Tartalom
Kopátsy Sándor EP 2016 04 20
Az utolsó szó jogán.
Népfelkelés, forradalom, ellenforradalom.
Robbanásig gyűltek a feszültségek
Hatvanhárom év távlatából már
megengedhetem magamnak, hogy tisztázzam a fenti három fogalmat. Nem a legjobb
alkalom, de én már nem várhatok jobb alkalomra.
1947-ben, amikor gyakorlatilag
megszűnt a Nemzeti Parasztpárt, nem kegyvesztettekként bántak velünk. A párt
jobbszárnya, élén Kovács Imrével útlevelet kaptak, kimehettek. Ezzel a
lehetőséggel nem éltem, meg sem fordult bennem, hogy itthon haszontalanságra
kárhoztatnak. Nem voltam kétségbeesve annak ellenére, hogy az ország Rákosi és
elvbarátai korlátlan uralmától való megszabadulását elengedhetetlennek
tartottam. Bevallom, hogy idővel egyre enyhébb lettem a sztálinistákkal, még
Rákosival szemben is. Minél öregebb vagyok, annál inkább belátom, hogy a politikusokat nem annyira módszerük,
hanem a következmények alapján kell megítélni. Ennek alapján jutottam el a
hetvenes években odáig, hogy a magyar
falvak lakossága érdekében a legtöbbet a Rákosi rendszer tett azzal, hogy az
iparban munkát adott nekik. Azt nem állítom, hogy ezt jó szándékból tette,
csak az eredményét nézem.
Ezért 1953 nyarán nagyobb öröm nem
érhetett, mint a hír, hogy az egész politikai bizottságot, és néhány általuk
kiszemelt pozícióba hegyezendő kádert Moszkvába rendelték. A szovjetunió
álláspontját Berija, a belügyminiszter fejtette ki. Nincsenek megelégedve a magyarországi helyzettel, a vezetésben jelentős
változásokat kell tenni. Az új miniszterelnök pedig a Rákosi és társai által
háttérbe szorított Nagy Imre lesz.
Örömöm teljessé vált azzal, hogy volt
parasztpárti, akkor már párton kívüli létemre az első két reform kidolgozására
alakított bizottság titkára lettem. Az első bizottság az állami gazdaságok, a
második az egész mezőgazdaság reformját készítette elő. Azt csak sejthettem,
hogy a kijelölésemet Vass Zoltánnak, félreállított tervhivatali főnökömnek
köszönhettem, akit Nagy Imre a miniszterelnökséget vezető államtitkárként állított
maga mellé. Vele én a leváltása után is kapcsolatot tartottam. Kijelölésemkor a
Tervhivatal Mezőgazdasági Főosztályán voltam osztályvezető, aki néhány írásában
reformok szükségességét vetette fel. Ismertté az tett, hogy javaslatomra az
előző évben az erdőgazdaságban bevezettük a világpiaci árakat, és azonnal
nagyon sikeresnek bizonyult.
Nagy Imre mindkét reformbizottsága a
Szabadság hegy tetejére kötözött. A bizottság összeállításában nem volt
szerepem, ezért lepett meg, hogy a bizottság összetételében a párttagság nem
játszott szerepet. Többségében osztályidegeneknek tartott, jórészük
internáltságból lett behívva. Egyetemi tanárok, akadémikusok, a háború előtti
nagybirtokok elismert vezetői voltak. Nálam 30-40 évvel idősebbek. A munka
elvégzése után a mezőgazdaság irányításában, néhányuk fontos pozícióban,
aktívan részt vettek. Ismereteim szerint senkit nem kellett közülük politikai
okokból leváltani.
Nagy Imre a mezőgazdaságban
viszonylag szabad kezet kapott, de egyre inkább kiderült, hogy a többi ágazat
irányítása Gerő Ernőé maradt. Ezt látva 1954 nyarán egy feljegyzést írtam Nagy
Imrének, hogy a reformokat nem elég a mezőgazdaságra korlátozni, ki kell
terjeszteni minden gazdasági ágazatra. Erre
Nagy Imre azonnal reagált, és harmadmagammal leküldött Öszödre a
kormányüdülőbe, hogy dolgozzunk ki egy reformjavaslatot.
Elkészült egy közel száz oldalas
reformtervezet, aminek két karakterét emelem ki.
A gazdasági reform a politikai hatalmat nem érintette.
Ezt azért tartottam fontosnak, mert
akkor már világosan láttam, hogy reformot csak a Szovjetunió egyetértésével
lehet megvalósítani. Ehhez járult, hogy ismereteim szerint, Andropov szovjet
nagykövet, Berija kádere inkább támaszkodott Rákosira, mint Nagy Imrére.
Másrészt az is tudatosult bennem, hogy a hidegháború az Egyesült Államok
érdekét szolgálja. Ezért
annak, hogy kikerüljünk a Jaltai Szerződésben a Szovjetunióra bízott övezetből,
annak nulla az esélye. A kikerülésünk mindkét Szuperhatalom érdekét sértette
volna. Azt el sem tudtam képzelni, hogy Nagy Imre ezt nem tudja. A legkisebb jelét sem adta annak, hogy nem
ért egyet az egyetlen párt teljes politikai uralmával.
A reform az Új Mechanizmus reform nevet kapta.
Nekünk, akik az anyagot készítettük,
mai szemmel nézve, elképesztően kevés ismeretünk volt a demokráciák
működéséről. A szocialista táboron belül csak a jugoszlávok és a lengyelek
foglalkoztak gazdasági reformokkal. Tényleges tapasztalatokkal csak a lengyel
Oszkár Lange rendelkezett, aki a Londoni Közgazdasági egyetemnek volt
professzora, de hazatért. Ő az elképzelésit modelleknek nevezete. Nekem az nem
tetszett, mert olyan piaci reformokat akartam, amelyek magukat is
kontrollálják, vagyis kijavítják. A piac ilyen. Ezért a piacosítást új mechanizmusnak neveztem. Erre máig is büszke
vagyok, mert fogalommá vált.
A javaslunk kiütötte a biztosítékot.
Nagy Imrének tetszett az anyagunk,
változatlan formában a minisztertanács napirendjére tette, vitára bocsátotta.
Ismereteim szerint, Gerő elolvasta és
ráírta: Bucharinista förmedvény!
Elküldte Rákosinak, aki azonnal összehívta a párt illetékeseit, akik döntöttek
az anyag visszavonásáról, összegyűjtéséről és megsemmisítéséről. Tőlünk nemcsak
az előzetes fogalmazványokat, de még a gyanús indigókat is elvitték. Ugyanakkor
Nagy Imre kérésére elfogadták, hogy a szerzők ellen nem történik számonkérés.
Úgy látszik, minden vitát el akartak kerülni.
Ezt követően harminc évig abba a
tudatba éltem, hogy az Új Mechanizmus első megfogalmazásának nincs példánya. Az
mégis kiderült, hogy számos vezető tudott róla. Nyers Rezső és Fehér Lajos
nálam is kereste. Végül, nagy örömömre kiderült, hogy a Párttörténeti
Intézetben megmaradt. Vass Zoltán halála után a felesége adta oda nekem az ő
példányát, mert tőle nem vették el.
Ezt az ismertetést azért tartottam
szükségesnek, mert az életemnek az a nagy példája, hogy néha a dolgok menete
másként alakulhatott volna.
Ha Rákos és Gerő 1954 nyarán megelégszik azzal, hogy a gazdaságot
piacosítják, de a politikai diktatúra marad, nem lesz 1956-ban forradalom, a
hatalom tíz nap alatt nem csúszik ki a párt kezéből, nem kell az új hatalmat a
Szovjetuniónak tankokkal leverni.
Egy mechanizmus reform elfogadása
nemcsak a magyar nép, de a Szovjetunió, a dogmatikus magyar kommunisták érdeke
lett volna.
Ugyanakkor a reform megfojtása, Nagy Imre félre állítása olyan
feszültséget gerjesztett, ami eleve lehetetlenné tette az olyan forradalmat, a
mit a még elérhető határokon belül meg lehetett volna állítani.
A megállíthatatlan forradalom
1956 tavaszán már felismertem, hogy
elmúlt a reformok lehetősége. Érettségi elnök voltam a Csurgói Gimnáziumban,
ott a záró bankett ünneplőivel beszélgetve közöltem, hogy a fegyveres
forradalom már nem állítható le.
