlós országokban maradtak a legerősebbek. A sztálinizmus reformálásának támogatói csak Lengyelországban és Magyarországon voltak a kommunista párt vezetésén belül.

Érdekes módon, ezt Moszkvában Sztálin is tudta. Gyilasz publikálta erről a véleményét. Gyilasznak már a 40-es évek végén azt mondta, hogy csak két ország, Lengyelország és Magyarország estében vár nehézségeket, mivel mindkét országban nagyon erős marad a volt nemesség, (azaz az úri középosztály) társadalmi befolyása. Gyanúja beigazolódott. Csak ebben a két csatlós országban voltak lázadások, végig működött pártjaikban a reformer ellenzék.

Kádár azzal, hogy vállalta a szovjet csapatok behívását. Ezzel azt, hogy az ország lakosságának kilenctizede hazaárulónak tartsa.

Ide kívánkozik az időszerű párhuzamállítás, István, a király, Bethlen Gábor a fejedelem, és Kádár az első-titkár között.

István, a király, amikor a népe a kereszténység és a feudális viszonyok kiépítése ellen lázadt, vállalta, hogy német lovagokkal verje meg saját népének seregét. Ezer és sem volt elég, hogy belássuk, értünk tette.

Bethlen Gábor, a fejedelem a szultán seregeivel választatta magát fejedelemmé, hogy Erdélyből tündérkertet építhessen. Máig nem fogadjuk el egyértelműen az érdemeit.

Kádár János, az első-titkár, amikor látta, hogy irrealitásba fut Nagy Imre és csapatának engedékenysége, vállalta, hogy ő hívta be a forradalmat letipró szovjet csapatokat, amelyek tőle függetlenül már bevonultak, elérte, hogy mi lehettük a legvidámabb barakk. A vidám barakk ugyan nem a legkellemesebb, de a lehetőségek között messze a legkevésbé rossz volt.

E három legnagyobbtól mégsem tanultuk meg, hogy a nagyon nehéz helyzetekben a legkevésbé rossz is lehet a legjobb megoldás.

Kádáron a hazaáruló és a bosszúálló bélyege máig rajta maradt, holott a szovjetcsapatok már jöttek, és az ő vállalása csupán a tények formai szépítését szolgálta. A bosszú pedig minden más variáció esetében kegyetlenebb lett volna.

A jelen politikusai és történészei neki tulajdonítják a megtorlásokat. Pedig nélküle azok sokkal nagyobbak lettek volna. A párszáz kivégzés, és a párezer bebörtönzés a bolsevik történelem legenyhébb megtorlása volt. Ha Sztálin nem hal meg, vagy Rákosit hozzák vissza, mivel más variáció nem kínálkozott, ennek sokszorosa történik.

A Kádár neve alatt történt megtorlás azonban azt jelentette, hogy jó tíz év alatt a kivégzett Nagy Imre minden forradalom előtti álma megvalósulhatott. Nálam talán nincs jobb élő tanúja annak, hogy október 23. előtt Nagy Imre, és közvetlen csapata, elképzelni sem tudott többet, mint amennyit Kádár megvalósított. A forradalom előkészítői, és felelősségre vont vezetői csak egy a pártjukon belüli reformot akartak. Ráadásul, ennél többnek nem is volt semmi világpolitikai esélye.

A történészek máig nem vallják be a tényt, hogy 1956-ban semmi világpolitikai lehetőség nem volt a rendszerváltoztatásra. Ezt a hidegháború mindkét frontján egyértelművé tették.

A sztálinizmust felszámolni akaró kommunisták erők előtt fel sem merült más, mint az emberarcú kommunista rendszer. Ennél többnek nem is volt realitása. Ez bebizonyosodott 1968.-ban Csehszlovákiában, és a század végén Kínában.

Rendszerváltás csak a Szovjetunió összeomlása után történhetett. Ezt megelőzően az Egyesült Államok is érdeke volt a hidegháborús feszültség.

Még az sem igaz. Hogy a hidegháborút az Egyesült Államok nyerte meg. Azt a Szovjetunió vesztette el. Legfeljebb tény az, hogy 1990-ben már nem is volt rá szükség. A hidegháború addig volt világpolitikai érdek, amíg az Egyesült Államok alapvető érdeke volt, hogy a szövetségesei féljenek a Szovjetunió katonai erejétől.

A fegyverkezési verseny azonban a Szovjetunió számára akkora terhet jelentett, ami alatt összeroppant. Ennek veszélyét jóval előbb felismerték a Szovjetunióban, mint a Nyugaton.

1956 után egészen másként alakulhatott volna a magyar történelem, ha a magyar forradalom első hete után megáll, és valami olyan történik, amit Kádár 1968 után megvalósított. Ezt a folyamatot azonban éppen Csehszlovákiában hiúsították meg azzal, hogy ők is átlépték az átléphetetlen határt. Ha a csehszlovák párt és kormány megelégszik azzal, amit Kádár megvalósított, talán Európa előbb indul el a későbbi kínai úton.

A Prágai Tavasz azt bizonyítja, hogy a realitás határán való megállásnak még a sokkal polgárosultabb cseh társadalomban sem volt meg a feltétele. Pedig ott fel sem merült az úri középosztály fél-feudális társadalmának a restaurációja. Nálunk bizony reális volt az ellenforradalom veszélye. Erről is mélyen hallgatunk.

A magyarországi, lényegében az orosz kultúrára szabott, és Sztálin által deformált bolsevik rendszer megreformálására ugyan már Sztálin idejében elindult Jugoszláviában. Tito személyének köszönhetően, szinte harmadik utas szerepet kapott. Sztálin halála után pedig azonnal megindult a jugoszláv kommunistákkal való kapcsolat, és tapasztalatcsere.

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy Mao Kínában hasonló reformokon gondolkodnak.

Mindkét kommunista vezető reformjának stratégiája nagyon hasonló volt. A politikai diktatúra töretlen marad. A gazdaságra és a külpolitikára kell a reformokat korlátozni.

A magyar forradalom, majd a csehszlovák Tavasz Maot arról győzte meg, hogy nem szabad addig reformokkal kísérletezni, amíg a politikai diktatúra ellenzéke erős. A kínai Kulturális Forradalomnak az ellenzék gyökeres felszámolása volt a feladata. Ezt Kínában ma is megértik, ezért nem bírálják a Kulturális Forradalommal járó borzalmakat, és a kulturális kincsek pusztítását. Tudják, hogy az elmúlt harminc év csodálatra méltó eredményeinek az is az ára volt, de megérte. Lehet, ha nincs a Kulturális Forradalom, a reformok megjelenését követően ők sem tudtak volna megállni. Még így is a tankok bevetésére volt szükség.

A Nyugat társadalomtudósai és politikusai tanulhatnának a távol-keletiektől abban, hogy a társadalmi fejlődés legeredményesebb útja soha nem a leghumánusabb, az optimális megoldást mindig jelentős áldozatok árán lehet sikerre vinni.

Az elmúlt százötven év magyar történelmét is azért fejtegetem, mert bizonyítani akarom, hogy nagyon rossz tanácsadók azok, akik a minimális veszteség melletti utat javasolják. Nagy bajból, nagy elmaradottságból csak súlyos áldozatok árán lehet kijutni.

A háborút követő, a szuverenitásunk visszanyeréséig, 1990.-ig tartó időszakot történelmünk legsűrűbb fejlődési szakaszának tartom.

Polgárosodás.

Először jött létre olyan társadalmunk, amelyik struktúrája már korszerű. Ezer évig ettől mindig nagyon messze voltunk. Történészeink ezt ugyan már a hatvanas években felismerték. Az államalapítás óta nagyon elért társadalmunk osztályszerkezete a nyugati társadalmakétól. Sokan voltak a nemesek és kevesen a polgárok. Ráadásul a sok nemes szinte teljesen magyar etnikumú, a kevés polgár pedig szinte csak idegen etnikumú volt.

Ezen a deformáción egészen az Oszmán Hódoltságig nem is történt lényeges változás. A Hódoltságban azonban megindult a parasztpolgárosodás. Az 1847-es népszámlálás adatait olvasva derült ki, hogy a jobbágyfelszabadulás küszöbén, szinte csak a Hódoltság területén volt magyar etnikumú polgárság. Erre először Erdei Ferenc hívta fel a figyelmet.

A magyar liberalizmus csak a klasszikus városi polgárság fogalmát ismerte, figyelmet sem fordított arra, hogy Nyugat-Európában, elsősorban a skandináv és az alpesi társadalmakban, is a parasztpolgárság jellemző, vagyis nemcsak olyan polgárság van, akik városi kerekedők és iparosok voltak.

Amíg a nyugat-európai parasztpolgárság lényegében az árutermelő parasztgazdaságok elitje volt, a magyar parasztpolgárok az oszmán uralom alatt megszüntetett jobbágyokból lettek. Igaz, ezek elitje a nyugati exportra dolgozó marhakereskedőkből lett.

A magyar történelem csak közvetve említi a Hódoltság alatt, az élő marhát felvásárló, és exportáló tőzséreket. Pedig a Hódoltság idején fellendült élő marha exportja volt az első jelentős gazdasági kapcsolatunk a Nyugattal. A parasztpolgárok autonóm városainak társadalmi szerepéről a történészek alig tesznek említést. Pedig a magyar történelemben a büszke parasztpolgárok önkormányzatai voltak az első autonóm, a lakosság által irányított városok.

Ezeknek a városoknak, községeknek a múltja villant fel a bolsevik rendszerben is. Ezek tudtak ekkor is a legjobban a megszállás tényéhez igazodni, és ennek következtében az átlagosnál nagyobb szabadságot szerezni. Ők alakították ki a fél-szövetkezetteket, amelyek lényegében az egyéni gazdák gazdasági közösségei voltak, Ezek térségékben voltak a legjelentősebbek a szabadidős, fóliás kertészkedő, zöldséggel, gyümölccsel kereskedő törpe vállalkozások.

A polgárosodás felé a lakosság legszélesebb rétege azonban a szabadidejében indulhatott el.

A háztáji gazdaság, a saját erővel történő lakásépítés, a maszekolás a vállalkozás óvodái voltak. Nem ismerek a társadalmak történetében hasonlót, amikor a lakossági jövedelem jelentős hányadát a szabadidőben termelték meg.

Ezek voltak a vállalkozási tudatra nevelés óvodái. Ebben tanulhatta meg a lakosság a pénzzel való gazdálkodást, a szükséges technikai kultúrát.

Sajnos a rendszerváltást követő gazdasági liberalizmus alatt ezek szinte kipusztultak.

Foglalkoztatás.

Nem kisebb társadalmi érdeme volt a bolsevik rendszernek a teljes foglalkoztatás. Ezt ugyan az optimálison mi is túlhajtottuk, de a társadalom számára ezerszer hasznosabb volt, mint a rendszerváltást követő, ki tudja meddig tartó tartós munkanélküliség.

A liberális politikusok és közgazdászok képtelenek megérteni, hogy a megoldatlan foglalkoztatás a létüket fenyegeti. A két háború közt a munkanélküliség felszámolása tette a liberalizmus legnagyobb ellenségét népszerűvé. Most is azért szenvedett a liberalizmus súlyos vereségeket, mert közömbös a gyenge minőségű munkaerő katasztrofális munkanélküliségével szemben.

A Kádár rendszer túlélő népszerűségének is a foglalkoztatás az alapja.

A nők egyenrangúsága

A magyar társadalom mindig gyenge volt a nők egyenrangúsága terén. Ebben is nagy érdemei vannak a bolsevik rendszernek. A nők foglalkoztatása ez egyetlen hatékony eszköze az egyenjogúság felé. Ez volt a kollektivizálás egyik nagy érdeme a családi parasztgazdasággal szemben. Ezt csak az tudja megérteni, aki átélte a falusi társadalmak háború előtti életét.

A tanulás mindenki előtt megnyílt

A Horthy rendszernek sokszor és joggal bűnéül hozzák fel a numero clausus törvényt, a zsidóság korlátozását a felsőképzésben. Ezzel párhuzamosan mindig hangsúlyozom, hogy a lakosság négyötödét, a munkások és a parasztság gyermekinek kizártságát nemcsak a felső-, de a középiskolákból is. A zsidóság hat százaléka volt a lakosságnak, és hat százalékra korlátozták őket a felsőoktatásban. Ezzel szemben a lakosság négyötödének fiúgyermekei 3-4 százalékban voltak jelen a középfokú és 1 százalékuk a felsőfokú képzésben. Ezek az adatok is sokkal szomorúbak, ha a papok és pedagógusok nélküli adatokat vetjük össze. A legszomorúbb azonban a leányok társadalmi összetétele. Egy százalékuk sem érettségizett, és egy ezrelékük sem lett diplomás.

Ezen még egyetlen történészt sem hallottam háborogni. Ez ezzel szemben, hangos volt az ország, amikor a bolsevik rendszer első tíz évében erősen akadályozták az úri középosztályból származók egyetemre jutását.

A bolsevik rendszer nemcsak képzést biztosított a nép gyermekinek, hanem ezek lettek a vidám barakk építőinek az élcsapata is.

Azt is megtapasztaltam, hogy végső soron még a néhány megmaradt szerzetesrendi iskolában végzett úri gyerekek is sikeres diplomások lettek. Ezek a kizárásuk okán elmentek nagyvállatokhoz dolgozni, ahol a párttitkárok és hivatali vezetők felismerték bennük az értéket, a nyugti nyelv ismeretét, és munkásaikként támogatták az egyetemi felvételüket. Az egyetemeken is kiválóan szerepeltek, hiszen jó iskolákból kerültek ki, jó volt a családi hátterük. Az egyetem után is tartották egymással a kapcsolatot, közös szervezetet alakítottak ki. 2000-ig tartottam velük a kapcsolatot, állítom, hogy az átlagosnál sokkal többre vitték.

Esetükben is bebizonyosodott, hogy az erősek akkor mennek még többet, ha akadályokat is állítanak eléjük. Erre mondja a közmondás: Teher alatt nő a pálma.