Kopátsy Sándor PG 2011-07-12
The economics of the Arab springs
Az írás lényegében azt vizsgálja, mennyiben hasonló a közép-európai volt szocialista országok húsz év előtti demokratizálódása a közel-kelti, és az észak-afrikai mohamedán országoké. Ez most divatos téma, holott semmi reális alapja a párhuzamnak.
Az írás elején közölt távlázat alapján azt reméltem, hogy a lényegre tér. Ezen ugyanis azt közli, hogyan nőtt az egy laksora jutó nemzeti jövedelem 1980-2010 között.
Az nem világos, hogy mit ért Ázsia alatt. A gyors növekedésből az következhet, hogy Kelet-Ázsiáról van szó, hiszen a 4.5 százalékos éves növekedés nem lehet Ázsia egésze.
A fejlődő országok fogalma sem tisztázott. Az éves 3 százalékról azt következtetem, hogy India, Oroszország, Brazília és Törökország. Számomra ez a négy ország annyira eltérő úton fejlődik, hogy értelmetlen egységként kezelni őket. Latin-Amerika és a Szaharától délre fekvő Afrika csak abban közös, hogy mindkét csokorban egyaránt egy százalékos a növekedés. Ezzel szemben a Vizsgált közel-keleti és észak-afrikai térségben még fél százalék sincs.
Ennek az öt térségnek az összevetéséhez nincs semmi logikai alap. Legfeljebb annyi, hogy a vizsgált térség katasztrofálisan lemarad annak ellenre, hogy óriási bevétel áramlik az olajtermelő országokba.
Az elmúlt ötven év általános tanulsága, hogy az átlagosnál gyorsabb növekedésnek két előfeltétele van.
1. Ne növekedjen gyorsan a lakosság.
A gyorsan növekedő lakosság mellett lehetetlen a felzárkózás.
Hatvan éves mániám, hogy az országok gazdasági fejlettségi szintjét nem az ország gazdaságának növekedésével, hanem az egy laksora jutó jövedelemmel és vagyonnal kell mérni. Méghozzá vásárlóerő paritáson. Abban ugyan van haladás, hogy egyre gyakrabban az előbbi mutatót is használják, ahogyan ebben az esetben is. Az ez laksora jutó vagyon alakulásával azonban még sehol nem találkoztam. Pedig itt is nagyon hiányzik. Ez a mutató különösen az olyan országokban nélkülözhetetlen, amelyekben gyorsan nő a lakosság. A gyors alatt a néhány ezreléknél gyorsabbat kell érteni.
A klasszikus közgazdaságtan központi iránytűje volt ugyan a tőkeképződés, de akkor is csak a nemzeti vagyonnak a tőkeként működő része.
A jelenkori fejlett társadalmakban a nemzeti vagyonnak egyre nagyobb, és egyre fontosabb hányada azonban nem tőkeként működik, sőt a tudásvagyont, a szellemi vagyont a közgazdaságtan nem is tekinti vagyonnak, de legalábbis nem olyannak, ami számon kell venni.
Az egy laksora jutó nemzeti vagyon az egy laksora jutó jövedelemnek 4-5-szöröse. Bármennyire egyértelmű, hogy nemcsak az egy lakosra jutó jövedelmet, de a vagyont is újra kell termelni, a közgazdaságtan nem számol ezzel az igénnyel. Márpedig a lakosság gyors növekedése esetén ez óriási felhalmozási igényt jelent. Minden 1 százalékos lakosság növekedés esetén 4-5 százalék felhalmozási igénye van már annak is, hogy újra lehessen termelni a gazdasági szintet. Márpedig a vizsgált arab országokban másfél százalék felett, vagyis a megengedhetőnél tízszer gyorsabban nő a népesség.
Fajunk történetének száz éve a legnagyobb eseménye a népesség robbanása, ennek ellenére tudomásul sem veszi a közgazdaságtudomány, és a politika. Pedig elég volna megvizsgálni az elmúlt ötven év tényeit ahhoz, hogy ez idő alatt az átlagnál gyorsabban csak azok az országokban növekedett az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, ahol a lakosság növekedése az átlagosnál lassabb volt. Ezzel szemben a másfél százaléknál gyorsabb lakosság növekedés mellett minden ország lemaradása nőtt.
Elég volna végig gondolni, hogy mivel jár, például Egyiptomban, ebben a termőterületéhez viszonyítva példátlanul túlnépesedett országban, hogy évente egymilliónál többel nő a lakosság, ennyi ember számára kellene többlet infrastruktúrát, munkahelyet teremteni már ahhoz is, hogy az egy laksora jutó szintet tartani lehessen.
Ezzel szemben a közép-európai volt csatlós országokban szinte stagnál a lakosság.
Csak a puritán viselkedésű népekkel lehet sikert elérni.
Jó száz éve, Max Weber vette először tudomásul, hogy a protestáns etika alapján élő népek jobban boldogulnak. Ez akkor azt jelentette, hogy az angolszászok, a germánok és a skandinávok sikeresebbek, mint a latin népek. A század végére aztán kiderült, hogy ez világviszonylatban is így van, és nemcsak a protestáns etika, hanem a konfuciánus is legalább annyira puritán, mint az északnyugat európai népek viselkedése, munkaszeretete.
A 21. század elejére a világ minden puritán és konfuciánus népek sikeres, de csak azok.
Ezt a vitathatatlan tényt sem veszi tudomásul a közgazdaságtan és a politika.
A témáknál maradva, a volt csatlós országok lakossága ugyan nem puritán módon él, és dolgozik, de ezer éve azokhoz igyekszik igazodni. Ezek között ezt csak a csehek érték el sikerrel, de a térség minden, a nyugati kereszténységet választott népe igyekszik nyugat-európai lenni. A közel-keleti és észak-afrikai népek viselkedéséhez viszonyítva, puritánok.
Összefoglalás
A közel-keleti és észak-afrikai mohamedán népek számára az ígéretes lövő mindkét alapfeltétele hiányzik.
- Az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodnak.
- A lakosságuk viselkedése nem puritán.
Bármennyire szomorú, tudomásul kell venni, hogy ezek a népek még nem értek meg sem a gyors gazsági fejlődésre, sem a politikai demokráciára.
Ideje volna, ha a Nyugat ezt tudomásul venné, és nem erőltetne rájuk olyan rendszert, amire még éretlenek.
Azt, hogy melyik nép képes a puritán társadalomba való beépülésre, jól bizonyíja, hogyan épültek be a négy nagy etnikai kohóba, mindenek előtt az Egyesült Államokba.
A közelmúltban írtam egy amerikai felmérésről, amely ugyan a vallási és nem etnikai, még kevésbé kulturális alapon vizsgálta a bevándorlók sikereit.
Ennek alapján a nem vallásos nyugati zsidóság volt a legsikeresebb. A vallásos, ortodox zsidók már kevésbé.
A legnagyobb példa azonban, hogy a csak a volt angol gyarmatok emelkedtek a világ szűk élcsapatába, vagyis azok, ahol az angolok rendezkedtek be, és a korai bevándorlók többsége a nyugat-európai puritán kultúrából jött.
Ahol a mediterrán népek mentek, azok fejlettsége az angolszászok felét sem érte el.
Vagyis azt mondhatjuk, hogy fejlettség csak ott volt lehetséges, ahova olyan népek mentek, akik otthon is sikeresek voltak. Tegyük hozzá, hogy az új hazájukban többre vitték, mint az őshazájukban maradt társaik.
A közép- és kelet-európai népek ugyan otthon nem voltak sikeresek, de könnyen, gyorsan sikeres beépülők lettek. Ezek viselkedési kultúrája tehát alkalmas arra, hogy a megfelelő környezetben megfeleljen. Ez kiderülne abból, hogy ezek a népek bevándorlói hogyan szerepelek Amerikában. Könnyű megállapítani, hogy jól, pedig e térségekből a legelesettebb, de vállalkozó szelleműek mentek.
Valamivel a fentieknél valamivel gyengébben szerepeltek a mediterrán bevándorlók. De ezek is sokkal jobban, mint az őshazában, vagy a saját kultúrájuk alapján berendezett Latin-Amerikában.
Amerikába a távol-keletiek később mentek tömegesen, de már akkor is jól szerepeltek. A második világháború utáni távol-keleti bevándorlók, vagyis akik már a tudás, a tanulás társadalmába érkeztek, kiválóan vizsgáztak.
Az arab világ bevándorlói sokkal kevésbé alkalmasak a puritán társadalomba való beépülésre, mint a közép-európaiak. Ezeket ezért sem lehet egymással összehasonlítani.
Külön kell kezelni a társadalom szellemi elitjéből érkezőket. Ezek mindig és mindenütt sikeresek. Ez reprezentálódik az Indiából bevándorlók amerikai sikereiben.
Összegzés.
A világpolitika azért szenved kudarcokat, mert az alakítói szem elől tévesztik a tényt, hogy mindegyik kultúra és annak minden fejlettségi foka más felépítményt igényel. Minden néppel csak azt lehet eredményesen megvalósítani, amire alkalmas.
Ha ezt tudomásul vennék, többre mennének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése