DISPUTA A MAGYAR DEMOKRÁCIÁRÓL
TELEKI PÁL HALÁLA EGY ANGOL REGÉNYBEN
ÍRÓK EGYMÁS KÖZÖTT (Pen kongresszus)
A PÁRT ÚJ ÉRTELMISÉGI POLOITIKÁJA
Kopátsy Sándor K. CS. SZABÓ 2011-06-09
CS. SZABÓ LÁSZLÓ: Hódoltsági irodalom
Beszélgetések Cs. Szabó Lászlóval.
Előszó.
Ritkán vettem ekkora örömmel könyvet a kezembe, mint ezt. Ennek személyes okai is vannak.
A háború után találkoztam vele, és szívemben máig együtt őriztem az emlékét Kovács Imrével, akit a Nemzeti Parasztpárt legtehetségesebb, legbátrabb vezetőjének tekintettem. A népi írók mozgalmának nagy veszteségeként könyveltem el, hogy ez a két zseniális ember külföldre ment, és csak emigrációban élhette le nagyon ígéretes életét.
Számomra is kínálkozott a kivándorlás lehetősége, ezért életem végéig izgatott annak bizonyítása, hogy jól döntöttem-e, hogy itthon maradtam.
Ezt a mérlegelést két-két személy esetében mérlegeltem néhány évtizeden keresztül.
Számomra Erdei Ferenc és Kovács Imre, illetve Bibó István és Cs. Szabó László szembeállítása volt a válasz.
1957-ben Veres Péter mögött két ember, Erdei Ferenc és Kovács Imre osztozott a Nemzeti Parasztpárt operatív vezetésért. Lelkileg hozzám Kovács Imre állt közelebb, akárcsak a párt értelmiségi elitcsapatának nagy többségéhez. Ennek ellenre nem éltem a legális kiutazás lehetőségével, maradtam.
Előttem csak 1947 tavaszán derült ki, hogy Rákosiék meg akarnak szabadulni a Parasztpárt azon tagjaitól, akik esetében nem várják a zavartalan együttműködés lehetőségét. Ennek egyik jelét láttam abban, hogy Révai József engedélyezte Cs. Szabó olaszországi tanulmányútját. Néhányunk korében nyílt titok volt, hogy Kovács Imre, és néhány társa útlevéllel utazhat Franciaországba, de arra nem számíthatnak, hogy visszajönnek.
Azt éppen Kovács Imrétől tudtam, hogy nem számíthatunk a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyugati tagjaira, azok egyetlen fontos kérdésben nem mondanak ellent Vorosilov követelésének. Azt csak néhány évvel később ismertem fel, hogy a hidegháború az Egyesült Államok érdekét szolgálja, tehát a bolsevik felügyelettől való megszabadulás csak évtizedekben mérhető. Arról sem volt akkor még fogalmam, hogy ez a megszállás mennyire fogja torzítani a magyar társadalmat. Akkor is, most is világosan láttam, hogy a megszállásnak nemcsak negatívumai, hanem óriási pozitívumai is vannak, lesznek.
Közelről láthattam, hogy a következetes földreformot csak a kemény szovjetnyomásnak köszönhettük.
Az első két választás arról győzött meg, hogy az én társadalmi elvárásaim sokkal közelebb állnak a bolsevik tervekhez, mint Mindszenti bíboroséhoz. Márpedig annak sokszorta nagyobb társadalmi támogatottsága volt, mint az én elképzeléseimnek. A magyar társadalomban nem láttam a radikális társadalmi változást támogató többséget.
Ezért aztán egyre világosabban láttam, hogy az döntött jobban, aki itthon maradt. Ezt mindig Erdeivel bizonyítottam. Ő százszor annyit használt a magyar társdalomnak, mint amennyit Kovács Imre az emigrációban.
Bibó és Cs. Szabó szembeállítása abból fakadt, hogy akkori magam sokkal inkább volt humán beállítottságú, irodalmár, és történész. Őket tekintettem személyes példaképnek, az ő szemléletük, műveltségük volt számomra Németh Lászlóéhoz mérhető. Ennek ellenére őket nem állítottam úgy szembe, mint Erdeit és Kovácsot. Ez csak most, hogy Cs. Szabó emigrációs munkáit olvasom. Ennek alapján állítom, hogy Bibó itthon százszor többet ért el, mint Cs. Szabó.
Ebben a könyvben ezt bizonyítom.
A formáját már használtam az 1980-ben és 1990-ben írt két Ady könyvekben. Beszélgetek annak alapján, amit ő írt prózában, az újságokban.
Az első Ady könyvemet életem talán legmélyebb idején írtam, amikor azt kellett éreznem, hogy becsuktak minden kaput előttem, eltiltottak a tudományos munkától, gyakorlatilag a publikációtól.
Ezt a könyvemet teljes nyugalomban, életemmel nagyon megelégedve írom, és örülök, hogy bizonyítékot hagyhatok hátra az utókornak bizonyítékot arra, hogy a hazájának mindenki otthon sokkal hasznosabb polgára lehet, mint tőle távol a nagyobb szabadságban.
Hódoltsági irodalom.
Cs. Szabó emigrációban írt, közlésre szánt munkáinak találó címet adott. Az ugyan nem derül ki, hogy a Hódoltság szerepét hogyan értékeli, de számomra már a cím is kihívást jelent. Én ugyanis a Hódoltság szerepét egészen másként látom, mint a hivatalosak. Már középiskolás koromban feltűnt, hogy az etnikai térkép szerint a jelenlegi magyarság többsége a Hódoltság területén él. Történelemtanárom tanácsára megnéztem az első alapos, 1847-es népszámlálás adatait. Ebből kiderült, hogy a Szabadságharc idején olyan város, amelyikben a lakosság többsége magyar volt, csak a Hódoltság és Erdély területén volt.
Majd, ötven évvel később, a marhakereskedelem történtét vizsgálva döbbentem rá arra, hogy a Hódoltság területén ugyan nem volt szabadság, de nem volt jobbágyság sem, mindenki egyformán adózó volt.
Eredi Ferenc háború előtti munkája hívta fel a figyelmemet, arra, hogy 1949 előtt magyar etnikumú városi polgárság csak a Hódoltságban alakult ki. A feudális uraktól és püspököktől mentes magyar polgárság csak a Hódoltságban volt.
Buda eleste után az élő marha nyugati exportja harminc év alatt négyszeresre nőtt. A marhakereskedők nagy többsége korábban jobbágy volt. Ezek egyik leggazdagabbja Tököli Imre apja volt, aki jó pénzért a császártól is nemességet vásárolt, a fia pedig már fejedelem lett. A Királyi Térségből a jobbágyok a Hódoltság felé szöktek. Ráckeve lakossága negyven év alatt, döntően a szökött jobbágyokból és a marhakereskedőkből, megkétszereződött.
A Habsburg császár és a budai basa között szervezett marhakereskedelmi kapcsolat volt.
Az alföldi városok ugyan súlyos adókat fizettek, de autonómiájukba nem avatkozott be a szultán.
Azt csak nyolcvan éves korom után ismertem fel, hogy ma azokban az országokban fejlettebb, jólétibb a társadalom, ahol nem a városi kerekedőkből, hanem a szabad parasztokból lettek a polgárok.
Ebből érzett meg valamit Móricz Zsigmond is, amikor Erdély aranykorát akkor látta, amikor a fejedelmeket a szultán hagyta jóvá, és Erdély lényegében az Oszmán Birodalom provinciája volt.
Számomra a társadalmi gazdasági fejlődés fontosabb, mint az uralkodó szuverenitása.
Mégsem lehet kihagyni, hogy a Hódoltság milyen szerepet játszott a reformáció hazai elterjedésében. Ahol nem volt Hódoltság, illetve a szultán politikai befolyása, ott nem volt tere a reformáció. Ezt annak is kell látni, aki pápista maradt, illetve az ősei oda tértek vissza. Még a katolikus vallás is sokat köszönet a reformációnak, hiszen az ellen harcolva modernizálódott.
Minderről még a reformáció magyarországi egyházai is mélyen hallgatnak. Nemrég került a tudomásomra Werbőczy naplójából az a részlet, amikor Luther a birodalmi gyűlésem arról világosítja fel, hogy a reformáció szempontjából milyen alapvető szerepe van annak, hogy az Oszmán birodalom szorongatja a hisztérikusan katolikus Habsburg Birodalmat. Ezt a naplót a református egyház őrzi, de titkon tartja, mert nem akarja lerombolni a Hódoltság elleni harcnak a kereszténység védelmében való beállítását.
Háromszáz év nem volt elég a magyar történészeknek arra, hogy a Hódoltságot a magyar társadalom éreke alapján ismertesse. Az majd Cs. Szabó írásainak elemzése során derül ki, hogy a bolsevik hódoltság értékelése ugyanúgy nem reális, mint az Oszmán Birodalomé volt.
OSTROM UTÁN
Napló, 1945. február 14-21.
Ez az egyetlen írás, ami még itthon született.
A lényege, hogy az orosz kultúrát felismeri a sztálinista hadsereg katonáiban is. Erről azonban később megfeledkezik. Kintről a másik kultúra helyett ellenséget lát.
Naplóját olvasva, nekem Pécsett az első szabad május elseje jut az eszembe. Én az ünnepet látva egy életre leszűrtem, hogy a bolsevik rendszer a pravoszláv marxizmus, a pravoszláv kereszténység marxista változata. Ahogy Európa keleti, nagycsaládos felének más kereszténység kellett, most más marxizmus formájában gondolkodnak, cselekednek ugyanúgy tovább. Ahogy a két kereszténység kilencszáz évig nem fertőzte egymást, a két marxizmus sem fogja.
Ebből a rövid naplójegyzetekből is kiderül, hogy Cs. Szabó kitűnő mérnöke a léleknek, de esetlen a brutális valóságban. Inkább nyugatos, mint parasztpárti.
KÉT LEGENDA
„Egyetlen nép sem élhet legendák nélkül, józan, prózai népek sem, hát még amelyik az indulataival próbál átúszni a történelem forgóin, mint a magyar és a lengyel.”
Örülök a magyar-lengyel párhuzamnak. Ideje volna a magyar-lengyel párhuzamot végre megmagyarázni. Ez ugyanis nem véletlen, hanem két olyan nép, ami valami nagyon lapvető módon más, mint az európai államalkotó népek.
A két ország történelmét azzal kellene kezdeni, hogy amíg a nyugati kereszténység államiban a lakosság egy százaléka volt nemes, törvényhozó és nem adózó állampolgár, és mintegy 6 százalék a polgár, addig e két nép államában 6-8 százalék volt a nemes, és 1 százalék a saját etnikumához tartozó polgár. Vagyis fordított volt a két társadalmi osztály számaránya. Vagyis a saját etnikumú polgárra 36-szor annyi nemes jutott.
Aki ezt az eltérést szem előtt tartja, magyarázatot talál e két nép sajátos történelmi útjára.
Ezt egy francia történész úgy fejezte ki, hogy a két népnek akkora történelme van, amit nem képes elhordani. Én ez inkább úgy fogalmaznám, hogy a polgári fejődés útján a két nép harminchatszor nagyobb ellenállással küszködött, tehát lassabban haladt.
„Még nincs értelme tudálékos képrombolással végére járni a több százesztendős legendáknak, hogy aztán önhitt igazságérzettel feldúljuk és megsemmisítsük őket.”
A magyar történelem legnagyobb tragédiái a legendák babonás tisztelete volt. Hetvenöt éve vagyok lelkes híve egy olyan magyar történelemnek, amelyik nem az uralkodók szuverenitására, hanem a magyar nép érekére épít.
„Az egyik Budapest végső ellenállása a kereszténység, és a nyugati műveletség érdekében.”
Azzal ugyan egyetértek, hogy ez a legenda hamis, ahogyan az Oszmán Birodalom ellen a kereszténység védelme is hamis.
Azt, hogy ez csak német parancsra történt, ahogyan Cs. Szabó állítja, ugyancsak hamis.
A Horthy-rendszer kezdettől fogva hisztérikusan kommunista ellenes volt. Mi nemcsak Budapestet védtük akkor, maikor már nyilvánvaló volt a háborúvesztés, de önként és dalolva küldtük a fel nem szerelt magyar hadsereget a kommunista Szovjetunió ellen. Mit kezdettől fogva Hitler csatlósai voltunk. Nem Európát védtük a bolsevik Szovjetuniótól, hanem Hitlert, a fasizmust védtük a demokráciákkal szemben. Mi előtt voltunk antiszemiták, mint Németország.
„Sehol nem láttam eddig, hogy magának a magyarságnak volna végleg kialakult, józan és összebékülő terve új életről egy szabad hazában.”
Cs. Szabó nem vonja le a következtetét a fenti állításából. Milyen alapon várja el, hogy a magyar társadalom ne bolsevik parancsra hajtsa végre az ötszáz éve esedékes földreformot, építse a demokráciát?
Már itt találkozom azzal, hogy Cs. Szabó ugyan lázad az ellen, hogy mások irányítják a magyar politikát, de nem teszi fel a kérdést. Kikre lehetne bízni a demokrácia, a nyugatosodás építését. Én parasztpárti titkárként azt tapasztaltam, hogy a hangadó magyar értelmiség mindent akart, csak demokráciát nem.
DISPUTA A MAGYAR DEMOKRÁCIÁRÓL
Válasz Borbándi Gyulának
Borbándi ugyanis azzal vádolja Cs. Szabót, hogy egyenlőségjelet tesz a 1945 előtti náci megszállás, és a 1945 utáni időkről azon az alapon, hogy egyiket sem Magyarország akarata jellemezte.
Abban ugyan Cs. Szabónak igaza van, hogy mind a háború vége előtti utolsó évben, és mind utána a magyar állam nem volt szuverén, de az én véleményem szerint sem elsődleges, hogy valami kinek az akaratából történt, hanem az, hogy jó, vagy rossz döntés volt-e.
A náci Németország oldalán a Szovjetunió és a tőkés demokráciák elleni hadüzenet és háború szuverén állami döntésünk volt, de ostoba és kártékony, ami végül a szuverenitásunk elvesztésével járt. A háborút lövető években a reformokat ugyan a Szovjetunió nyomásra hajtottuk végre, de társadalmi fejlődésünket szolgálták. A kettő között nem szabad egyelőséget tenni azon az alapon, hogy mindkettőt külső nagyhatalom nyomására hajtottuk végre.
Én például nagyra értékelném, ha II. József a jobbágyfelszabadítást a magyar törvényhozás ellenére kikényszeríti annak ellenére, hogy nem is volt felkent királyunk. Ugyanakkor szégyellem, hogy további hetven évet kellett várnunk erre a reformra, és akkor is úgy hajtotta létre a magyar törvényhozás, hogy a nagybirtokos arisztokrácia érdeke ne sérüljön súlyosan.
„Én történelmi eredményében s az időben morál oldaláról próbálom lemérni a magyar demokráciát, amely erről az oldalról ítélve halvaszületett volt; Borbándi alulról, egy faluból nézi egy falusi földosztás emlékével, akkor pedig a magyar demokrácia valóban megvalósultnak látszik, 1948-ig.”
Már itt hozzáteszi, hogy akkor is csak 1948-ig. Vagyis a kollektivizálásig. Bevallom, hogy 1953-ban én is úgy éreztem, hogy megbocsájthatatlan bűn volt a parasztokat kolhozokba kényszeríteni. De az óta megváltozott a véleményem.
- Akkor még valóban a gépállomások által irányított kolhozokat szerveztek, de pár hónappal később, már a Szovjetunió nyomásra megjelent Nagy Imre, és a szövetkezetek többsége feloszlott, és más szövetkezetek jöttek létre.
- Az új, gazdasági tekintetben önálló szövetkeztek lettek a gazdasági reformok úttörői.
- A 70-es években a szövetkezeti parasztság jobban élt, mint a városi munkásság. Tegyük hozzá, hogy ugyan több munkával, de egyesül a világon.
- Az is világrekord volt, hogy 70-es években, csak a falvakban évente 50 ezer lakás épült, ma alig több 5ezernél.
