AZ EURÓPAI UNIÓ KRITIKJA III. Foglalkoztatás

Kopátsy Sándor                 EG                   2013-11-17

AZ EURÓPAI UNIÓ KRITIKJA

III.

Foglalkoztatás

Az Európai Unió legnagyobb hátránya közé tartozik, hogy kevesebb munkával, alacsonyabb foglalkoztatással is elképzelhetőnek tartja az élvonalhoz való felzárkózást.

A brüsszeli bürokrácia apró, lényegtelen formai követelményekkel irritálja a szegényebb tagországokat, a lényeges problémáknak még a felvetését is gondosan kerüli. Ebben a fejezetben az alacsony foglalkoztatásból származó hátrányt elemzem. Az Unió tagországai általában, a fél-perifériához tartozók különöse, alacsonyabb foglalkoztatással, kényelmesebb tempóval akarják utolérni a fejlettebbeket, és tartani a tempót a sokkal többet dolgozó távol-keletiekkel. Még azt sem veszik tudomásul, hogy a tagországok között a foglalkoztatás fordítottan arányos a fejlettséggel. A közösségen belül fejlettek többen, és többet dolgoznak, mint azok, akiknek a lemaradásukat kellene behozni.

A brüsszeli adminisztrátorok azonban erre oda sem figyelnek. Nem tudatosítják, hogy a felzárkózni akaróknak többet kellene dolgozni, hogy csökkenjen a lemaradásuk.

A Nyugat közgazdászainak általános hibája, hogy a fejlettekre szabható feltételeket, felépítményt általánosítják, a kevésbé fejlettekben is működőképesnek tartják. Vonatkozik ez az emberi jogokra, a foglalkoztatási feltételekre, a kívánatos inflációra egyaránt.

Az ENSZ is megfogalmazta a minden államra kötelező emberi jogokat. Ezt még a vallások dogmái megtehették, de az élet csak ott alkalmazta, ahol a kultúra azok betarthatóságát lehetővé tette. A történelem egyértelmű tanulsága, hogy a meg valósítható emberi jogok nem függetlenek a társadalom fejlettségétől. Azok határa csak a társadalom gazdagságához igazítható.

A fejlett világban a ma már indokolt emberi jogokról a múltban álmodni sem lehetett, és azok biztosítása ma is csak a legfejlettebb társadalmakban reális követelmény. Ugyanakkor bohóckodás ezek tiszteletben tartását az elmaradt világban megkövetelni. Ez olyan, mintha a történész a középkori Angliában számon kérné a jelenleg már biztosított emberi jogok betartását.

Elég a jelen témánk tükrében illusztrálni az azonos jogok abszurditását. Az ipari forradalom után a hatnapos munkahét és a 12 órás munkanap volt Nyugat-Európában általános. Általános volt a semmiféle korlátozást nem ismerő gyermekmunka is. Most az Egyesült Államok bojkottálja az olyan termékek importját, aminek előállításában gyermekmunka is van. Az nem jut eszükbe, hogy nálunk meddig volt rabszolgaság, és gyermekmunka.

Visszatérve a jelenbe, a szakszervezetek azonos heti munkaidőt, nyugdíjkorhatárt követelnek az olyan országokban is, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, és az órabér tizede sincs a fejlettekben elértnek.

Az EU apparátus nem akad fenn azon, hogy a tagországokban, a fejlettségüktől függetlenül, azonos a munkaidő, a nyugdíjkorhatár, azonosak a munkavédelmi előírások. Sőt a gyakorlatban néha fordítva arányos azzal.

A foglalkoztatás tekintetében elképesztők a különbségek. A foglalkoztatási ráta a gazdasági fejlettséggel arányos. Akik felzárkózni akarnak, kevesebben dolgoznak, előbb mennek nyugdíjba, több a fizetett ünnepük, mint a sokkal gazdagabb skandinávoknak, vagy távol-keletieknek. Számos esetben hivatkoztam arra, hogy Dél-Koreában a háború után katonai diktatúra volt, és az öt évre bevezette az évi 2.500 órás munkaidőt. Vagyis közel ezer órával többet dolgoztak évente, mint a mediterrán országokban. Az ugyan köztudott, hogy az elmúlt 60 éven Dél-Koreában nőtt a leggyorsabban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, de azt nem teszik hozzá, hogy ezt a kemény katonai diktatúrának köszönhetik, polgári demokráciával nem sokra mehettek volna.

Itt meg kell állnom. Ha valami, a liberális politika a fejlettek számára előnyös, én ugyan még ott sem tartom a legeredményesebbnek, a jóléti államok eredményesebb úron járnak, a távol-keletiek még inkább. Az elmarat országokban azonban maga a pestis, pusztító a tényleges kulturális szintjüket meghaladó liberalizmus. Ha valahol, a rendszerváltás utáni Magyarországok, ez bebizonyosodott. A magyar társadalom kultúrájánál, és gazdasági fejlettségénél erősebb liberalizálás nemcsak a liberális pártokat pusztította el, hanem az ország teljesítményét is lefokozta.

De nemcsak a foglalkoztatás botrányosan alacsony, a foglalkoztatottak ledolgozott óráinak száma is alacsony. A munkaviszonyban ledolgozott éves munkaórák száma az EU tagországokban lényegesen kisebb, mint az Egyesült Államokban, és sokkal kisebb, mint a Távol-Keleten. A jó mutató azonban az volna, ha az egy munkaképes lakosra jutó ledolgozott órákat vetnénk össze. Ebből kiderülne, hogy még nagyobb a különbség.

Japánban nemcsak magas a foglalkoztatás, kevés a munkaszüneti nap és az éves szabadság, de a legmagasabb a hivatalos nyugdíjkorhatár. Tegyük hozzá, hogy az is csak a Távol-Keleten fordulhat elő, hogy a gyakorlatban a korhatárnál is három és fél évvel később mennek nyugdíjba. Ezzel szemben az EU mediterrán országibban, az alacsonyabb korhatár ellenére, a különböző kedvezmények következtében, 5-7 évvel előbb megy az átlag nyugdíjba.

Az EU tagországokban, minél szegényebbek, a munkanélküliek száma annál magasabb. Ez sem tűnik fel a brüsszeli bürokratáknak. Ráadásul katasztrofális a tartós munkanélküliség az alacsonyan képzettek és a pályakezdők esetében. Ebben súlyos szerepet játszik a minimálbér megállapítása is. Ez ugyanis minél magasabb, annál több pályakezdő, képzetlen álláskereső nem talál munkát. Pedig a társadalom érdeke azt kívánja, hogy azok is dolgozzanak, akiknek a munkájuk hatékonysága még nem lépi túl a minimálbéren történő alkalmazásukkal járó normatív költséget.

A Nyugat egészét jellemző hiba, hogy a közgazdaságtan nem vette tudomásul, hogy a jelenkorban, amikor a következő generáció minél jobb felnevelése az elsődleges társadalmi feladat, szinte megengedhetetlen a tartós munkanélküliség.

Márpedig minél fejlettebb a gazdaság, a munkaerőnek annál nagyobb hányada nem foglalkoztatható a munkaerő foglalkoztatás normaköltségén. Ugyanakkor a tartós munkanélküliség fenntartása annál költségesebb, és a hatása annál károsabb.

A vállalti szektor számára törvény határozza meg a munkaerő árát, de ez magasabb, mint a munkaerő alsó minőségi tizede, a képzetlenek és a pályakezdők munkájának hatékonysága. Ezért az államnak kell a képzetlen és a pályakezdők alkalmazásával járó költséget megkülönböztetetten csökkenteni. Ezt a csökkentést addig kell fokozni, amíg gyakorlatilag meg nem szűnik a tartós munkanélküliség.

Nincs akkora támogatás, ami ne javítaná a társadalom teljesítményét, és pénzügyi egyensúlyát. Ez ugyan önmagában is indokolja a tartós munkanélküliség felszámolását. Pedig az okozott kár nagyobb része nem is közvetlen gazdasági, illetve pénzügyi, hanem erkölcsi, a következő generáció minőségének romlásában jelentkezik.

A társadalomtudományok, farizeus módra, hallgatnak arról, hogy mekkora kárt okoz a tartós munkanélküliség demográfiai hatása. A tartós munkanélküliség kontraszelekciós demográfiai hatású. A jelenlegi gyermekvállalási támogatás mellett ugyanis a tartós munkanélküliek vállalnak az átlagosnál több gyermeket. Ezért ott születnek aránylag többen, ahol szinte reménytelen az eredményes felnevelés. Semmi sem árt jobban a következő generáció várható teljesítményének, mint a gyermekvállalási struktúra rossz családi háttere.

A közvélemény ugyan tudja, de a társadalomtudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy a gyermeknevelés hatékonyságának az átlaga elsősorban a szülői háttértől, a szülők iskolázottságától, és anyagi helyzetétől függ. Ennek ellenére nem hajlandók a kormányok feltárni az erre vonatkozó adatokat, sőt még a tények felmérését is akadályozza