Foglalkoztatási válság

Kopátsy Sándor                EE                    2013-11-03

Foglalkoztatási válság

Az elmúlt harminc évben a Nyugat, ezen belül az Európai Unió, azon belül is a nem puritán kultúrájú államok, a történelemben példanélküli mértékben lemaradnak a Távol-Kelettel szemben. Történik ez annak ellenére, hogy a Nyugat is lényegesen gyorsabban fejlődik, mint a világ összes többi kultúrája.

Ennek az emberiség sorság lényegesen befolyásoló jelenségnek az okait nem keresi a társadalomtudomány, mindenek előtt a közgazdaságtan.

Az alábbiakban csak azzal foglalkozom, ami a két sikeres kultúrában, a nyugati puritánban, és a távol-keleti konfuciánusban történik. A két kultúrában jelentkező igen jelentős sebességkülönbségnek a legbőbb oka a foglalkoztatásuk mértékében keresendő.

Ugyan a puritán Nyugaton is lényegesen magasabb a foglalkoztatás, mint a Nyugat mediterrán és kelet-európai társadalmiban, mégis óriási az EU lemaradása a távol-keleti országokhoz képest.

A lemaradásnak egyik oka, hogy Európa nyugati felén aránytalanul kevesen, és keveset dolgoznak. Nemcsak a foglalkoztatási rátákban van lényeges különbség, de az egy foglalkoztatatott évi ledolgozott óráiban is.

A foglalkoztatási ráta ugyan sokkal jobb mutató, mint a munkanélküliségi százaléka, de az sincs összhangban a jelenkorra jellemző képzésnek a munkaképes korba terjedésével. A foglalkoztatási ráta azt mutatja, hogy a 15-65 éves korúak hány százaléka dolgozik, vagyis munkavállaló, vállalkozó és kisárutermelő. Nem dolgozókként veszi figyelembe a 15 évesnél idősebb diákokat, akik a modern társadalom legfontosabb vagyonigényét növelik. Ez fakad abból, hogy a közgazdaságtan még mindig a tőkés osztálytársadalom cipőjében jár, amiben elenyésző volt a munkaképes korban tanulók aránya. Ma, aki 15 éves korában már nem tanul, hanem dolgozik, ritkán lehet a társadalom számára használható munkaerő.

A munkaképes kor 65 éves felső határa sem általános. A mediterrán országokban a nyugdíjba vonulás tényleges ideje jóval a 65 év alatt van. Ezzel szemben Japánban a nyugdíjkorhatár is 68 év, tehát 65 felett van, a tényeges nyugdíjba menők átlagkora pedig 71.5 év.

Még több torzulás fakad abból, hogy nagy különbség van a munkavállalók által tényegesen ledolgozott órákban. Ebben az EU tagországai 20 százalékos lemaradásban vannak a távol-keletiektől, és 10 százalékos lemaradásban a négy puritán kultúrájú, volt angol gyarmattól. Ha azt számolnánk ki, hogy az EU mediterrán országaiban egy munkaképes lakosra mennyi tanulással és munkával töltött óra jut, mielőtt nyugdíjba megy, fele sem jönne ki, mint a Távol-Keleten. De még annál is lényegesen kevesebbet dolgozunk, mint a négy tengerentúli angolszász országban. Vagyis Európa, azon belül az EU tagországok, de még a kontinensünkön legtöbbet dolgozó skandinávok sem dolgoznak annyit, mint a világgazdasági versenytársaik.

A Nyugat igazi foglalkoztatási válságát azonban a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásnak nagyon alacsony aránya jelenti. A feni átlagokon belül a munkaerő felső minőségi harmadának a foglalkoztatása szinte teljes. A középső harmadáé még elviselhető. A munkaerő alsó harmadában azonban katasztrofális a foglalkoztatás alacsony szintje.

Ez azért jelent társadalmi katasztrófát, mert a gyermekvállalás fordítottan arányos a szülők munkaereje értékével. Ez pedig azt jelenti, hogy a jövő munkaerejének újratermelési kontraszelekciós módon történik.

A jelenkori társadalmakban a legértékesebb társadalmi igény, a munkaerő minél jobb minősége. Ezzel szemben ennek újratermelése kontraszelekcióval termelődik újra.

Az ugyan általánosan elfogadott tény, hogy a jelenkorban a társadalmak szűk keresztmetszete már nem a fizikai, hanem a szellemi tőke, vagyis a munkaerő minősége. Az pedig, hogy milyen munkaerő lesz a következő nemzedékből, elsősorban attól függ, milyen szülői környezetben nevelik fel. Ezzel az elsődleges társadalmi igénnyel szemben a gyermekvállalás nagysága fordítottan aránylik a felnevelés kilátásaival. Ezt ugyan senki sem vitatja, mégis minden társadalom a gyermekvállalás számát, nem a gyermeknevelés minőségét támogatja. A gyermekek száma alapján történő családtámogatás azonban nem a minősségre, hanem a létszámra ösztönöz, vagyis minél alacsonyabb a szülők anyagi helyzete, annál nagyobb anyagi érdekük a több gyermekvállalás. A társadalom érdeke a minél eredményesebb gyermeknevelés, ezzel szemben azokat teszik a minél több gyermek vállalásában inkább érdekletté, akik gyermeknevelésétől a legkevesebb várható.

Az államnak kell szabályozni a munkaerő árát.

A tőkés társadalomnak és az államának nem kellett a munkaerő árát szabályozni, mivel abból több és jobb volt, amennyit és amilyent a technikai fejlődés adott szintjén a társadalom igényelt. Ezért a tőkésállam nem avatkozott be a munkaerőpiac spontán működésébe. Aki nem talált munkát, arról nem gondoskodott az állam, annak elvesztése nem okozott gazdasági kért a társadalom gazdasági teljesítményében.

A tudományos és technikai forradalom azonban fordulatot hozott azzal, hogy a munkaerő minőségével szemben kielégíthetetlen igényt támaszt. Ezért a jó munkaerő ára az értéke felett van. Ennek ellenére nem gond a jó munkaerő számára az elhelyezkedés. Ezzel szemben a munkaerő alsó harmada nehezen, a tizede pedig az állam által megállapított minimálbérért egyáltalán nem talál munkát. A jó munkaerő drágán is olcsó, a gyenge minőségű pedig a hatóságilag megállapított áron drága. Ezért az államnak kell a munkaerőpiacon kialakult bérek nagyságát módosítani.

Abba az állam ne szóljon bele, hogy a piacon milyen bérarányok alakulnak ki, de a munkaadó által fizetett bérek terhét és dotálását úgy alakítsa, hogy a foglalkoztatási ráta a munkaerő minden képzettségi, minőségi szintjén közel azonos legyen. Ez csak akkor érhető el, ha az állam a bérjárulék és a foglalkoztatási támogatás nagyságát ennek érdekében állapítja meg.

Ennek az első formája, a progresszív jövedelemadó, spontán létrejött. A fejlett világon szinte minden államban a jövedelemadó progresszív. Súlyos hibát követtünk el, amikor bevezettük az egységes jövedelemadót. A jelen kormányzat számára fel sem merült, hogy a spontán kialakult progresszív jövedelemadó a társadalom érdekét szolgálta. Pedig a társadalom működésének hatékonyságát szolgálta. A progresszív jövedelem elvonás mérsékli a jövedelmek differenciálódását.

A liberális közgazdaságtudomány csak azt látja, hogy a jövedelmek differenciáltsága optimális a társadalom adott kapacitásának hasznosítására, de ezt szem elől tévesztik, hogy ellene hat a munkaerő minősége javításának.

Az elméleti bizonyításnál nyomósabb érv a tapasztalat. Az elmúlt száz évben a jóléti államok, vagyis azok, amelyekben kisebb a jövedelmek differenciáltsága, lényegesen gyorsabban fejlődtek, mint a liberálisok.

A tartós munkanélküliségből fakadó társadalmi kár elsősorban nem az, hogy nem vesznek részt a termelésben, de még az sem, hogy az államnak kell eltartani őket. A legnagyobb kár abból származik, hogy a tartósan munkanélküliek nagyon alacsony hatékonysággal, de gyorsan termelik újra a gyenge minőségű munkaerőt, és rontják a társadalom erkölcsét.

A társadalom jövője elsősorban attól függ, milyen minősége és erkölcse lesz a következő nemzedéknek.

Ennek érdekében minden társadalom egyre nagyobb költséggel igyekszik az oktatás mennyiségét növelni, és minőségét javítani. Ez az állami igyekezet azonban csak a távol-keleti konfuciánus és a nyugati puritán társadalmakban vált hatékonnyá. Ez a tény bizonyíja, hogy az iskolai oktatás eredménye elsősorban a családi háttértől, a szülőknek a nevelésben való anyagi és pénzügyi részvételétől függ. Ez a tanulási eredményre, az erkölcsére és a viselkedésére van nagy hatással. Az oktatás eredményessége elsősorban attól függ, hogy a szülők mekkora figyelmet, mennyi időt, anyag áldozatot fordítanak a gyermekeik minél jobb iskolai eredményre.

Ezt mindennél jobban bizonyítja az ENSZ felmérése az iskolai oktatás eredményéről. Ebben a rangsorban a távol-keleti konfuciánus és a nyugati puritán államok uralják a mezőnyt. Nincs egyetlen más kultúrájú ország, amelyik e két kultúra közé beférkőzne. Ez a tény is igazolja Max Weber jó száz éves felismerését, hogy a társadalom működésének hatékonyságában a protestáns etikájú népek fölénye érvényesül. Azt akkor még nem vehette észre, hogy a kedvező hozzáállás nemcsak a Nyugat puritán, hanem a Távol-Kelet konfuciánus népeit is jellemzi.

Az iskolarendszer hatékonyságában fokozottan igaz azzal, hogy a konfuciánus erkölcs legalább annyira puritán, mint a nyugati protestáns népeké.

Nem lehet a bérarányokat a munkaerőpiacra bízni.

Azt már tizenévesen megtanultam, hogy a 20. században már nem lehet a foglalkoztatás politikát tejesen a tőkésosztályra bízni. Az általam ösztönösen elutasított fasizmus annak köszönhette példátlan népszerűségét, hogy az állam felszámolta a katasztrofális munkanélküliséget, hogy jogot ugyan nem, de munkát adott az embereknek. Szerencsénkre, ezek a népszerű fasizmusok megbuktak, de nem azért, mert fasizmusok voltak, hanem azért mert fékevesztett imperialisták lettek.

Ezek a benyomásaim újra feléledtek a rendszerváltás óta. Ha csak a munkahelyek sokaságának eszetlen felszámolása volna az elmúl 25 esztendő egyetlen hibája, akkor sem számíthatnak arra, hogy népszerűek, tartósak lehetnek.

A tőkés osztálytársadalmak a háború után megtanulták, hogy a kor társdalában is magas foglalkoztatást kell biztosítani. Ebben nem is annyira a bölcsességük, hanem a háborús károk helyreállításának gondja segített. Nemcsak a hazai munkaerőt hasznosították, hanem még importáltak is. Abban ugyan ráfáztak, hogy nem a jó munkaerőt válogatták, hanem az olcsót keresték.

Máig nyomát sem látom a német sajtóban annak, hogy a felismerték volna a munkaerő behozataluk során elkövetett hibát. Pedig, ha valahol, Németországban könnyű volna látni. A legnagyobb bevándorlást az egyetlen batyuval haza telepített németek jelentették. Akkor elképzelni sem tudta senki, hogyan lehet ezek számára az életfeltételeket biztosítani. Ennek ellenére nyoma sem volt beépülésükkel járó nehézségeknek. A keletről betelepített germán etnikumok ma már szerves részei a gazdag germán etnikumnak. Néhányszor jobban élnek, mintha otthon maradhattak volna. Ezzel szemben az olcsó törökök és balkáni etnikumok beépülése ma is reménytelen.

Ennek ellenére alig van nyoma a szakirodalomban annak, hogy a megfelelő kultúrájú etnikum betelepítése az elképzelhető legjobb import. De még kevésbé ismerték fel az érintett országok, hogy mit vesztettek a két legjobb etnikumok, a zsidók és a germánok elvesztésével. Ebben a tekintetben a legtöbbet Lengyelország és Magyarország vesztett. De erről lapítunk, mert az országunk minőségi megcsonkítása a mi bűnünk.

Arról azonban egyre hangosabban panaszkodunk, hogy az értelmiségi elitünkből egyre többen külföldre mennek. Addig azonban még nem jutottunk el, hogy ezt nem lehet megállítani, ezzel számolni kell.

Azt ugyan egyre kevesebb politikus és társadalomtudós nem vonja kétségbe, hogy a nemeztek legnagyobb kincse a munkaerő elitje, és ennek elvesztése elleni védekezést eladtuk azzal, hogy az EU munkaerőpiaca szabad. Főleg a munkaerő legjava számára. Ez különösen nagy veszteség a kevésbé fejlett EU országok számára. Még egyetlen károsult ország sem mutatta ki, hogy mit veszített azzal, hogy a legjobbak ott hagyták.

Az elmúlt száz év legnagyobb veszteségéről még nem készítettek mérleget a magyar történészek. Pedig az ország lakói számára sokkal nagyobb veszteség, mint a Trianon.

Csak becsülni tudom a veszteség mértékét. Ha megmarad a Trianon utáni magyar zsidóság, ha megmaradnak a kitelepített svábok, ha megmard az 56-os forradalom után kitelepült százezer főleg egyetemi fiatal, ma legalább 50 százalékkal magasabb lenne az egy lakosra jutó jövedelmünk. Nemcsak azoké, akiket elvesztettünk, hanem azoké is, akik ott maradtak.

A tartósan munkanélküliek és pályakezdők foglalkoztatása.

Fentebb már leszögeztem, hogy e két réteg számára csökkenteni kell a munkaadóknak a foglalkoztatással járó költségét.

Azt ugyan nem vitatom, hogy a semmittevésnél is jobb a közmunka, de az sem jelenthet kielégítő megoldást. A pályakezdőket a vállalkozói szférában kell foglalkoztatni. A munkaadók számára kell olcsóbbá tenni a foglalkoztatásukat.

Ezt a csökkent munkaképességűek esetében szinte minden országban, nálunk is alkalmazzák. Megoldást jelentene, ha a pályakezdőket három évig, az egy évnél hosszabb ideje munkanélkülieket és a háztartásban élőket, három évig, úgy kell kezelni, mint a fizikai képességükben korlátozottakat. Ezzel a munkaadó számára olcsóbbá tenni a munkaerejűket.

Foglalkoztatáspolitikai célnak kell tekinteni, hogy a csökkentett munkaképességet úgy kell az államnak támogatni, hogy azok foglalkoztatási arányuk ne legyen sokkal rosszabb, mint az átlag.

A foglalkoztatáspolitika kulcsa

A munkaadónak a munkaerő annyit ér, amennyit neki termel. A minőségi munkaerőre szorult társadalomnak azonban annyit, amennyi a társadalom számára a nettó értéke. Ezért a foglalkoztatása a munkanélküli segély elmaradását, jobb erkölcsi magatartást, eredményesebb gyermeknevelés is jelent.

Ezért sokkal többet, mint amennyit a vállalkozónak.

Ebből következett, hogy a rendszerváltás előtt nem volt olyan vállalat, ahol a veszteség nagyobb volt, mint a foglalkoztatásából származó költségvetési nyereség. Ma sincs olyan munkaalkalom, ami nem javítaná a társadalmi teljesítményt.

Ezt ösztönösen megoldotta az átlagbér előírása. A vállaltok csak úgy juthattak jó, igényes, az átlagnál nagyobb bért követelő munkaerőhöz, hogy egyúttal felvettek két igénytelen, a bérénél is kevesebb jövedelmet termelőt, mert a jó többet hozott a számára, mint amennyit elvitt a két gyenge munkaerő.

Ez ugyan nem volt ilyen tudatos, de biztosította a tejes foglalkoztatást, ami hatékonyabb volt, mint a rendszerváltást követő magas munkanélküliség.

Összefoglaló.

A jelenkori Nyugat-Európa legsúlyosabb betegsége a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásának megoldatlansága. Amíg ezt meg nem oldjuk, nemcsak a Távol-Kelettől, de a négy tengerentúli angolszász országhoz képest is vészesen lemaradunk.