Nem tanultak a görög leckéből

Kopátsy Sándor PG 2011-07-24

NEM TANULTAK A GÖRÖG LECKÉBŐL

Az EU vezetői, gyakorlatilag Franciaország és Németország folytatja a Mediterrán Térség erőszakolt támogatását. Ezzel vizet hordanak a feneketlen kútba.

1965-ben fél évet tölthettem Olaszországban, és a legfontosabb tanulságom az volt, hogy Olaszország mindkét fele gazdagabb, egészségesebb lenne, ha két országként élhette volna át az egyesülését követő százötven évet, ha a kulturális határnak megfelelő lett volna az országot szétválasztó vonal.

Annak ellenére, hogy elképesztően sok pénzt áldozott arra az olasz állam, hogy az ország déli fele felzárkózzon, egyre jobban lemarad. A déli rész lemarad, mert nem kényszerül erőfeszítésre, mert kényeztetik, mert a támogatással deformálják. Az északi rész pedig azért nem lehet versenyképes a fejlett Nyugattal, mert óriási támogatási terhet cipel a hátán.

Akkori kalkulációm szerint már tíz Marshall-tervnél nagyobb támogatás jutott egy dél-olaszra. Ez az óta megsokszorozódott. Tehát az isten pénze sem elég, sőt az alamizsna nem ösztönöz, hanem leszerel.

Történészként beláttam, hogy a nyelvi alapon történő országegyesítések önpusztító ostobaságok. A nagyobb ország csak az imperializmus korában volt előny. Gazdasági és kulturális tekintetben soha nem volt az. A gyarmatok és befolyási övezetek feletti politikai és katonai uralom már a 20. század eleje óta, több hátránnyal, mint előnnyel jár. Ez Európában így volt az ipari forradalom, illetve az imperializmus előtt, és így van annak elmúlása óta.

Európa első viszonylag gazdag népei már az ókorban is a városállamok voltak. Athénben már ötszáz évvel korábban gazdagabb volt az átlag, mint Rómában, a birodalom fénykorában.

A középkori Európában három térség volt a leggazdagabb, az észak-olasz városállamok, a francia vásárvárosok és az önálló németalföldi városok. Kontinensünk nyugati felében a többé-kevésbé autonóm városokban lényegesen jobban éltek a lakosok, mint vidéken.

Jelenleg Európában a törpe államok a leggazdagabbak. A már néhány millió lakosnál nagyobbak között az első hatban csak egynek van tízmilliónál több lakosa, de az sem számít nagynak. Ezek legutóbbi sorrendje Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia.

A szocialista tábort még inkább a méretek mániája, a mennyiségi növekedés jellemezte. Ez bolondította meg a Szovjetuniót, hogyha nem lehet gazdag a nép, legyen nagy az ország.

Az idejétmúlt imperializmus mániája azonban a részetekben is élt. Nem elég, hogy az ország legyen nagyobb, de az elmaradt térségeit is fel kell emelni. Amikor Olaszországban éltem, éppen a szűz földek meghódítása volt a divatláz. Annyit értettem a mezőgazdasághoz, hogy ott sem a rossz adottságokba kell befektetni, hanem a jóban, mert ott olcsóbb elérni a többletet, mint a semmiből a valamit.

Hazánkban is a szikes talajok önözését erőltettük, nemhogy a homokot öntöztük volna.

Engem, mint magyart, Trianon is ebből a szempontból érdekelt. Diákkoromban felismertem, hogy a Trianon előtti ország szétesése nemcsak történelmi szükségszerűség volt, hiszen minden több etnikumú ország megszűnt, hacsak az etnikumok nem azonos színvonalon élnek. A többnyelvűség nem akadály, de az eltérő életvitel, erkölcs, vallás összeegyeztethetetlen.

Negyven évvel később ugyan nagyon örültem, hogy Európa nyugati felén az eddig egymást elpusztítani akaró imperialisták összefognak, de hamar megijedtem, amikor kiderült, hogy az Európai Unió sem gazdag, hanem nagy akar lenni. Még hangot sem hallottam arról, hogy az EU ereje nem a nagyságától, hanem a homogenitásától függ. Eltérő kultúráknak, fejlettségi szenteknek közös piaca ugyan nemcsak lehetséges, de közös politikája, bankja, pénze csak a közel hasonlóknak. Márpedig az EU minden áron minél nagyobb akar lenni, és a nem belevalókat belevalókká tenni.

Az első aggályom Olaszország felvétele volt. Dél-Olaszország még Olaszországnak is púp a hátán, nem a puritán Nyugat-Európának. Azzal vigasztaltam magam, hogy még hidegháború van, és a józanész még nem számít. Egyelőre a húszmillió dél-olaszt elbírják a szorgalmas, takarékos gazdagok.

A hidegháború viszonyai között, és az Egyesült Államok nyomásra Törökország is majdnem tag lett. Ezt a betelepült törökök tapasztalata alapján mégis sikerült megúszni.

A hidegháború megszűnése azonban újabb lelkesítést hozott. A volt szocialista és a balti országok legyenek tagok. Azt, hogy erre legfeljebb a csehek alkalmasak, nem gondolt senki. A végén már a balkániak is sorra kerültek, és kerülnek.

Nem kisebb hiba volt a Mediterrán Térség országainak felvétele. Olaszországnak a fele volt csak éretlen a felvételre, Spanyolországnak már a háromnegyede, Portugáliánk és Görögországnak azonban az egésze.

Kétségbe azonban csak akkor estem, amikor a közös valutát a mediterrán térségre is kiterjesztették. Meggyőződésem szerint, aki a németeknek és a görögöknek, dél-olaszoknak közös bankot és valutát vezetett be, arra a kevés pénzemet sem bíznám.

Aztán, ahogyan kiderült, hogy ez finoman fogalmazva is, szakmai ostobaság volt, a visszavonulás helyett tovább öntik a százmilliárdokat a feneketlen kútba.

Azt ugyan a döntéshozók sem tuják elképzelni, hogy Görögország, az euró övezet tagjaként, hogyan fog talpra állni, de a percemberkéknek a napok is stratégiai célnak számítanak.

Szerintem még sok százmilliárdot fognak a mediterrán népeknek adni, mire felismerik, hogy feneketlen kútba hordják a vizet.

Pedig ebbe a kútba más csatornán is olyik a fejlettekből a pénz. A dotációk csatornáin.

Az EU egész agrárpolitikája a butaság szimbóluma. Európa nyugati felén a mezőgazdaság kevés ága lehet versenyképes. A gabonától a gyapotig minden óriási támogatást élvez. Az eddig agrártámogatásra fordított összeg csak a Szovjetunió űrversenyéhez hasonlítható. Európa nyugati fele számára azt kellene támogatni, ami ennek eredményeként versenyképes lehet. A mezőgazdaságban az ilyen mennyisége jelentéktelen. Az EU támogatását sokkal inkább a kutatásra, a fejlesztésre kell fordítani, mint a gabona, vagy gyapottermelésre.

Ezen a címen is főleg abba a mediterrán térségbe és Lengyelországba megy a legtöbb, ahol a legkisebb a remény.

Nincsenek számaim, de a jólfizetett EU bürokratáknak van, hogy mennyi pénz áramlott az olyan agrártermékek támogatásába, amiben a versenyképességük reménytelen. Ebből is oda ment a több, ahova a legkevésbé érdemes.

Az EU ostoba politikai és gazdasági stratégiája már sok ezermilliárdba került, még sincs nyoma az észre térésnek.

A válságban nem Görögország van, hanem az EU.