Történészek Hitler és Sztálin kapcsolatáról

Kopátsy Sándor PH 2011-07-09

TÖRTÉNÉSZEK HITLER ÉS SZTÁLIN KAPCSOLATÁRÓL

Régen bosszankodtam olyan elkeseredettséggel, mint június 28.-án, amikor a Népszabadságban Karsai László írását olvastam a Ribentrop – Molotov Paktumról.

Már középiskolás koromban felismertem, hogy a magyar történészek mekkora kárt okoznak azzal, hogy a történelmünket egyoldalú módon tárgyalják. Nagyrészt ők a bűnösek abban, hogy a történelem nemcsak a közvéleményt, de a politikai vezetés is félrevezeti, hogy a történelmük felett csak sírni tudunk. Fejtő Ferenctől tanultam, hogy Európában két népnek, a lengyelnek és a magyarnak a tragédiái jórészt abból fakadnak, hogy nagyobb történelmet kreáltak maguknak, mint amennyit el képesek hordani.

Karsai László is ilyen egyoldalú történész. Annyira az, hogy észre sem veszi.

Ebben az írásában azt akarja bizonyítani, hogy Sztálin és Hitler mindig összejátszott a nyugati demokráciákkal szemben. Az ugyan igaz, hogy mindketten imperialisták voltak, akiknek a tetteit az érdekük motiválta, és a kisebb népek érdekeit nem vették figyelembe. A világtörténelmi szerepük között egyenlőséget kimutatni nemcsak ostobaság, de kártékony is.

De nem is az bosszantott, hogy Karsai közöttük egyenlőséget lát, hanem az, hogyan tálalja.

Szerencsére, a Népszabadság észbekapott, és néhány nappal később leközölte Krausz Tamás válaszát is.

Azt még megértem, hogy az úri középosztály maradványai még mindig annyira hűek a Horthy-rendszer hisztérikus antikommunista politikájához. Azt azonban nem értem meg, hogy a Népszabadság szerkesztőségének zsidó tagjai számára is közölhető ostobaság egyenlőséget hirdetni Hitler és Sztálin, a náci Német Birodalom és a Szovjetunió között.

A történészek számára azonban szakmai szégyen meg sem említeni, hogy a náci Németországot és a Szovjetuniót elválasztó térség országai, a baltiak, Lengyelország, Magyarország és Románia hogyan foglalt állást a két imperializmus között.

Ezen országok mindegyike hisztérikusan kommunista, tehát szovjetellenes volt. Ugyanakkor mindegyikük többé-kevésbé fasiszta és nácibarát. Vagyis az érintett térség minden országa Sztálinnal szemben Hitlerrel egyezkedett. Vagyis Hitler számára potenciális szövetségesek lehettek, többségük az lett. Sztálinnal szemben pedig az ördöggel is szövetkeztek. Vagyis Sztálin esküdt ellenségei voltak.

Tehát a német-szovjet viszonyért a térség országai, Csehszlovákiát kivéve, felelősek voltak. Ezért Karsaitól, mind magyar történésztől elvárható lenne, hogy legalább utaljon arra, hogy a Horthy-rendszer, és azon belül a magyar tisztikar, hogyan viszonyult volna a két imperializmus közti reálpolitikához. Ő tudja, hogy a magyar hadsereg még felesküdött parancsnokának fegyverszüneti felhívását is megtagadta.

De azt is illene tudni, hogy mi lett volna Magyarország sorsa, ha Hitler szállja meg, és nem Sztálin. Az utóbbi is megszálló volt, de mennyivel másként élhettük át ezt a megszállást, mint egy Hitterét.

A túlélő magyar zsidóság sorsáról nem is beszéljünk.

Egy valamire való magyar történésznek fel kellene vetni, hogyan viszonyult a magyar kormány a két imperialista nagyhatalom közé ékelődve, a kettejük barátkozásához. Mi a Hitler talpát nyaltuk, mert abban bíztunk, hogy ő képes lesz nemcsak a Szovjetuniót, de a nyugati demokráciákat is tönkreverni. Sztálin számíthatott-e arra, hogy mi a kettejük között semlegesek maradunk?

Van még egy kifogásom. Ha egy tárgyilagosságra nem hajlandó történész a két imperialista diktátor tettei között egyenlőséget lát, jelentheti-e azt, hogy egy nyugat-európai állam diktátorával szemben ugyanolyan szigorúak vagyunk, mint egy kelet-európaival? A németeket menti-e az, hogy egy kelet-európaival azonos módszereket alkalmaz? Várhatjuk-e azt, hogy egy kelet-európai ugyanolyan humánusan viselkedik, mint egy nyugati demokrácia?

Bele kell nyugodnom, hogy a magyar népet a történészek ugyanúgy butítják, mint gyermekkoromban.