- A termelőszövetkezet tagsága nagyon gyorsan megszabadult a falusi társadalom korlátaitól, lényegében a lakosság egésze, a nők is, havi jövedelmet élvező munkás lett.
- A legfontosabbat a végére hagytam. Az erőltetett iparosítás öt év alatt kétmillió új munkahelyet teremtett. Felszámolta a munkanélküliséget. Ennél nagyobbat 2011-ben nem is lehet mondani.
Cs. Szabó képtelen megérteni, hogy a magyar társadalom ötszáz éve alkalmatlanná vált arra, hogy önerővel, a Nyugattal azonos tempóban építse a demokráciát. Ezért örülnünk kell, ha valaki, akár erőszakkal is, segít.
Nem az a minősítés lényege, kinek az akaratából, hanem az, hogy mi történt.
Ekkor éreztem először, hogy a szeretett, és tisztelt Cs. Szabóval, sok kérdésben nem fogok egyetérteni. Messziről csak a hibák látszanak, a tetteket váró lehetőségek ismeretlenek. Én meg mindig azt néztem, amit javítani lehet.
Mit az irodalmi értékekről ír, ma is megállja a helyét. Ahogyan a kortársai politikai szerepüket értékeli, szomorú gyűlölködés. A bolsevik megszállásban elvakítja a gyűlölet.
Mindezt olvastam ki A FERTŐ címmel megjelent írásából.
A FERTŐ
Hungária 1951.
Az írás elején azon akad ki, hogy a bolsevikok Petőfi, Ady és József Attila képével vonulnak fel. Cs. Szabónak azzal kellene kezdenie, hogy ehhez a Szovjetunió megszálló hatalmára volt szükség. A két háború között olyan rendszer volt hatalmon, amelyik legfeljebb Petőfit említette volna a három legnagyobb között. Adyról, és József Attiláról nem akart tudomást venni. Nem internálta azokat a keveseket, akik tudták, hogy annak a rothad rendszernek ez a két zseni, nem felehetett meg.
Cs. Szabónak azt is illett volna tudni, hogy nem tudom hányszor annyi példányban, mint a Horthy-rendszerben.
Illyés Gyula és Veres Péter „még önként adták nagy tekintélyüket ahhoz a gazsághoz, amit makacs öncsalással a magyar parasztnép felszabadításának képzeltek.” A parasztpárti Cs. Szabó gazságnak tekinti a földreformot, vagy legalábbis csak azt látja, hogy elkezdődött az erőszakos kollektivizálás.
Azzal 1951-ben magam sem értettem egyet de azért nem tévesztettem szem elől, hogy a puszták cselédsége rossz esetben is termelőszövetkezeti tag lett, hogy a háború előtti mezőgazdaságból megélni akaró falusi lakosságból ekkora már egymillió munkás lehetett.
Cs. Szabónak sajnos, fogalma sem volt ahhoz, hogy az angol, vagy a dán mezőgazdaságban hatod annyian élnek meg, mint amennyi falusi lakos nálunk meg akart élni. Ezt nemcsak ő, hanem még a magyar agrárszakemberek sem látták előre, és abban a naiv reményben éltek, hogy a magyar mezőgazdaság két és fél millió ember számára tisztességes megélhetést biztosíthat. A Horthy rendszer egyik nagy bűne volt hogy fenntartotta az arisztokrácia és a főpapság számára a mezőgazdasági terület felét, hogy azon külterjesen gazdálkodva gazdagon megélhessen.
Addig soha nem süllyedtem le, hogy a bolsevik rendszer erőszakos kollektivizálását a földreform előtti agrárviszonyokkal hasonlítsam össze.
Ha a magyar mezőgazdaság kollektivizálása azon a szinten és módon maradt volna, amit Rákosi és csapata szánt neki, akkor is klasszisokkal jobbnak tartottam, mint a feudális nagybirtokrendszert.
Cs. Szabó érzékeny lelkének érezni kellett volna, hogy nemcsak a nincsteleneknek, de a nőknek és nagy felemelkedést jelentett, hogy a rázós traktoron, önálló keresőként dolgozhat, mint amikor cselédként kellett kapálnia a férfiakénál alacsonyabb béren.
A területükhöz képest ötször több embert eltartó mezőgazdaságú falunak, azok népének semmi sem használt jobban, minthogy a lakosság fele városban, vagy a szövetkeztek melléküzemágaiban lehetett bérmunkás.
Azt el sem várom egy finom lelkű irodalmától, hogy a közgazdász számára túlzott foglalkoztatás ezer szer kisebb hiba volt, mint a hárommillió munkátlanságra ítélt koldus. Ezt ma is átélhetjük, amikor a liberális rendszerváltás egy millió embert és családját munkátlanságra ítélte.
Abban Cs. Szabónak igaza van, hogy 1951-ben, meg utána is, a magyar irodalomban is sok volt a gyenge képességű karrierista. De azért nem mindenki szolgált rá azokra a jelzőkre, amiket Cs. Szabó használ.
Az is bántja a csőrömet, amikor egy esztéta a művészek magánéletét, erkölcsét becsmérli. Azt bízza a vallások klérusaira. Számomra a két legnagyobb magyar Széchenyi István és Ady Endre. Egyikük sem azért, mert a magánéletük megfelelt volna a gyóntatópap mércéjének, hanem azért amit tettek, alkottak. Adynak a Lédával való viszonya nem felelt meg a kispolgári normáknak, de kulturális életünk óriásit nyert vele.
Elég idéznem az írás utolsó két sorát az 1951-es írókról.
„Ezek kellenek nekik. Mindenre kaphatók, az elzüllött úri fiúk, polgári gyerekek, a fertő. A selyemfiúk.”
„A pártnak éppen úgy van társadalmi tagozódása, mint hajdan a piramisba álló címereseknek; tetején vannak a megközelíthetetlen moszkovita oligarchák, akik egyedül bennfentesek az Udvarnál,s szintről szintre láthatják a Kreml urát , középen van a nemesség, magas rangú rendőrtisztek, osztályfőnökök, gyár, és bányavezetők, élszínészek és élírók, akik nagyhatalmak lefelé, de a politikai és gazdasági létük, fényűzésük és testi épségük az oligarchák kegyétől függ.”
Azt, hogy Cs. Szabó idáig süllyed 1956-ban, el sem tudtam képzelni. Ilyen újságban, ilyen módon csak az ír a hazájáról, még akkor is, ha igaz volna, aki már mélyebbre nem süllyedhet.
A PARASZTI ÉS A MARXI DIALEKTIKA
Hungária 1952.
„A magyar parasztság mai szenvedésének nagy a múltja: százesztendős.”
Cs. Szabó nem ismeri a két háború közti nagy történészünk felismerését, a második jobbágyságot. Európa nyugati felén a középkor derekén elkezdődött a jobbágyok felszabadulása. A nyugat-európai urbanizáció, és a minkénél többszörös városi polgárság gazdagodása felverte az élelmiszerárakat, a jobbágyság helyzete javulás útjára léphetett. Ezzel ordított folyamat indult meg Európa keleti felén. Nem csökkent, hanem nőtt a jobbágyság kiszolgáltatottsága. Ezt nevezte Pach Zsigmond, találóan második jobbágyságnak.
A jobbágyok felszabadítása csak az ipari forradalom után kezdődött meg. A Habsburg császárok, mindenek előtt a mi kalapos királyunk, is felismerték a jobbágyfelszabadítás szükségességét, és a 18. század végére az osztrák örökös tartományokban megszűntették a jobbágyságot. Ugyanakkor politikai szövetséget kötöttek a magyar földbirtokos arisztokráciával, és azok nyomásra náluk csak jó hatvan évvel később történt meg a jobbágyfelszabadítás, de akkor is csak úgy, hogy a földek fele a világi és az egyházi arisztokrácia kezében maradt.
A parasztpárti Cs. Szabónak illene tudni, hogy a magyar parasztság sorsa nem száz éve, hanem jó ötszáz éve szenvedés volt.
Az igazi felszabadítást szovjetnyomásra készült radikális földreform jelentette. De ennek során háromszor annyi paraszt kapott földet, mint amennyi elég lett volna, hogy tisztességesen megélhet rajta. Az akkor már Londonban élő Cs. Szabónak elég lett volna megkérdezni, hogy ott ekkora földterülten mennyi család él meg. Megtudhatta volna, hogy tized annyi, mint nálunk, 1946-ban. Ha erről értesül, akkor azzal kezdi, hogy a falusi lakosság nagy többségének, mintegy négyötödének a mezőgazdaságon kívül kell adni munkát. Erre kellett volna tanácsot adni annak, aki a parasztság sorsáról elmélkedik.
Abban igaza van, hogy Marx betegesen parasztellenes volt. Az ő elméletében a mezőgazdaság még elmaradott volt, tehát fogalma sem lehetett arról, hogy a 20. század közepén berobban az agrártechnikai forradalom, amelyik családi farmergazdaságokat, tehát családi gazdálkodást kíván.
Az már nagyobb baj, hogy a 20. században a bolsevik hatalmasok sem voltak tisztában. 1951-ben azonban Angliában már tényként kellett volna látni, hogy ehhez a mezőgazdasághoz tized annyi ember is sok. Ebben az agrárpolitikai írásban azonban fel sem vetődik, hogy mit kell kezdeni a falusi lakosság kilenctizedével. Ehhez a Rákosi-rendszer jobban nyúlt hozzá, mint Cs. Szabó, aki fel sem veti a magyar munkaerő foglalkoztatásának problémáját, sőt arról ír, hogy a paraszt kevesebb esz, ha ipari munkássá válik.
Abban Marxnak igaza volt, hogy a kisparaszti gazdálkodás megszűnésre volt ítélve már akkor is. Cs. Szabó azonban még 1951-ben sem látja.
„Marxhoz fogható türelmetlen zsarnok alig élt a földön.” Sajnálom Szabót, hogy ennyire megbutult. Most olvasom Fukuyama legújabb könyvét, amiben talán senkire nincs annyi hivatkozás, mint Marxra. Szabónak elég lett volna, ha megnézi az ötévente végzett angliai felmérést arról, kit tartanak a tíz legnagyobb angolnak. Ebben mindig előkelő helyen van Marx.
Más kérdés, hogy a sok alapvető dologban tévedett, de az nem vitatható, hogy a világtörténelem legnagyobbja közt van a helye, a 19. században csak Darwin mérhető hozzá. Abban vitathatatlan érdeme van, hogy ideológiát adott a munkásságnak olyan korban, amikor még embertelen sorsra volt ítélve. A munkásmozgalom legnagyobb alakja volt.
„Mióta Marx tanítványai uralomra kerültek, a föd egyharmada a bőrén tapasztalhatta, hogy az elmélet mindig, és minden körülmények között előbbre való az embernél, gyakran milliónyi embernél és emberéletnél.”
Cs. Szabó mindig elfelejtkezik arról, hogy hol, mi után jelent meg a marxista rendszer.
Én azt nem állítanám, hogy Európa keleti felén a leváltott rendszer jobb volt akár még a sztálinizmusnál is.
Azt pedig már nem élhette meg, hogy Kínában a marxizmus az emberiség életének legnagyobb sikerét aratja.
Cs. Szabó arról ír, hogy a cári rendszert egy maroknyi kisebbség váltotta fel. Szerintem, sokkal kisebb társadalmi háttere volt a cárnak, mint Leninnek. A szellemi képességük között pedig fényélvnyi volt a különbség.
Lenin parasztpolitikájáról írja. Csak így biztosíthatott szabad teret annak a jövendőnek, amely – Számítása szerint – ismét urasági földdé teszi a parasztok földjét, azzal a különbséggel persze, hogy párezer nemes úr és mágnás helyébe az állam kerül egyedüli uraságnak.”
Cs. Szabó számára nincs különbség az állam és a földesúr, püspök tulajdonlása között. Egyik sem jó, de a földesúr és püspök, legalábbis a magyar tapasztalatok szerint, sokkal rosszabb volt.
A Nagy Októberi Forradalom ugyan nem bizonyult olyan nagynak, ahogyan a bolsevikok tartották, de mégis sokkal nagyobb annál, hogy Cs. Szabó szerint államcsínynek minősüljön.
„A dialektika nem ismer skálát, se fegyverbarátságot, általában semmiféle ősi emberi jóérzést.” Ilyen baromságot csak okos ember mondhat, a társadalomtudomány csak az óta tudomány, Angliában is, amióta dialektikusan vizsgálja az események okait.
„A világ dobjára vert nagyhangú földosztás után egykettőre jelentkezett az új földesúr.” A megszállók nélkül, szó sem lehetett volna olyan radikális földosztásról.
A kollektivizálás kritikáját és is átéreztem akkor, de mégsem beszéltem „virágzó mezőgazdaság” szétveréséről.
„Hitvány gépekről” ír, nem élhette meg, hogy mit jelentett a falusi fiataloknak, fiúknak, lányoknak, hogy traktorra ülhettek, bérből élők lehettek. Szabónak emlékezni kellett volna, hogy a két háború közti magyar falvakban mekkora rangja volt a havi fixnek és a nyugdíjjogosultságnak.
„De a parasztoknak akkor sincs nyugta. Ha beadja a derekát, és belép a T.Sz.Cs.-be, mert az egyéni eladósodás ott meg átalakul közös adóssággá.”
Aki átélte az 50-es évek elejét, valóban így érzett. A magyar parasztság nem önkéntesen lépett a kollektivizálás útjára. Cs. Szabónak, Angliából azonban látni kellett volna, hogy a falu határ nem képes eltartani a falusi lakosság egészét. Nem is az a bajom, hogy Cs. Szabó ilyen rémképeket látott Londonból, hanem az, hogy az ilyen hamis jóslatait később, válogatott művei közé rakta.
„A végcél az, hogy a kolhoz-parasztokat szó szerint városi proletárokká alakítsák át, akikkel szó szerint úgy rendelkezik a terror hatalom, mint a tehetetlen bérmunkásokkal. Tehát a falvak helyett proletárvárosokba akarják összetelepíteni a parasztokat.” „… a parasztoknak bűnéül róják fel a kis kertjét, és disznóját…”
„A kertjét, fedelét és ősi erényeit kell megvédenie a szovjetfejlődés előtt.”
Cs. Szabó úgy írja le a magyar agrárpolitika feletti bírálatát, mintha lett volna választás abban a tekintetben, hogy ki, és hogyan szállja meg Magyarországot. A valóságos helyzetben, a magyar agárpolitikában sem volt az országnak nagyobb mozgásszabadsága, mint egyéb téren. Ezért nem volt más lehetőség, mint a mozgásszabadságunk korlátain belül cselekedni. Ezt pedig jól megoldottuk azzal, hogy a döglődő mezőgazdaságú bolsevik táborban legyünk a legkevésbé rossz agrárpolitika országa, és mezőgazdasági exportunk ellenében szerezzük be az energiahordozókat.
Cs. Szabó abban a naiv hitben bírál, mintha lett volna más út. De még arról sem győz meg, hogy neki lenne tanácsa.
IRODALMI EMBERRABLÁS
62. – 65. old.
Hungária 1952.
Cs. Szabó Dickens kisajátítása ellen ragadt tollat.
Én örültem, amikor végre elkerült a közép- és kelet-európai milliókhoz.
Cs. Szabó csak azt látja, hogy Dickens műveit azért adják ki a bolsevik országokban, hogy lejárassák a demokrácia fellegvárát, az akkor még gyarmattartó, tőkés demokráciát. Sajnos neki fogalma sincs arról, hogy mennyivel elnyomottabb volt akkor az angol proletár, mint 1952-ben a szovjet munkás. A 19. századi angol munkás legfontosabb joga ugyanis nem politikai, hanem anyagi volt. Mindenek előtt a munkanélküliségtől kellett félnie, ennek volt kiszolgáltatva. A biztos, viszonylag megélhetést biztosító bérre. Szabónak elég volna megnézni néhány adatot.
- Mekkora volt az angol munkanélküliség Dickens korai Angliában, és mekkora 1952-ben, a Szovjetunióban?
- Mekkora volt az angol munkás bére a diplomásokhoz viszonyítva akkor és most, ott és itt?
- Mennyi munkás gyereke előtt voltak nyitva a magasabb képzés lehetőségei akkor és most, ott és a Szovjetunióban, vagy éppen a bolsevik Magyarországon?
- Mennyi munkás gyereke olvashatott Dickens könyveket akkor és ma a rabságra ítélt Magyarországon?
- Azt pedig külön ajánlom, hogy kérdezze meg mennyi parasztgyerek járt egyetemre a Horthy idején, és 1952-ban az általa otthagyott hazájában.
TELEKI PÁL HALÁLA EGY ANGOL REGÉNYBEN
118. – 121. old
Látóhatár 1953.
Cs. Szabó nem véletlenül választ egy nem irodalmi értékű regényt. Be akarja bizonyítani, hogy Teleki Pál a nagy magyar politikusok egyike volt. Ő, aki olyan magas mércét állít a magyar irodalmárok elé, ha a célnak megfelel, ő is politikai céljának megfelelően választ.
Egyik előbbi írásában Mindszentit próbálja áldozatként beállítani, akit én a magyar nemzeti és egyházi konzervativizmus korlátot, antiszemita bajnokának tartok.
Most Telekiről kell ugyanezt elmondanom. Telki, mint magánember, lehetett nagyon bűntelen, de mint politikust következetes kártevőnek tarok. Ha valaki konok revizionista volt, akkor ő az első. A két háború közti rendszert semmi sem vitte olyan vakvágányra, mint a teljes revízióért megszállottak. Telei nem volt politikai karrierista, de a revízió érdekében mindent vállalt. Ő is azok élcsapatába tartozott, akik az ország kiszolgáltatottságát Hitler felé sínre rakták.
Annyira bigott katolikus volt, ahogyan becsületessége ellenére valaki azt lehetett. A szegedi gondolatnak, az úri Magyarországnak az építője.
Antiszemita volt már az első hetektől kezdve, Horthy mellett. A brutális, kereszténytelen, nemzetgyilkos második zsidótörvény meghozatalában miniszterelnök, a törvényhozásban azzal vezette be a törvényt, hogy ő még szigorúbb lett volna.
Amíg elhitte, hogy Hitler győz, lelkesen támogatta. Csak akkor kezdett el ingadozni, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Hitler mellett még a csonka országnak sincs jövője.
Az angolok győzelmében bízva kötött Jugoszláviával „örökbarátsági szerződést”. Aztán öngyilkos lett, amikor Hitler csapdájába került.
ERDÉLYI JÓZSEF FELTÁMADÁSA
Új Hungária 1954.
151.- 153. old.
Erdélyi Józsefet érdemes volt feltámasztani annak ellenére, hogy ettől nem lett akkora költő, mint lehetett volna.
Én ennek okán azt írtam volna le, hogy meg kell érteni az Erélyihez hasonló néhány megtévedt nyilast is. Aki a két háború között a legsürgősebb feladatnak a következetes földreformot tartotta, mint én is, könnyen nyilassá válhatott, hiszen nem volt más politikai erő, amelyeinek ez is célja volt.
Nem véletlen, hogy Kovács Imre és Matolcsy Mátyás barátok voltak.
Az elmarasztalt negyedik vers miatt, a villany feletti örömről, nem marasztalnám el, mert aki villany nélkül nőtt fel, jobban megértem, mint azok akik nem ismerik a villany előtti sötétséget. Leninnél is zseniális felismerésnek tartom.
JÓKAI
Új Hungária 1954.
166.- 169. old.
Cs. Szabó is elismeri, hogy a legnagyobbak lehetnek népszerűek is. Sőt még azt is, hogy igazán széles olvasói réteget csak hala után ötven évvel, a bolsevik Magyarországon érhetett el. Jó volt ezt tőle, a nagyon igényestől olvasni.
Ennek ellenére Cs. Szabó túlértékeli az irodalom történelemformáló szerepét. Főleg nem az irodalom minősége az első, hanem a fogadóréteg mennyisége és minősége. Az utóbbiról azonban ő megfeledkezik.
A két háborúközt a Nyugat, mint irodalmi folyóirat komoly szerepet játszott annak ellenére, hogy mintegy hétszáz előfizetője volt, mert az a hétszáz a társadalom szellemi elitéhez tartozott. De ne higgyük, hogy a hatása lénygében érvényesült a politikai életben, a Horthy-rendszer társadalmi elmaradottságát zavarta volna.
Cs. Szabó leértékeli az olvasók számát, ugyan egy alkalommal, örömmel állapítja meg, hogy az Olcsó Könyvtár könyveit milyen sokan olvassák, de ezt a tényt nem értékeli annyira, mint néhány jelentéktelen, de pillanatnyilag hatalmas politikus szerepét.
Arra lennék kíváncsi, hogyan értékeli az olvasók megértő képességét, mert én azt tartom elsődlegesnek. Közgazdászként azt látom, hogy a társadalmi fejlődés alapja egyre inkább a lakosság minősége. Ahol a lakosok puritánok, vagy konfuciánusok, biztos a társadalmi siker. Kína nem azért húz el India mellett, mert jobb a politikai rendszere, hanem azért, mert a kínaiak ugyanabban a rendszerben is másként cselekszenek, mert más a kultúrájuk.
DARVAS JÓZSEF SZEREPE
Cs. Szabó hisztérikusan foglalkozik Darvas József irodalompolitikai szerepével. Tudomásom szerint ők a Parasztpárton belül egymás mellett álltak. Talán ezért olyan parttalan az utálatuk.
Darvas Józsefet én is a Parasztpárt negatív főszereplői közé sorolom. Sokkal karrieristább volt, mint tehetséges, pedig nem volt tehetségtelen. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy a pártosságát túllihegve is, jobb volt, mintha nála ostobábbra bízzák ugyanezt a feladatot.
A Rákosi-rendszer megértésének kulcsa kettős. Egyrészt Rákosi alkalmatlansága, másrészt a rendelkezésére álló gárda gyenge minősége. Neki bolsevik diktatúrát kellett működtetni, ha nem azt teszi, azonnal elzavarják. Ehhez azonban nem volt sem a közvéleményben, sem a szükséges káderekben legénysége. Még azt sem mondom, hogy a nagyon szűkös választékból nem lehetett volna jobban válogatni, csak azt, hogy nagyon kevesen álltak a rendelkezésére. Márpedig a diktatúra természetéhez tartozik, hogy annál durvább, minél kisebb a támogatottsága, és gyengébb a csapata. Az ilyen helyzetben a diktátorok elvesztik még azt a kevés mértéktartást is, amire hajlandók lettek volna.
Maradjunk annyiban, hogy ma már nevetséges mennyit foglalkozott Cs. Szabó a rég elfelejtett Darvas Józseffel. Hiba az, ha egy csatában a verebekre pocsékolják el a tüzérség erejét. Darvas nem szolgálta meg ezt a nagy figyelmet. Cs. Szabó nem vette tudomásul, hogy a Jaltában Sztálinnak adott országokban azonos vágányon futottak az események függetlenül attól, hogy kire bízták a vezetést. Ráadásul ezt a nagyon szűkre szabott mozgásteret a csatlós országok között mi töltöttük ki másoknál jobban.
Nem Darvas volt a hibás a magyar irodalmi élet torzulásaiért, hanem a Moszkvában megadott feladat. Ha Darvas nem vállalja, még rosszabbat tesznek a helyére. Engem legfeljebb az zavart, hogy ő élvezte a kiszabott feladattal járó hatalmat. Őt én sem vettem volna vissza 1956 őszén a parasztpártba. Erdeit viszont örömmel.
MADARIAGA INTELME
Új Hungária 1955.
215.- 218. old.
Ez az írás a csúcsa annak a tévedésnek, ami Cs. Szabó írásait jellemzi. Egy számomra ismeretlenül marad újságíró Madariagáról írt cikkét vesézi. Verébre lődöz interkontinentális rakétával. Nem hiszem, hogy ma százezer emberből egynél többet lehetne találni, aki tudja, ki volt Paál Ferenc.
SARKADI FELFEDEZÉSE
243. – 246. old.
A gyűlölt Darvas József Sarkadi Imrét viszi magával a Cannes-i Filmfesztiválra, ahol a Körhinta című filmünk szerepel.
Az, hogy Darvas Sarkadi vitte magával, meggyőzhette volna Cs. Szabót arról, hogy a népi író Darvas mégiscsak a kisebbik rossz volt. De a Körhinta film is azt bizonyítja, hogy idegen megszállás alatt is lehet valaki hasznosabb otthon, mint Londonban.
ÍRÓK EGYMÁS KÖZÖTT (Pen kongresszus)
247.- 250. old.
Új Hungária. 1956.
Annak az írásnak köszönhetem, hogy megismerhettem Thomas Mann sírfeliratát.
EMBER VOLT, KEMÉNY TANÚJA A KORNAK
GONDLKODÓ VOLT, MERT KÉTELKEDETT.
A PÁRT ÚJ ÉRTELMISÉGI POLOITIKÁJA
256.- 261. old.
Látóhatár 1956.
Ez az írás meggyőz arról, hogy Cs. Szabónak fogalma sem volt a világpolitikai erő- ás érdekviszonyokról. Én akkor már világosan láttam, hogy a hidegháború az Egyesült Államok érdekét szolgálja. A saját táborát csak a Szovjetuniótól való félelem tartja össze. Jaltában Roosevelt bölcsen felmérte, hogy az Egyesült Államok igazi ellenfele nem az agyaglábon járó Szovjetunió, hanem a gyarmatbirodalmak. Ezek csak akkor kezelhetők, ha félnek a Szovjetunó imperialista terjeszkedésétől. Ezért nem támogatta az 56-os magyar, és a 68-as cseh forradalmat. Cs. Szabó a BBC stúdiójában sem vette észre, hogy őket azért fizetik, hogy leplezzék a hidegháború tényleges célját.
TANULSÁG
Ezt az írást abban a tudatban kezdtem, hogy az általam nagyra tartott Cs. Szabó példáján bizonyítom, hogy jól döntöttem, amikor 1947-ben nem életem a Nyugatra vándorlás lehetőségével. A hazát eredményesen szolgálni csak otthon lehet. Számomra Cs. Szabó azzal, hogy négy nyelven beszélt, hogy kiváló esztéta volt, akinek az irodalmi ítéletére építeni lehetett, eszmei példaképem közé tarozott. Értelmiségi volt abban az értelemben, amilyen én is szerettem volna lenni, ahogyan Bibó szerepét életén végig vitte.
Most, és talán száz év múlva nem fogják század annyian sem ismerni, mint Bibót, vagy Erdeit, de joggal, mert ezek százszor annyit tettek a jó ügy érekében, mint a legalább olyan tehetséges Cs. Szabó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése