Kopátsy Sándor EH 2013-10-29
Az állam szuverenitása
A magyar történelem alapvető hibája, hogy túlértékeli az
állami önállóság jelentőségét. A történelmi szereplőket szinte
kizárólag annak alapján ítéljük meg, hogy mennyire tartották
mindent megelőző feladatuknak az ország szuverenitását. Azt
senki sem merte felvetni, hogy az állam önállósága csak akkor
előny, ha a saját vezetőink a legalkalmasabbak az ország
vezetésére, másoknál helyesebben látják a sorsunk befolyásoló
körülményeket.
Ennek ellenére nem akadt olyan történelmi személy, olyan
történész, aki felvetette volna a kérdést: Mikor, milyen
politikai hatalom volna alkalmasabb az ország lakossága
érdekének képviseletére?
Ez ugyan végigvonul szinte a történelműnk egészén, de talán
soha nem volt jellemzőbb, mint a két világháború között. Az
úri világ képviselőinek sikerült elhitetni a közvéleménnyel,
hogy nincs olyan belső társadalmi feladat, amit a Trianoni
Szerződés revíziója elé lehetne helyezni. A magyar közvélemény
óriási többsége elhitte, hogy míg nem szerezzük vissza a
háború előtti országunk területeit, addig várjunk türelmesen
a belső társadalmi reformokkal, a hárommillió koldus
foglalkoztatásával, a földreformmal, az általános szavazati
joggal, stb.
A népünk félrevezetése olyan sikeres volt, hogy a kormányzat
zavartalanul folytathatta ostoba kalandjait.
A második világháborút követő szovjet meg szállás évtizedeit,
és a szuverenitásunk visszanyerése utáni időt is, annak
alapján értékeljük, hogy mikor mekkora volt a politikai
önállóságunk. Fel sem merül a kérdés: Mikor történt több a
társadalmi és gazdasági felzárkózásuk érdekében.
Minden társadalomnak az elsődleges célja, hogy a tagjai minél
jobban, és tovább éljenek. Nem az, hogy a vezetőinek minél
nagyobb legyen a politikai mozgásszabadsága. Márpedig nemcsak
a politikus célja a minél nagyobb hatalmuk legyen az akaratuk
érvényesítése érdekében. A közgazdászok és a történészek is
csak azt nézték, hogy minél erősebb legyen az államuk.
Az egyébként nagyon vérszegény politikai befolyással
rendelkező ENSZ az úttörő abban, hogy az országok társadalmi
fejlettségét végre nem a szuverenitásuk nagysága alapján
méri, hanem azzal, mit értek el a polgárai. Ezt három tényező
eredőjével méri.
1. Mekkora az egy lakos jutó nemzeti jövedelem, fogyasztói
áron.
2. Mekkora a lakosság várható élettartama.
3. Mekkora a felnőtt lakosság iskolázottsága.
Még ezt a mércét is lehetne jelentősen javítani, de az ennek
alapján felállított rangsor is minőségi javulást jelent
ahhoz képest, ha az ország nemzeti jövedelmének nagyságával
mérnek. Az ENSZ rangsorát azonban még a szaksajtó, de még a
történészek sem igen használják. Pedig az országok közti ez
a rangsor alakulása volna a jelenkori történelmi értékelés
legjobb mutatója. Elég volna az országok teljesítményét annak
alapján megállapítani, hogyan alakul a térség országainak
helye a rangsorban.
Még azzal sem találkoztam, hogy valaki idézte volna a tíz
legfejlettebb társadalmú ország rangsorát. Pedig az elmúlt
száz év történelméről ez mondana a legtöbbet. A jelenlegi tíz
legfejlettebb ország között hat európai kis ország van. (A
törpe államok nem szerepelnek a rangsorban, pedig az is mond
valamit, hogy az első hatot ezek közül számos megelőzné.)
Ugyanakkor Európa történelmének fő szereplői közül egyik sem
tagja a tízeknek. A másik négy Kanada, Ausztrália, Új-Zéland
és az Egyesült Államok, ami csak a tizedik.
Jó hatvan éve örömmel tapasztaltam, hogy végre találtak
egy jó mércét a társadalmi fejlettség mérésére: Az átlagos
testmagasság. Ez a mutató ugyan az utóbbi évtizedek átlagos
állapotát mutatja, tehát a közeli múlt folyamatát nem lehet
vele mérni. Az előnye azonban, hogy a múlt társadalmai is
mérhetők viszonylag jól mérhetők. A csontmaradványok ugyanis
lehetővé teszik a testmagasság megállapítását.
De nem elég tudni, hogy mikor, milyen magasak voltak az
emberek, hanem azt is meg kell mutatni, hogyan változott ez
az időben, milyen volt a nőké és a férfiké, mekkora különbség
volt az osztályok között.
Számomra sokat mond, amit gyermekkoromban láthattam: az
arisztokraták jó húsz centivel magasabbak voltak, mint a
kubikusok. A magyar cigányság helyzetéről is sokat mondana az
adat, hány centivel alacsonyabbak a cigányok, mint az átlag.
Tegyük hozzá, hogy még az is titok, hogy mennyivel rövidebb az
életük.
Annak ellenére, hogy a nemzetközi szakirodalomban általánosan
ismert, hogy a testmagasság mérésében az úttörő, egy
kaposvári, zsidó magyar orvos, Véli György, aki az egészségügy
tanárom volt, magyar történész még nem használta a módszerét,
pedig a sorozási adatok jó száz éve rendelkezésre állnak.
A legnagyobb meglepetés azonban akkor ért, amikor negyvenévi
türelmetlen érdeklődésem után megszereztem a sorozási
adatokat. Kiderült, hogy a legnagyobb növekedés a Rákosi-
kor évtizedében születettek esetében volt. Bennem ugyanis
úgy maradt meg ez az évtized, mint a rossz élelmezés kora.
A megdöbbenésem után jött a megértés. A munkások ízetlen
kosztja sokkal egészségesebb volt, mint nyomorban éhezőké, de
még a padlásukat kisepert szegényparaszti koszt is, mint a
hárommillió koldus és szegényparaszt tradicionális kosztja.
Vagyis az átlagos élelmezés a szegény egyenlőség mellett
is jobb volt annál, ahogyan mint a fél-feudális magyar
társadalomban táplálkozott. Megtanultam, hogy még a saját
tapasztalataimnak se higgyek.
A szuverenitás értékéről az első nagy leckét Móricz
Zsigmondtól kaptam. A kelet népe címlapján fejbe ütött
a jelmondata: Ne politizálj, építkezz! Ezt aztán jobban
megmagyarázta az Erdély regénye. Az tanított megtanított
arra, hogy adott körülmények között az idegen befolyás
tudomásulvétele járhatóbb út lehet a nagyobb jóléthez és
szabadsághoz, mint a kurucos szabadságharc. Erdély csak
akkor lehet tündérkert, ha a szultán bizalmát élvezheti.
A bölcs fejedelem inkább visszaadja a szultánnak a nemrég
visszafoglalt Lippát, csak lehessen nagyobb a vallásszabadság.
Akkor ugyanis ez volt az első szabadságcél.
Még később, a rendszerváltás után Fejtő Ferenc Monarchia
visszavágyása, és Habsburg Ottó naiv reménykedése emésztette
velem meg, hogy milyen nagy hibát követett el Károlyi Mihály,
amikor kilépett a Monarchiából.
- Egyrészt nem ismert fel, hogy milyen előnyt jelent az
osztrákokkal és a csehekkel közös állam.
-Másrészt az egész Kárpát Medencét uraló, önálló
Magyarországnak nincsen már létfeltétele, legfeljebb az
etnikai, kulturális és vallási téren tarka Monarchiában.
Ma is az a meggyőződésem, hogy az osztrákokkal, csehekkel,
szlovákokkal és a horvátokkal közös állam volna az optimális
megoldás. Ebben az esetben lenne számunkra is üdvös az EU
tagság. Tudom, hogy ez már egy örökre elszalasztott alkalom
feletti elmélkedés, de a tudata így sem ártana.
Az számomra az is rejtély, hogy a kiegyezés utáni politikai
elit mért volt a csehek bevonása ellen. A bölcs Deák is
hisztérikusan ellenezte az osztrák császár cseh koronázását.
Nem tudott minőségi különbséget tenni a nyugati keresztény és
az ortodox szlávok között. Még azzal sem találkoztam, hogy
magyar történész felvetette volna a Monarchia szétesésében
milyen szerepet játszott a csehek kirekesztése.
Móricz legnagyobb regénye azt bizonyította, hogy az ország
függetlenségénél fontosabb a lakosságérdeke.
A legjobb bizonyíték azonban az, ami velünk a második
világháború után történt. Évszázadok óta visszatartott
reformok történhettek meg néhány év alatt.
A politikai elitben azok lettek a leghasznosabbak, akik
tudomásul vették, hogy a Szovjetunió akarata ellen nem
fognak bennünket függetleníteni, tehát nekünk az érdekünk, a
Szovjetunióval való jó viszony.
A 17. század első felében Bethlen Gábor Erdélye állt hasonló
helyzet előtt. Az Oszmán Birodalom hadereje volt a legnagyobb
Európában. Vele szemben legfeljebb a Habsburg Birodalom
hadereje állhatott szembe. Az Erdélyi Fejedelemség hozzájuk
képest jelentéktelen erő volt. Tegyük azonban hozzá, hogy
a lényegében már protestáns keresztény Erdély léte csak
annak volt köszönhető, hogy köztük állt az Oszmán Birodalom
Hódoltsági Területe. Ha ez nem lett volna, Erélyre zúdul az
ellenreformáció. Az, hogy a protestáns egyházak a Kárpát
Medencében fennmaradhattak, az Oszmán Birodalom 17. századi
hatalmának és jórészt Bethlen Gábor bölcsességének köszönhető.
Hasonló helyzetben volt a második világháború után
Magyarország. Ahogy a 17. században a reformációnak
szüksége volt a reformáció türelmetlen ellensége, a Habsburg
Birodalom sakkban tarásához az oszmán Birodalomra, úgy volt
szüksége az Egyesült Államoknak a gyarmattartókkal szemben a
Szovjetunióra. A szovjet hadsereg túlerejétől való félelem
kényszeríttette ki a gyarmatok felszabadításának tudomásul
vételét, az Egyesült Államokkal való szövetséget, és a néhai
egymással háborúzó nagyhatalmak közösségét, az Európai Uniót.
A két szuperhatalom közé szorult országoknak elveszett a
függetlensége. Tudomásul kellett volna venni, hogy nincs
más politikának realitása, mint a Szovjetunió uralmának
tudomásulvétele. Amíg Sztálin élt, ez durva uralom volt, a
halála után is fennmaradt, csak enyhébb formában működött.
Nagy Imre feladata lett volna a Szovjetvezetés, Mao és Tito
támogatásával könnyíteni a sztálinista merevségen. Ő azonban
megszédülve a magyar forradalom lendületétől, rálépett a
polgári demokrácia útjára, ami minden támogatóság maga ellen
mozgósította. Kádárnak köszönhettük, hogy vállalta a szinte
vállalhatatlant, a már bevonuló szovjet haderő behívását.
A történészek még ma sem veszik tudomásul, hogy ilyen
feladatot rajta kívül csak a sztálinisták vállaltak volna,
ami sokszorta nagyobb megtorlással, és a forradalom előtti
módszerek visszaállításával járt volna. Kádár százszor nagyobb
feladatot vállalt, mint Bethlen Gábor, amikor a szultán
bizalmát keresve, visszaadta a nemrég elfoglalt Lippát.
Ahogy Bethlen nagyságát máig nem értik meg, Kádárban is csak a
megtorlás végrehajtóját látják.
Tanulság: Csak a legnagyobbak képesek arra, hogy a végcél
érdekében megalkudjanak.
Az állam szuverenitása
A magyar történelem alapvető hibája, hogy túlértékeli az
állami önállóság jelentőségét. A történelmi szereplőket szinte
kizárólag annak alapján ítéljük meg, hogy mennyire tartották
mindent megelőző feladatuknak az ország szuverenitását. Azt
senki sem merte felvetni, hogy az állam önállósága csak akkor
előny, ha a saját vezetőink a legalkalmasabbak az ország
vezetésére, másoknál helyesebben látják a sorsunk befolyásoló
körülményeket.
Ennek ellenére nem akadt olyan történelmi személy, olyan
történész, aki felvetette volna a kérdést: Mikor, milyen
politikai hatalom volna alkalmasabb az ország lakossága
érdekének képviseletére?
Ez ugyan végigvonul szinte a történelműnk egészén, de talán
soha nem volt jellemzőbb, mint a két világháború között. Az
úri világ képviselőinek sikerült elhitetni a közvéleménnyel,
hogy nincs olyan belső társadalmi feladat, amit a Trianoni
Szerződés revíziója elé lehetne helyezni. A magyar közvélemény
óriási többsége elhitte, hogy míg nem szerezzük vissza a
háború előtti országunk területeit, addig várjunk türelmesen
a belső társadalmi reformokkal, a hárommillió koldus
foglalkoztatásával, a földreformmal, az általános szavazati
joggal, stb.
A népünk félrevezetése olyan sikeres volt, hogy a kormányzat
zavartalanul folytathatta ostoba kalandjait.
A második világháborút követő szovjet meg szállás évtizedeit,
és a szuverenitásunk visszanyerése utáni időt is, annak
alapján értékeljük, hogy mikor mekkora volt a politikai
önállóságunk. Fel sem merül a kérdés: Mikor történt több a
társadalmi és gazdasági felzárkózásuk érdekében.
Minden társadalomnak az elsődleges célja, hogy a tagjai minél
jobban, és tovább éljenek. Nem az, hogy a vezetőinek minél
nagyobb legyen a politikai mozgásszabadsága. Márpedig nemcsak
a politikus célja a minél nagyobb hatalmuk legyen az akaratuk
érvényesítése érdekében. A közgazdászok és a történészek is
csak azt nézték, hogy minél erősebb legyen az államuk.
Az egyébként nagyon vérszegény politikai befolyással
rendelkező ENSZ az úttörő abban, hogy az országok társadalmi
fejlettségét végre nem a szuverenitásuk nagysága alapján
méri, hanem azzal, mit értek el a polgárai. Ezt három tényező
eredőjével méri.
1. Mekkora az egy lakos jutó nemzeti jövedelem, fogyasztói
áron.
2. Mekkora a lakosság várható élettartama.
3. Mekkora a felnőtt lakosság iskolázottsága.
Még ezt a mércét is lehetne jelentősen javítani, de az ennek
alapján felállított rangsor is minőségi javulást jelent
ahhoz képest, ha az ország nemzeti jövedelmének nagyságával
mérnek. Az ENSZ rangsorát azonban még a szaksajtó, de még a
történészek sem igen használják. Pedig az országok közti ez
a rangsor alakulása volna a jelenkori történelmi értékelés
legjobb mutatója. Elég volna az országok teljesítményét annak
alapján megállapítani, hogyan alakul a térség országainak
helye a rangsorban.
Még azzal sem találkoztam, hogy valaki idézte volna a tíz
legfejlettebb társadalmú ország rangsorát. Pedig az elmúlt
száz év történelméről ez mondana a legtöbbet. A jelenlegi tíz
legfejlettebb ország között hat európai kis ország van. (A
törpe államok nem szerepelnek a rangsorban, pedig az is mond
valamit, hogy az első hatot ezek közül számos megelőzné.)
Ugyanakkor Európa történelmének fő szereplői közül egyik sem
tagja a tízeknek. A másik négy Kanada, Ausztrália, Új-Zéland
és az Egyesült Államok, ami csak a tizedik.
Jó hatvan éve örömmel tapasztaltam, hogy végre találtak
egy jó mércét a társadalmi fejlettség mérésére: Az átlagos
testmagasság. Ez a mutató ugyan az utóbbi évtizedek átlagos
állapotát mutatja, tehát a közeli múlt folyamatát nem lehet
vele mérni. Az előnye azonban, hogy a múlt társadalmai is
mérhetők viszonylag jól mérhetők. A csontmaradványok ugyanis
lehetővé teszik a testmagasság megállapítását.
De nem elég tudni, hogy mikor, milyen magasak voltak az
emberek, hanem azt is meg kell mutatni, hogyan változott ez
az időben, milyen volt a nőké és a férfiké, mekkora különbség
volt az osztályok között.
Számomra sokat mond, amit gyermekkoromban láthattam: az
arisztokraták jó húsz centivel magasabbak voltak, mint a
kubikusok. A magyar cigányság helyzetéről is sokat mondana az
adat, hány centivel alacsonyabbak a cigányok, mint az átlag.
Tegyük hozzá, hogy még az is titok, hogy mennyivel rövidebb az
életük.
Annak ellenére, hogy a nemzetközi szakirodalomban általánosan
ismert, hogy a testmagasság mérésében az úttörő, egy
kaposvári, zsidó magyar orvos, Véli György, aki az egészségügy
tanárom volt, magyar történész még nem használta a módszerét,
pedig a sorozási adatok jó száz éve rendelkezésre állnak.
A legnagyobb meglepetés azonban akkor ért, amikor negyvenévi
türelmetlen érdeklődésem után megszereztem a sorozási
adatokat. Kiderült, hogy a legnagyobb növekedés a Rákosi-
kor évtizedében születettek esetében volt. Bennem ugyanis
úgy maradt meg ez az évtized, mint a rossz élelmezés kora.
A megdöbbenésem után jött a megértés. A munkások ízetlen
kosztja sokkal egészségesebb volt, mint nyomorban éhezőké, de
még a padlásukat kisepert szegényparaszti koszt is, mint a
hárommillió koldus és szegényparaszt tradicionális kosztja.
Vagyis az átlagos élelmezés a szegény egyenlőség mellett
is jobb volt annál, ahogyan mint a fél-feudális magyar
társadalomban táplálkozott. Megtanultam, hogy még a saját
tapasztalataimnak se higgyek.
A szuverenitás értékéről az első nagy leckét Móricz
Zsigmondtól kaptam. A kelet népe címlapján fejbe ütött
a jelmondata: Ne politizálj, építkezz! Ezt aztán jobban
megmagyarázta az Erdély regénye. Az tanított megtanított
arra, hogy adott körülmények között az idegen befolyás
tudomásulvétele járhatóbb út lehet a nagyobb jóléthez és
szabadsághoz, mint a kurucos szabadságharc. Erdély csak
akkor lehet tündérkert, ha a szultán bizalmát élvezheti.
A bölcs fejedelem inkább visszaadja a szultánnak a nemrég
visszafoglalt Lippát, csak lehessen nagyobb a vallásszabadság.
Akkor ugyanis ez volt az első szabadságcél.
Még később, a rendszerváltás után Fejtő Ferenc Monarchia
visszavágyása, és Habsburg Ottó naiv reménykedése emésztette
velem meg, hogy milyen nagy hibát követett el Károlyi Mihály,
amikor kilépett a Monarchiából.
- Egyrészt nem ismert fel, hogy milyen előnyt jelent az
osztrákokkal és a csehekkel közös állam.
-Másrészt az egész Kárpát Medencét uraló, önálló
Magyarországnak nincsen már létfeltétele, legfeljebb az
etnikai, kulturális és vallási téren tarka Monarchiában.
Ma is az a meggyőződésem, hogy az osztrákokkal, csehekkel,
szlovákokkal és a horvátokkal közös állam volna az optimális
megoldás. Ebben az esetben lenne számunkra is üdvös az EU
tagság. Tudom, hogy ez már egy örökre elszalasztott alkalom
feletti elmélkedés, de a tudata így sem ártana.
Az számomra az is rejtély, hogy a kiegyezés utáni politikai
elit mért volt a csehek bevonása ellen. A bölcs Deák is
hisztérikusan ellenezte az osztrák császár cseh koronázását.
Nem tudott minőségi különbséget tenni a nyugati keresztény és
az ortodox szlávok között. Még azzal sem találkoztam, hogy
magyar történész felvetette volna a Monarchia szétesésében
milyen szerepet játszott a csehek kirekesztése.
Móricz legnagyobb regénye azt bizonyította, hogy az ország
függetlenségénél fontosabb a lakosságérdeke.
A legjobb bizonyíték azonban az, ami velünk a második
világháború után történt. Évszázadok óta visszatartott
reformok történhettek meg néhány év alatt.
A politikai elitben azok lettek a leghasznosabbak, akik
tudomásul vették, hogy a Szovjetunió akarata ellen nem
fognak bennünket függetleníteni, tehát nekünk az érdekünk, a
Szovjetunióval való jó viszony.
A 17. század első felében Bethlen Gábor Erdélye állt hasonló
helyzet előtt. Az Oszmán Birodalom hadereje volt a legnagyobb
Európában. Vele szemben legfeljebb a Habsburg Birodalom
hadereje állhatott szembe. Az Erdélyi Fejedelemség hozzájuk
képest jelentéktelen erő volt. Tegyük azonban hozzá, hogy
a lényegében már protestáns keresztény Erdély léte csak
annak volt köszönhető, hogy köztük állt az Oszmán Birodalom
Hódoltsági Területe. Ha ez nem lett volna, Erélyre zúdul az
ellenreformáció. Az, hogy a protestáns egyházak a Kárpát
Medencében fennmaradhattak, az Oszmán Birodalom 17. századi
hatalmának és jórészt Bethlen Gábor bölcsességének köszönhető.
Hasonló helyzetben volt a második világháború után
Magyarország. Ahogy a 17. században a reformációnak
szüksége volt a reformáció türelmetlen ellensége, a Habsburg
Birodalom sakkban tarásához az oszmán Birodalomra, úgy volt
szüksége az Egyesült Államoknak a gyarmattartókkal szemben a
Szovjetunióra. A szovjet hadsereg túlerejétől való félelem
kényszeríttette ki a gyarmatok felszabadításának tudomásul
vételét, az Egyesült Államokkal való szövetséget, és a néhai
egymással háborúzó nagyhatalmak közösségét, az Európai Uniót.
A két szuperhatalom közé szorult országoknak elveszett a
függetlensége. Tudomásul kellett volna venni, hogy nincs
más politikának realitása, mint a Szovjetunió uralmának
tudomásulvétele. Amíg Sztálin élt, ez durva uralom volt, a
halála után is fennmaradt, csak enyhébb formában működött.
Nagy Imre feladata lett volna a Szovjetvezetés, Mao és Tito
támogatásával könnyíteni a sztálinista merevségen. Ő azonban
megszédülve a magyar forradalom lendületétől, rálépett a
polgári demokrácia útjára, ami minden támogatóság maga ellen
mozgósította. Kádárnak köszönhettük, hogy vállalta a szinte
vállalhatatlant, a már bevonuló szovjet haderő behívását.
A történészek még ma sem veszik tudomásul, hogy ilyen
feladatot rajta kívül csak a sztálinisták vállaltak volna,
ami sokszorta nagyobb megtorlással, és a forradalom előtti
módszerek visszaállításával járt volna. Kádár százszor nagyobb
feladatot vállalt, mint Bethlen Gábor, amikor a szultán
bizalmát keresve, visszaadta a nemrég elfoglalt Lippát.
Ahogy Bethlen nagyságát máig nem értik meg, Kádárban is csak a
megtorlás végrehajtóját látják.
Tanulság: Csak a legnagyobbak képesek arra, hogy a végcél
érdekében megalkudjanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése