Az általános jólét alapja

Kopátsy Sándor EH 2011-07-11

„Az általános jólét alapja”

Két éve fontolgatom, hogy lemondom a Népszabadságot. Talán azért halogatom, mert rövidesen kimúlik magától.

Most, hogy Romsics Ignác fenti címmel megjelent írását olvasom, örülök, mert ez önmagában megérte.

Az 1777-es Ratio Eductionis-ből idézett cím is megkapott. Diákorom kedvenc történésze Marczali Henrik hívta fel a figyelmemet erre a korra, mindenekelőtt a felvilágosult II. Józsefre.

Romsics azt írja, hogy Mária Terézia adta ki a decretum-ot.

Tekintettel arra, hogy ezen írás azzal a céllal készül, hogy igazoljam, mennyit mondanak a Romsics által közölt oktatási adatok, azzal kezdem, hogy történelemtanárként elmondanám, hogy a decretum-ot ugyan Mária Terézia adta ki, de II. József, akkor már német-római császár szelleme állt mögötte. II. Józsefről a gimnáziumban azt emelték ki, hogy kalapos király volt, mert nem koronáztatta meg magát. Azt csak a frankfurti Szent Pál templom képeiről tudtam meg, hogy ő már akkor német-római császár volt. Ezt a rangot ugyanis csak férfi viselhette. Nem Mária Terézia folt a reformer, hanem a fia, a regnáló császár.

II. József modernizációs szerepét indokolt volna jobban hangsúlyozni Mária Terézia magyarszeretete mellett, ami lényegében a magyar arisztokrácia és katolikus klérus szeretete volt.

Romsicsot és az írása tárgyát szeretem, de az általa közölt adatok mögött könyvre való anyagot érzek. Ezt akarom elmondani, mint olyan közgazdász, akinek meggyőződése, hogy nem tőkés, hanem tudásalapú a modern társadalom.

„A XIX. század közepére a gimnazisták száma 20 ezerre növekedett.” Sokkal jobb lett volna az érettségizők számát közölni, ami aligha lehetett több 3000 főnél, hiszen az, nyolc osztályos iskola volt. Ez pedig a 10 milliós ország esetében 1500 fő, a korosztály 1.5 százaléka!

Az 1500 egyetemista évi 3-4 száz diplomást jelent, a 10 milliós országra vetítve 150-200 diákot.

Ezek a számok akkor mondanak még sokkal többet, ha elmondjuk, hogy 1954 előtt a középiskolák diákjainak nagy többségét az úri középosztály és a zsidó polgárság jelentette. A papok és a tanítók képzésétől eltekintve, a paraszti és munkás réteg szinte nem volt képviselve.

A népoktatásnál megemlíteném, hogy ezt a reformáció kezdte el. Magyarországon még a XX. század elején is a zsidók után a lutheránusok voltak elől, a nyugati keresztény egyházak között. A katolikusok voltak az utolsók, és még azok mögött is messze következtek az ortodox keresztények.

Nem hagynám ki a zsidók oktatásának korlátozását jelentő numerus clausust sem. Azonnal Trianon után. Ez ugyan a zsidók felső oktatását korlátozta, de ezzel nem a népieknek adott helyet, hanem az úri középosztály fiai számra biztosított monopóliumot.

A két háború közti időt nem volna szabad egyben nézni. Az analfabetizmus elleni harcban vitathatatlan Klébelsberg eredménye, és a két egyetem áttelepítése is az ő érdeme. De az egyetemi hallgatók számának, különösen a mérnökkének az emelése csak utána, Hitler parancsára, a Győri Programban került napirendre.

A második világháború után nemcsak a mennyiségi adatok nőttek gyorsan, hanem a diákok szüleinek társadalmi háttere is. Márpedig ez a fontosabb. Rajk László, és az általa támogatott népi kollégiumok történelmi jelentősége máig hat. Számomra a számoknál is fontosabb a mögöttük lévő társadalmi és etnikai összetétel.

Ugyanezt a hiányt érzem, amikor a kiadott könyvek, folyóiratok és újságok számát olvasom.

Kíváncsi vagyok, hogy a 30-as, és a hetvenes években mekkora példányszámban jelent meg Németh László Minőség forradalma. Általában kik olvastak újságot, irodalmat.

Az én tapasztalatom szerint, Adyt zömmel zsidók olvasták, Bartók koncertjén pedig zömmel zsidók voltak jelen. A 700 példányban megjelenő Nyugatot is ők olvasták.

A történész feladat is volna megmutatni, hogy mit köszönhettünk a magyar zsidóságnak.

A Tolnai Világlapját is zömmel zsidók olvasták, az Új Időket pedig az úri középosztály.

A Pallas Nagylexikon 22 ezer előfizetője mellett megemlíteném, hogy most kétmillió lakos férhet hozzá az össze lexikonhoz.

„A művelődési mutatók javulásához paradox módon az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés is hozzájárult.” Azt, hogy ezt a tényt a magyar közvélemény többsége ma is paradoxnak tartja, értem, de azt, hogy Romsics is, nem. Ideje volna egyszer már legalább tudományos fórumon kimondani, hogy a jelenlegi ország lakossága végeredményben többet nyert, mint vesztett Trianonnal. Többet nyertünk azzal, hogy megszabadultunk az elmaradottabb terültektől, a számunkra kezelhetetlen kisebbségi feszültségektől, mint amit vesztettünk azzal, hogy a határ közeli, magyar többségű mintegy 20 ezer négyzetkilométert elveszttettük.

„A felsőfokú diplomával rendelkezők aránya ennek ellenére alig változott.” Ez is azt mutatja, hogy a Klébelsberg által vezetett oktatáspolitika történelmi érdeme, hogy felszámolta az analfabétizmust, de történelmi bűne, hogy megelégedett azzal, ha a keresztény úri középosztály alattvalói tudnak írni és olvasni. A diplomások száma azért nőtt lassan, mert a leginkább tanulni akaró zsidókat éppen az ő törvénye kizárta. Történészi feladat volna közölni, hogy Trianon után a felső diplomások hányada volt zsidó. Ezt tartotta Klébelsberg is soknak.

„… az egyetemeken tehát nagyon szűk körű elitképzés folyt. Ez viszont rendkívül eredményes volt. Szentgyörgyi Albert Nobel-díja mellett erről számos külföldön híressé vált magyar természettudós (Gábor Dénes, Wigner Jenő, Kármán Tódor, Neumann János, Szilárd Leó stb. eredményei tanúskodnak.” Ehhez hozzá kívánkozik, hogy a felsoroltak többsége nem magyar egyetemen végzett, mert nem is végezhetett, hiszen zsidók voltak, és csak azért lehettek híresek, mert kimenekültek az országból. Ha itt maradnak, aligha élik meg az öregkort.

A bolsevik rendszerben elért számszerű eredmények ugyan önmagukban is meggyőzők, de néhány kiegészítő megjegyzés hiányzik.

Az eddig leginkább iskolázott zsidóság négyötöde kiesett. Többségüket mi szállítottuk megsemmisítő lágerekbe, a megmaradtak fele is elhagyta a számukra borzalmas országot.

Az úri középosztály gyermekinek felsőoktatását ostoba törvények korlátozták, de ennek ellenére is a számarányuknál többen diplomáztak. A történelemformáló változást a munkás és parasztcsaládok gyermekeinek iskolázása jelentette. A rendszerváltás után az MDF, majd a harmadik és a 2010-es választáson kormányra kerülő Fidesz támogatóinak többsége ezek utódaiból került ki.

A rendszerváltást követő húsz év mennyiségi eredményei mellett meg kell állapítani a tény, hogy a bolsevik rendszerben egyre homogénebb magyar társadalomból leszakadt közel hárommillió lakos. Ezek és gyermekeik leszakadása egyre tragikusabb, balkáni társadalmi állapotba került. Ezek minősége húzta le a magyar oktatás addig elfogadható színvonalát. Ez a jelen oktatási rendszerének kerékkötője. A pénz ugyan mindig kevés, de ennél sokkal nagyobb kár származik abból, hogy a tanulók harmada mögötti szülői háttér leszakadt.

Ideje volna megállapítani, hogy az oktatás színvonala elsősorban a szülői háttéren múlik. A magasan iskolázott, átlagosnál jobban kereső szülők gyermekinek iskolai eredménye világszínvonalú. Ezt azonban lerontja az a harmad, ahol a szülők tartósan munkanélküliek, a gyerekek pedig nincsenek motiválva.

A jelenlegi oktatási rendszert nem lehet addig értékelni, amíg ki nem mutatjuk, milyen szülői háttér mellett, milyen az oktatási eredmény. Nálunk nem oktatási reformra, hanem társadalmi reformra, mindenek előtt a tartós munkanélküli millió apa és anya foglakoztatására van szükség.

Köszönöm Romsicsnak, hogy elgondolkodtatott.