Ezt érezhette Gerő Ernő is, amikor
elment Titóhoz tárgyalni, akit a félreállított Nagy Imre fő támogatójának és
Hruscsov kedvencének tartott.
Mire a látogatása után hazaért, már
győzött a megállíthatatlan forradalom. A megállíthatatlan alatt azt értem, hogy
politikai eszközökkel megállíthatatlan. Egy szuperhatalom tankjaival
természetesen megállítható.
Először tehát a címben szereplő három
fogalmat kellene végre definiálni.
Forradalom
alatt olyan társadalmi reform erőszakkal való megvalósítási kísérletét kell
érteni, amire megérett a társadalom. 1956. október, 23. ilyen értelemben
forradalom volt, mindaddig, amíg nem lépte túl a reálistások határát. De ez
csak tíz napig tartott.
Az 56-os forradalom világpolitikai realitását minden fél gondosan kerüli,
pedig megkerülhetetlen. Az a tény, hogy a magyar forradalommal egy időben robbant ki a Szuezi
Vállság aligha lehetett tudatos. Pedig ez tette egy értelűvé, hogy a két
katonai szuperhatalom a gyarmati rendszer felszámolásában szövetséges. A Szuezi
vállság volt a gyarmattartók utolsó, kétségbeejtő kísérlete a hatalmi státuszuk
mentésére.
Ahogyan a volt gyarmattartók
Izraellel összefogva el karták foglalni Egyiptomtól a Szuezi csatornát. Ebben a
kalandorságban Izrael is súlyosan hibázott, figyelem kívül hagyta, hogy létének
egyetlen garanciáját az Egyesült Államok jelenti.
Nagy Imre és csapata annyira a
forradalom lázában égett, hogy figyelmen kívül tartotta a szuezi eseményeket,
amiben az egyetlen reális szuperhatalom a Szovjetunióval közösen akadályozta
meg Szuez elfoglalását. Ha erre oda figyelnek, rádöbbennek, hogy az Egyesült
Államok nem lesz a Szovjetunióval való szakításunk támogatója. Tehát nekünk nem
lehet messzebb menni, mint annyit Moszkva képes elfogadni. Márpedig a magyar
forradalom tíz nap után ezen a határon messze túlment.
Ami az 56-os forradalom belső
lehetőségétének határát illeti, ott is kételyeim vannak. A szovjet megszállás előtti társadalmi erők restaurálásának
jelentkezését pár nap után már egyértelműen jelentkezett a hisztérikus
kommunista ellenesség, és az antiszemitizmus. Ennek kimenetelén ugyan lehet
vitatkozni, de meggyőződésem szerint végső soron nem történhetett
megkülönböztetés Rákosi Mátyás és Nagy Imre, az elkövetett hibák
mérlegelésében. Mindenki bűnös lett volna, ha nem vonul be a szovjet hadsereg.
Nagy Imrét ugyanúgy felkoncolták volna, ahogyan Mező Imrét, aki Nagy Imre
elkötelezett híve volt, senki sem tudott volna tized annyi bűnt vele szemben,
mint amennyiben bűnösnek tarthatnák Nagy Imrét. De aki állításom
indokoltságában kételkedik, gondoljon arra, hogy hova torkollott volna a kínai
reform, ha nem verik be a hadsereg tankjait.
Mi tanulhattunk volna a saját
darutollas ellenforradalmunkból, milyen kegyetlenül viselkedtek a
proletárforradalom szereplőivel szemben, akik csak fel akarták számolni azt az
arisztokráciát, főpapi hatalmat és az úri középosztályt, amit csak negyed
századdal később, a szovjet megszállóknak köszönhetően lehetett kiszorítani a
politikai uralomból.
Október 3.-án azt mondtam, hogy a
következő több párti választáson még azokat is meglincselték volna, akikről
megtudják, hogy a kommunistákra szavaznak. De nem azért, mert félni kellett
volna a hatalomra jutásuktól, hanem azért, mert kommunisták voltak. Máig nem
vallják be a történészek, hogyha nincs szovjet bevonulás, a kommunisták pártja
még a választási küszöböt sem éri el. Ezt tudva sem azt vártam, hogy az
arisztokrácia, a katolikus főpapság és az úri középosztály két háború közti
uralma tartós lehet. Ezeket az erőket felszámolta a bolsevik megszállás.
A megmaradt zsidóság sorsát azonban
sokkal sötétebben láttam. Ha a magyar nép többsége az első világháború után
elfogadta, hogy a háborúvesztést a zsidóság okozta, akkor reális annak a
feltételezése, hogy a bolsevik évtizedeken átélt hibákért is a zsidóság
felelős. Ma is az a meggyőződésem, hogy a politikai perek fő szereplői zsidók
voltak, de ha ők nincsenek, mások még brutálisabban teljesítették volna a
moszkvai elvárásokat. Ugyanakkor azt közvetlen közelről láthattam, hogy Nagy Imre és Nyers Rezső reformer
csapatának többsége zsidó volt.
Számomra 56 gyönyörű forradalom volt
Népfelkelés.
Ezt a fogalmat a közelmúltban meghalt
Pozsgai Imre találta ki. Ráérzett, hogy ezt ugyan megérti a közvélemény, de
elfogadhatóbb a hivatalos ellenforradalom korrekciójaként. Az is tény, hogy nem
ismerek olyan forradalmat, ami mögé olyan egységesen odaállt a nép. Ez ugyan a
kor kommunikációjának is köszönhető, hiszen a rádióból mindenki örömmel követhette
az eseményeket.
Népfelkelést még nem találtam a
történelemben, hacsak a jobbágylázadások nem azok voltak. De azokat is
forradalmárok kezdeményezték és vezették. Azok között azonban sikereset nem
találtam.
Ellenforradalom.
Ezt a fogalmat a Szovjet haderővel
visszaállított hatalom tette kötelezővé. Azt ugyan elismerem, hogy a
helyreállított hatalomnak ez nemcsak kötelező feladat volt, de már bőven voltak
ellenforradalmi jelenségek is. A Szovjetuniótól elvárt felelősségre vonást
azonban csak ellenforradalmárság címen lehetett végrehajtani.
Abban sem kételkedem, hogy a magunk
erejére hagyva, ellenforradalmi rendszer alakul ki. Ezért tartom Kádár Jánost a
magyar történelem egyik legnagyobb alakjának, mert vállalta azt, amit a
közvélemény 99 százaléka hazaárulásnak minősített.
Az ellenforradalomba torkolás
megállítására nála csak egy ember lehetett volna alkalmasabb, Nagy Imre, de őt
már a Szovjetunió ellenségei táborába való átállása, és a saját lelkiismerete
megakadályozta abban, hogy magára vállalja a szovjet csaptok behívását.
Azért pedig a rendszerváltás utáni
politikusok és történészek felelősek, hogy nem tisztázták, hogy Kádár Jánosnak,
mint köszönhetünk. Nagy Imre minden
forradalom előtti vágyát ő valósította meg. Ismereteim szerint, Nagy Imre
soha nem gondolt arra, hogy többpárti demokrácia is legyen. Nagyon megelégedett
lett volna azzal, amit 1954 nyarán elfogadott.
Az, hogy belement a több pártos
demokrácia bevezetésébe is, politikai naivitását jellemzi. Nemzeti hőseinkhez
hasonlóan ős is túlment a világpolitika által determinál lehetőségek határán,
és nemzetét többre tartotta képesnek, mint amire képes.
Kádár szabadított meg minket Rákositól és dogmatikus társaitól. Ideje volna bevallani, hogy Kádár
nélkül Rákosi és csapata visszakerül. Ezt Andropov világosan megfogalmazta.
Nagy Imre 1954-es általános az egész gazdaságot érintő reformja néhány
évvel a forradalom eltiprása után megvalósult. Nyers Rezső lényegében azt vezette
be, amint 1954-ben Nagy Imrének megtiltottak.
A rendszerváltás során, 1990-ben pedig visszanyerte az ország a politikai
szuverenitását, amit Nagy Imre ideje korán, meggondolatlanul 1956. november
3.-án lehetségesnek tartott, pedig akkor lehetetlen volt. A lehetőséggel bölcsen élni azonban
még 1990-ben is éretlenek voltunk. De most már csak magunkon múlik, hogy
demokrácia lehetőségével is bölcsen élhessünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése