Az elmúlt száz év fegyverkezési versenye

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-12

Az elmúlt száz év fegyverkezési versenye

Az elmúlt száz év úgy fog bevonulni a történelembe, mint az indoktalan fegyverkezés formálta század.

A fegyverkezést a fasiszták kezdték el. A gazdasági sikerük tudatában hódtani akartak, amikor annak már nem volt semmi értelme.

Mussolini, az első jelentős nagyságú ország kezdte el, mert gyarmati birodalom akart lenni. Ez minden tekintetben az ostobaság csúcsa volt. Az olaszok talán a legkevésbé alkalmasak a hadviselésre. De a gyarmatok szerzése akkor mér a legnagyobb ostobaság volt. Aki boldogulni akart, az akkor járt a legjobban, ha a nála is fejlettebbek kereskedett. Ez a fasizmusoknak azért volt kedvező, mert a munkaerejüket lényegesen jobban mozgósították, mint a tőkés demokráciák.

A fasizmusok szörnyűségei még ma is elfedik a rendszer sikereit. Máig nem készült olyan történészi elemzés, ami megmutatta a fasizmusok fölényét, a gyarmattartó, liberális demokráciákkal szemben. Pedig most is az alacsony foglalkoztatás a demokráciák legnagyobb hátránya. Ez fokozottan igaz volt a két háború között.

A fasizmusok a második világháború előtt azzal váltak a választók előtt elfogadhatóvá, hogy felszámolták a munkanélküliséget. Ezzel a fél-perifériák, de még a fejlettek második vonalába tartozó Németország és Japán valósította meg a maga gazdasági csodáját. Éppen a sikereiktől megrészegülve váltak gyarmatbirodalmat építő imperialistákká. Amibe az emberiség szerencséjére, bele is buktak, annak ellenére, hogy ez a két ország a hadviselésben is kitűnőre vizsgázott.

A fasizmusok, szemben a bolsevik marxista rendszerekkel, az érintett országok belső erejével kerültek hatalomba. Ez ugyan nehezen bizonyítható, mivel gyakorlatilag egypártos diktatúrák voltak. Az mégsem vonható kétségbe, hogy népszerűek voltak. A lakosság többsége lelkesedett a mindenkinek munkát és nemzeti büszkeséget biztosító rendszerükért. Ugyan nem is lehetett, de nem is lett volna velük szemben a többség által támogatott ellenzék.

Az ugyan tény, hogy a foglalkoztatottak jelentős hányada az imperialista céljait szolgálta közvetlenül, vagy közvetve, nem jelenti azt, hogy nem építettek infrastruktúrát, fejlesztették a tudományokat, nemcsak kiszélesítettek, de emelték is az oktatás színvonalát.

Azt kell mondani, hogy hibás, nemcsak embertelen, de idejét múlt imperialista célok jellemezték. Gyarmatbirodalmat akartak, aminek az ideje lejárt. A tudományos és technikai forradalom olyan új körülményeket teremtett, amiben nem a gyengébbek kizsákmányolása, hanem az erősek, fejlettek kooperációja volt mindkét fél számára az előnyös. Megszűntek az erőszakkal, a másik fél rovására szerezhető előnyök. Az imperializmust a nullaegyenlegű játék szabálya jellemezte. Az egyiknek csak a másik rovására lehetett előnye. A 20. század derekától pedig az a játékelmélet érvényesül, hogy minden előnyből a másik fél is nyer. A nagy nyeremények csak a fejlettek kooperációjából születhetnek.

Ennek ellenére a második világháború utáni negyven évet a hidegháború és a fegyverkezési verseny jellemezte. A hidegháború a fegyverkezési verseny elvesztésével ért ugyan véget, de a fegyverkezési kiadások mégis a történelmi mélyponton voltak.

A hidegháborúban a sokkal fejlettebb és erősebb demokráciák ugyan a nemzeti jövedelmük 4-6 százalékát fordították fegyverkezésre, ami bőven elég volt arra, hogy a bolsevik tábor a versenyben összerogyjon, de arányaiban mégis kevesebb volt, mint amennyi az osztálytársadalmat a múltban jellemezte.

A történészek máig sem mutatják ki, hogy a múltban az erőforrások mekkora százaléka ment fegyverkezésre. Becslésem szerint az erőforrások 10-20 százaléka, közvetve és közvetlenül fegyverkezésből fakadtak. Ezzel szemben ma a fejlett országokban a fegyverkezési kiadások csak a nemzeti jövedelem 1-5 százalékát emésztik fel, és az ebből fakadó halálozás a korábbinak alig százada. Az utóbbiról alig beszélnek a történészek, pedig ez volt az egyik legnagyobb halálokozó, közvetlenül és közvetve. Akkor olcsó volt az emberélet, ma drága, főleg azoké, akik a modern haditechnika hatékony alkalmazására képesek.

Az Egyesült Államok azzal, hogy a nemzeti jövedelmének 6-7 százalékát fegyverkezésre fordította, a Szovjetuniót arra kényszeríttette, hogy erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezést folytasson. A Szovjetunió számára az, hogy az Egyesült Államok a nemzeti jövedelméből 6-7 százalékot fordított a hadseregre, azt jelentette, hogy neki a versenyben maradáshoz a nemzeti jövedelmének fele sem elég, de az elérhető maximális erőfeszítés, a nemzeti jövedelmének negyede is önpusztulást jelent.

Csak a durva mennyiségi adatokat nézve. Az Egyesült Államok nemzeti jövedelme a Szovjetunióénak négyszerese volt, tehát ami neki 6-7 százalék, az a Szovjetuniónak 24-28 százalék. De még ez sem jelentene versenyképességet, mert nagy volt aminőségi különbség. Az Egyesült Államok hadiipara szervesen beépült a gazdaságba, tehát annak hatékonyságára támaszkodhatott, és a hadiipar tudományos és technikai vívmányait a gazdaság egésze élvezhette. A hozzá képest elmaradt Szovjetunióban külön, erősen izolált maradt a hadiipar, annak vívmányai nem juthattak a gazdaság egészéhez.

Már többször leírtam, hogy a Szovjetunió nem azért esett szét, vesztette el a fegyverkezési versenyt, mert bolsevik rendszerben működött, hanem azért, mert erejét meghaladó módon fegyverkezett. A Szovjetunió akkor is szétesik a fegyverkezési verseny okán, ha tőkés osztálytársadalom, a gazdasága pedig a piac hatása alatt működik. Elég volna kiszámolni, hogyan alakult volna a gazdaság, az életszínvonal, ha a fegyverkezési kiadások csak tized akkorák, mint amekkorák voltak. Ez reális feltételezés, hiszen egy nem fegyverkező, nem imperialista terjeszkedő Szovjetunió nem lett volna útjában a fejlett demokráciáknak. Azok számára akkor sem lett volna versenytárs.

A Szovjetunió jelenleg a nemzeti jövedelmének már csak 6 százalékát költi fegyverkezésre, vagyis arányában csak annyit, mint az Egyesült Államok. Mégsem akarja megtámadni senki. A hidegháború évtizedei alatt nem a szovjet tábor gazdasági dinamikája fenyegette a Nyugatot, hanem az imperialista célokra kiépített hadserege.

A Szovjetunió vezetésnek katasztrofális hibája volt a fegyverkezési verseny, aminek a megnyerhetősége eleve kizárt volt. A bolsevik rendszernek egyetlen vonzereje lehetett, a teljes foglalkoztatás. Ez vonzó lehetett volna a fejlettebb, gazdagabb társadalom munkanélküli, és a munkájuk elveszésétől félő tömegei számára. Akik nem fogynak, hanem gyarapodnak.

A Szovjetunió összeomlása óta egyértelmű a tapasztalat, hogy az utódállamok mindegyikének a teljesítménye csökkent, ha levonjuk az olaj és a földgáz áremelkedéséből származó bevételt, és a hadseregre fordított kiadások csökkenését.

Még az sem igazolódott be, hogy azok az eredményesebbek, akik demokratikusabbak, piacosabbak lettek. A leginkább bolsevik rendszerét megőrző Fehér-Oroszország megelőzné Oroszországot, ha nem volna többletbevétele a nyersolajból és földgázból.

A hidegháborúban a szocialista országoknak egyetlen előnyük volt, a magas foglalkoztatás.

A politikusok és főleg a gazdaságpolitikusok nem hajlandók tudomásul venni, hogy milyen fontos a lakosság biztonságérzete.

Erre épített mind a fasiszta, mind a bolsevik rendszer. Ennek köszönhették a sikerüket. A siker azonban a fejükbe szállt, és imperialistákká lettek. Az lett a vesztük. Kiderült, hogy a munkanélküliség a diktatúrák felé hajtja az embereket, de ha megvan, akkor gyorsan demokraták lesznek.

A diktatúrák pedig, legyenek azok jobb-, vagy baloldaliak, megrészegülnek a sikerüktől, és imperialistákká válnak, amiben aztán elvéreznek.