Kopátsy
Sándor EG 2013-11-14
AZ EURÓPAI UNIÓ KRITIKÁJA
I.
Az azonos módszerek differenciálnak
E cím alatt
olyan írások jönnek létre, amelyek azt bizonyítják, hogy Európa viszonylagos hátrább kerülésében, az objektív okok mellett, a
főszerepet az játssza, hogy a társadalmi, kulturális, vallási és gazdasági
fejlettség tekintetében nagyon tarka kontinensen azonos felépítményt erőltettek.
Ennek hatására a kontinensünk egésze lemarad, ezen belül a fejlettségi
különbségek nőnek, a kevésbé fejlettek hátrább csúsztak.
Ezer éve a
Nyugat magas-kultúrává válása, és ötszáz éve a többi fölé emelkedése annak volt
köszönhető, hogy a ki Európa nagyon tagolt volt. Legalábbis a két óriáshoz,
Kínához és Indiához képest. Ez a tagoltság akkor vált igazán fölénnyé, amikor az ipari forradalom technikai bázisán
kialakult a világgazdaság, azon belül pedig olyan munkamegosztás, amiben a
fejlettek és az elmaradottak közti egyenlőtlen csere volt a gazdagodás egyik fő
forrása.
- - - - -
A klasszikus közgazdaságtan csak a Nyugat
tőkés társadalmaiknak tudománya volt. Olyan módszert hirdetett, ami megfelelt
a kor legfejlettebb társadalmainak, a már iparosodott tőkés osztálytársadalmak.
A közgazdaságtan a tőkések érdekét
szolgálta a társadalmon belül, és a fejlettekét a kevésbé fejlettekkel szemben.
A világgazdaság többsége a gyarmattartók és a gyarmataik, valamint a befolyási
övezeteik között zajlott.
Azon lehet
vitatkozni, hogy ez mennyire indokolt, mennyire erkölcsös volt, de történelmi materialistaként tudomásul
vesszem, hogy ez is az emberiség hosszú távú érdekét szolgáló, objektív szükségszerűség
volt. Ennek köszönhetően gazdagodtak a gyarmattartók a saját erejüknél jobban,
lettek fejlettebbek, és érték el azt a tudományos és technikai szintet,
iskolázottságot, amin spontán megállt a
túlnépesedési nyomás. Ennek köszönhetően a világ mintegy hatodán,
minőségileg más, korábbinál sokkal hatékonyabb társadalmak jöhettek létre. Ugyanakkor
a tudományos és technikai forradalom egészségvédelmének, és technikai
találmányinak köszönhetően, a világ
hétnyolcadán az elviselhető sokszorosára nőtt a népszaporulat. Az elmúlt
száz év során, az emberiség hétnyolcadán azért marad le egyre jobban, azért nem
volt képes a viszonylagos elmaradottságát csökkenteni, a fejlődéssel lépést
tartani, mert túlnépesedett. Ezt mindennél jobban mutatja az alig hangsúlyozott
tény, hogy fajunk létszáma mintegy százezer év alatt nem érte el a
kétmilliárdot, de az utóbbi száz évben ennek az ötszörösére nőtt.
Ebben a
tekintetben egyetlen jelentős változást hozott az, hogy az emberiség közel
negyedét jelentő Kelet-Ázsiában a már
gazdagoknál spontán, Kínában pedig erőszakkal, leállt a túlnépesedés.
Jelenleg ugyan lassul, de megállíthatatlannak látszik az elviselhetetlen
túlnépesedés. Két generáció múlva kilencmilliárd lakosa lesz a földnek. Azt még
senki sem merte megfogalmazni, hogy az optimális létszámunk ennek negyede se
lenne.
Európa egészéhez,
azon belül különösen a gyarmattartó országai száz éve még a világ sorsát
alakító nagyhatalmakhoz viszonyítva nemcsak az Egyesült Államok fölénye vált
egyértelművé, de megállíthatatlanul a Távol-Kelet is óriássá emelkedik.
Ez annyira
nyilvánvalóvá vált a második világháború során, és különösen a gyarmatok
felszabadulása után, hogy a legokosabb politikusok az egyesült Európában látták
a kontinens súlya megtartásának egyedüli módját. Európa legnagyobb formátumú
államférfijai felismerték az összefogás szükségességét. De ezt még annyira az
éppen befejezett háború tapasztalatai alapján láttak, hogy a két háború hiánytermékeiből,
a nyersanyagokból és az élelmiszerekből akartak az önellátást biztosítani.
Először a
szénbányászatban és az acéliparban akarták a versenyképességet megteremteni.
Azt még nem voltak képesek felmérni, hogy ezen a két területen lehetnek a
legkevésbé versenyképesek. Azóta kiderült, hogy épen ez a két ágazat, amiben
nem lehet, de nem is érdemes Európának nemcsak versenyképesnek, de még
önellátónak sem lenni. Azóta e két ágazatról ez be is bizonyosodott. Az első
nekifutás még csak a szűken vett Nyugat-Európa szén, és acéliparát érintette.
A második
nekifutás, a mezőgazdaság nagyvonalú fellendítése már nagyobb, és kiterjedtebb
gazdasági közösséget hoztak létre. Ez még súlyosabb tévedés volt, mint a szén,
és acélipar kiemelése. Az utóbbi fejlesztésére legalább nem pocsékolták el a
közös erőforrások jelentős hányadát. A
mezőgazdaság támogatására azonban a közös források négyötödét fordították, a
többségét még ma is fordítják.
A mezőgazdaság
dotálása a fejlettek közös járványa, a legokosabbak sem mentesek ettől a hibától.
Az Egyesült Államok is támogatja a mezőgazdaságát, de kevésbé, mint az EU. Számra
azonban nem akkora ostobaság, hiszen kiválóak a természeti, társadalmi és
tudományos adottságai. Japán még az EU támogatási mániáján is túltesz, és csak
most kezd ennek csökkentésén gondolkodni. A
világpiacon versenyképes mezőgazdasága csak a még alulnépesedett, mérsékelt
éghajlatú, tőkegazdag országoknak lehet. Ezeknek pedig ehhez nem kell
támogatást adni, eleve versenyképesek.
Az EU tagországok
mezőgazdaságának támogatása ugyan eleve is ostobaság volt, de különösen
kártékonnyá tette az, hogy a kevésbé fejlettek és Franciaország megnyerésére,
és felzárkóztatására szánták. Ez vált a kevésbé fejlett országok számára jó
csaléteknek. Ezek ugyanis a tagságukkal járó fő előnynek tekintették a kapott
dotáció nagyságát. A közvetlen alamizsnát ugyanis az ostobák is megértik,
nagyra értékelik, a közvetett veszteségekkel pedig nem számolnak. Sajnos ez a
fejlettebbre is jellemző. Azok is csak azt nézik, mennyit fizetnek be, és
mennyit kapnak közvetlenül vissza. Pedig ennél nagyságrenddel nagyobb összeget
jelentenek a közvetett veszteségek, és a közvetett nyereségek. Ezekkel mégsem
számol senki, sem azok, akik kapják, sem azok, akik fizetik, de még a
szaktudomány sem méri fel.
Az EU gazdag tagországai elsősorban azon
keresnek, hogy a nekik megfelelő pénzügyi, foglalkoztatási rendszer a kevésbé
fejletteket kizsákmányolja. Ez abból az általános társadalmi törvényből
fakad, hogy a fejletteknek megfelelő
felépítmény, azon belül minden egységes részszabályozás a kevésbé fejlettek
számára hátrányos. Ez amennyire egyértelmű az országokon belül, annyira
elfedett marad a nemzetközi közösségekben.
Az országon
belül senki sem vonja kétségbe, hogy a gazdagoknak megfelelő adórendszer és
visszaosztás sérti a szegények érdekét. Ez fordítva is igaz. Ezt megtanulhattuk
a bolsevik rendszerünkben, hogy az egyenlősdi mennyire sérti a jobbak érdekét.
Az is köztudott, hogy nincs olyan adórendszer, amelyik minden társadalmi réteg
érdekének megfelel.
Ezért aztán a
nagyon heterogén EU számára sincs is olyan rendszer, amelyik minden tagállam
érdekének megfelel. Ezért sem lehet
heterogén államokból olyan közösséget alkotni, amelyik mindenkinek jó. Ami
meg nem jó mindeninek, az még nem érett arra, hogy közösséggé váljon.
Az Európai Unió tagsága szinte minden
tekintetben nagyon heterogén, tehát csak akkor lehet hatékony közösség, ha
nagyon laza szervezet marad. Az EU vezetés, mindenek előtt Németország
azonban homogén közösséget akar. A puritán fejletteknek megfelelő közös módszer
ezzel éppen az ellenkezőjét éri el, a közösség tagjai között egyre nagyobb
különbségek lesznek. Ezt már az eddigi történelme is mutatja.
A puritán gazdagok az EU átlagához
viszonyítva gazdagabbak, stabilabbak lettek. Ennek ellené a világgazdaság
élcsapatában lassúbbak lettek. Ezt jól jellemzi, hogy a közösség legfejlettebb,
legsúlyosabb országa, Németország az Egyesült Államoknál lényegesen, a
távol-keletieknél sokkal inkább lemarad.
A latinok, különösen a mediterránok
pedig ma hátrább vannak, mint voltak a közösségbe lépésük idején. Egyelőre
elképzelhetetlen, hogyan tudnak talpra állni, és legalább a tagságuk előtti
állapotra visszatérni. Nekik vagy valamiféle második szintű tagság, és újra saját
valuta, vagy a kilépés volna a legkevésbé reménytelen megoldás.
A közép-európaiak és a baltiak eredménye
viszonylag semleges, nyertek és vesztetek is. Ezek többsége a mediterránoknál
is hátrábbról indult, de nem esett vissza. Ezek számára is legfeljebb valamiféle
második szintű tagság, és feltétlen saját valuta felelne meg.
A balkáni, ortodox keresztény
kultúrájúak anarchiába rohannak. Semmi helyük az Európa Nyugati felét
tartalmazó közösségbe.
Az EU vezetésnek
és a kevésbé fejletteknek reálisan kellene megítélni az utolérést. A kelet- és
a közép-európai országoknak ezer éve lényeges a lemaradásuk, aminek ledolgozása
néhány évtized alatt irreális álom.
A nem tag fejlettek, Svájc és Norvégia
jobban jártak, hogy kívül maradtak. Számukra is kedvező az Unió felső szintje
lenne, ami az ő igényüknek is megfelelne.
Az úttévesztés
azon indult el, hogy a fejlettekkel való lépéstartást a kontinens számára
akarták a kontinens egésze számára képzelték el. Ez egyrészt csak a puritán kultúrájú
államokra volna reális cél, másrész ez elve lehetetlen, hogyha a négy puritán
tengerentúli ország, az Egyesült Államok, Kanada Ausztrália és Új-Zéland,
kimarad belőle. Európa ezek nélkül kicsi, nyersanyagokkal nem önellátó, és
katonai tekintetben, együtt is, legfeljebb középhatalom. Egyedül az egész
kontinensünk is lényegesen kisebb erőt jelent, mint amennyit a négy
tengerentúli ország. Csak azokkal lehet
a Távol-Kelettel egyenrangú erő. Tegyük hozzá, hogy a négy említett angolszász ország önmagában is több, fejlettebb,
homogénebb egység, mint Európa egésze.
Az, hogy a
német-francia szövetségre világgazdasági agglomeráció épülhet, eleve naiv
elképzelés volt. Sokkal racionálisabb
megoldás lett volna az európai angolszászok, germánok és skandinávok közössége
a nagy tengerentúli angolszásszal, mint a mediterrán és a balkáni államokkal
való közösség.
- -
- - - -
E bevezető
fejezetekben sorra veszem a felépítmény különböző elemeit, és megvizsgálom,
azokon milyen a közösség realitása.
Elvem marad a történelmi materializmus, ami
szerint a felépítmények az alépítményhez kell igazodni. Ha ennek nem megfelelő
felépítményt erőltetünk, összedől az egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése