Hargittai testvérek: A marslakók
bölcsessége könyvéhez.
Marx György könyvének megjelenése óta
érdekelt a téma. Örültem, hogy megjelent egy könyv arról, kiket vesztettünk el
a két háború közti hisztérikus antiszemitizmus következtében. A szerző alapos
munkája azonban a téma lényegét óvatosan megkerülte. Nem hangsúlyozta, hogy a
marslakók egyetlen bűnük, hogy magyar zsidók voltak. A szerzővel előzetesen
egyeztetve, írtam egy kis könyvet, amiben az európai zsidóság magyarországi
szerepét is hangsúlyoztam. Könyvem ugyan gyorsan elfogyott, de visszhangja csak
személyek dicsérete volt.
Ezért szolgált örömömre, hogy a
Hargittai testvérek alapos munka után kiadták azt a könyvet. Annak is örültem,
hogy az Magyar Tudományos Akadémia adta ki.
Annak is örültem, hogy a
könyvbemutatónak sok lelkes érdeklődője volt. A korosztályuk azonban öreg. A
fiatalokat alig érdekelte.
Ezzel a könyvvel is ugyanaz a bajom,
mint Marx Györgyével. Az őt, marslakót, és néhány jogos társukat közelebb
hozták a szakmai nyilvánossághoz, de ez sem azt hangsúlyozza, hogy a nagy
sérelem nem is annyira őket érte, ők elég nagyok voltak ahhoz, hogy
világtörténelmi eseménynek, a világháború gyorsabb befejezésének fontos szereplői
legyenek. Sőt százszor fontosabbak éppen annak köszönhetően lettek, hogy
hazájuk vad antiszemita volt. Ha mi velük méltóan bánunk, ugyan világhírű
tudósok lesznek, de nagyon jelentős világtörténelmi szereplő nem. Ha itt
maradnak, előbb elpusztítják őket.
Ők, öten a tudomány számára zsenik
voltak, de még ebben a minőségükben sem lehettek volna olyan jelentősek, mint
így, hogy a hazai és az európai sorsokat látva, az Egyesült Államokba
menekültek. Ott aztán egy olyan feladatot megoldó élcsapatnak a fontos tagjai
lettek, amilyen politikai szerepet tudósok a történelemben még soha nem
játszottak. Nem tudom, ha ők a maguk számára választhattak volna a lehetőségeik
között, akkor is azt vállalják, amire nemcsak a mi, de Európa keleti félének az
embertelen antiszemitizmusa kényszerítette őket.
A sors fintora, ha meg kellene
válaszolni, hogy kik voltak azok, akik a legszerencsésebben úszták meg Európa
keleti felének hisztérikus zsidógyűlöletét, a legszerencsésebbek kicsi
csapatába ők tartoztak.
Az antiszemitizmus bűnös hősei,
Európa keleti felének a vezető politikusai, és az őket követő többség azonban,
utódaikon keresztül, évszázadokig bűnhődni fognak a magyar zsidóság többségének
elpusztításért. Ez bármennyire racionális megállapítás, a történészek óvatosan
elkerülik a következmények tudományos feltárását.
Ami Európa keleti felének lemaradását illeti.
Még szaklapokban sem találtam nyomát
annak, hogy miért maradt le a hidegháború után vészesen Nyugat-Európa. Pedig e
tény egyértelmű. A 20. század elején még senki sem vette tudomásul, hogy a
gyarmattartás térségét jelentő Nyugat-Európa felett eljárt az idő. A Német
Császárság, majd a fasiszta tengelyhatalmak még azért akarták legyőzni a
gyarmatokat birtokló tőkés demokráciákat, mert világhatalomra törtek.
Németország ebbe a tévedésbe azért
került, nemcsak a nácik, de a poroszok is, mert érzeték a gyarmattartó
demokráciákkal szembeni fölényüket. A nácik valóságos diadallal élvezték, hogy
megoldják a foglalkoztatást, a lakosság legnagyobb problémáját. Azt ne
feledjük, hogy a két háború közötti negyedszázadban a tőkés osztálytársadalmak
tehetetlenül álltak szembe a foglalkoztatás megoldásával.
A liberális történészek máig nem
értik meg a bolsevik és a fasiszta rendszerek népszerűségét, csak a hibát
látják. A lakosság első kívánsága a munkanélküliség felszámolása volt. Ebben a
diktatúrák sikeresebbek voltak, különösen a faizmusok, mert azok a piac
jelzéseit nem számolták fel. Akik ezt figyelmen kívül hagyják, utólag sem értik
meg, hogy az embereknek többségének nem a politikai demokrácia, a hatalom
ellensúlyai, a szabad sajtó, a több párt közötti választás lehetősége,
hiányzott, hanem a munkaalkalom. Ezt az európai demokratikus tőkés
osztálytársadalmak nem ismerték fel. Kivételt csak az Egyesült Államok
jelentett, ahol Roosevelt a New Deal meghirdetésével, az infrastruktúra
építésével foglalkoztatást teremtett. De őt is csak a háború által teremtett
munkaerőigény mentette meg.
A gyarmatiktól megfosztott
gyarmattartóknak pedig a siker szállt a fejükbe, és nemcsak a gyarmatok, de a
demokráciák elnyomói is akartak lenni.
Az még kevésbé vált felismertté, hogy
a latin népeik fasizmusa kevésbé, a germánoké látványosan sikeres volt. Ennek
az okát már a század elején a német politológus felismerte. Minden társadalmi
felépítmény hatékonysága alapvetően függ attól, milyen erkölcs jellemzi azokat,
akik működtetik. Megállapította, hogy a nyugati kultúrák közül, a többieknél
jelentősen hatékonyabbak a protestáns erkölcsű népek.
Hitler ezt sem olvasta, mert nem
között volna a mediterrán Olaszországgal szoros szövetséget. Azt a történészek
máig sem ismerték fel, hogy a náci Németország egyedül is erősebb lett volna,
mint az olaszokkal szövetkezve.
Azt azonban Weber sem vette
tudomásul, hogy Európa nem protestáns állami, vagyis Európa dél-keleti háromnegyede azért volt sikeres a vasút századában,
mert ezekben a polgárhiányos társadalmakban zseniális polgárságnak bizonyult az
európai zsidó etnikum. Velük nemcsak a polgárhiányos társadalmak váltak
végre dinamikusakká, hanem a zsidóság is csak Európában vált képessé, hogy
példátlanul gyorsan asszimilálódjon, polgárosodjon és értelmiséggé váljon. Ezt
pedig a zsidóság nem veszi tudomásul, hogy csak Európában voltak a csodálatos
társadalmi, a gazdasági, a tudományos és a művészeti fejélődés élcsapata. A
Közel-Keleten maradtak a környezetükhöz hasonló szinten maradtak.
Az európai zsidóság példátlan
sikerének talán a Kárpát Medence akkori ura, Magyarország kapott a legtöbbet.
Az Ukrajnából, Galíciából nyugatra húzódó zsidóság itt találta meg a maga
Amerikáját. Magyarország ezer éve azért
nem használhatta ki a Kárpát Medence adottságait, mert nem volt polgársága.
Az arisztokrácia és a katolikus egyház erejében telve élhette át a
jobbágyfelszabadítást, megtarthatta földbirtokait. A nemesség pedig átalakult
úri középosztállyá. Vagyis a magyar társadalom úgy élhette át a vasúthálózat
kiépülésének századát, hogy a hatalma fennmaradt. Ebben a poroszok által uralt
Németország, a katolikus egyház, az arisztokrácia és a nemesség uralma
Magyarországhoz hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy Németországnak volt
erős polgársága is, amiket átmenthetett a középkori Hansa városok sikeres
polgárosodásából.
Lengyelország és Németország számára
nagy előnyt jelentett, hogy tengerpartjuk, és szenük is volt, a vízi utak
előnyét élvezhették.
Lengyelország nagy hátránya
Németországgal szemben, hogy a katolikus egyház hatalma ült még a politika
felett is.
Magyarország azonban minden
tekintetben hátrányos volt. Nemcsak szinte semmi magyar polgársága, de tenger
partja sem volt. A zsidóság tehát szinte vákuumba érkezett éppen akkor, amikor
a zseniálisan kiépített Budapest centrumú vasúthálózat lehetővé tette a
mezőgazdasági termékek összegyűjthetőségét és a piacokra juttatását. A
történészek sem hangsúlyozzák, hogy a
vasúti utazás és szállítás egynapi járóföldje tízszer, százszor megnőtt.
Tízszer több árut lehetett racionális költséggel és idővel begyűjteni és a
piacokon értékesíteni. Erre a robbanásszerűen megnőtt kereskedelmi
potenciálhoz azonban a magyar társadalomban nem volt kereskedelemre alkalmas
réteg, kivéve az akkor még jelentéktelen számú zsidóságot. Nemcsak a hazai
zsidóság ismerte fel a kínálkozó lehetőséget, de keletről bő utánpótlásuk is
volt.
Az ország lehetőségeihez képest a
városoké tízszer, Budapesté százszor nagyobb volt.
Száz év alatt a Budapesten és a
szomszédságában lévő városok zsidó lakossága robbanásszerűen növekedett. A 20.
század küszöbén, Budapesten már a zsidó nagypolgárság is jelentős volt.
Hargittai ezt bölcsen megállapította. Ezek gyermekei közül kerültek ki a
marslakók is. Azt azonban nem hangsúlyozza, hogy a karrierjükhöz az is
hozzájárult, hogy közös gimnáziumba kerültek a lutheránus értelmiség fiaival,
akikkel a közös iskolában a zsidó világpolgárok kiváló magyarok is lettek.
A budapesti zsidó nagypolgárok azonban nemcsak világhírű magyar
tudósokat, köztük marslakókat neveltek, hanem Budapestből Európa
legdinamikusabb művészeti, tudományos fővárost is építettek.
Még a megmaradt magyar zsidóság sem tudatosítja, hogy Adyt, Bartókot a
nekünk megmaradt marslakókat is a zsidóságnak köszönhetjük. Ady verseit a zsidóság méltatta,
Bartók műveit ők vitték szét a világban. A legnagyobb zenei zsenink
koncertjeire szinte csak a szidó értelmiség járt. Nélkülük egyikükre sem
lehetnénk olyan büszkék, amilyent megérdemelnek, ha nincs kétszázezer budapesti
zsidó, ha nincsen zsidó újság Debrecenben és Nagyváradon.
Budapesten azért lehetett
világszínvonalú operaélet, mert a zsidóság finanszírozta, látogatta, azaz
igényelte.
Én csak azt tudtam megélni, hogy még
a zsidógyűlölő Horthy rendszerben is a zsidóság volt a társadalmi haladás
élcsapata. A Nyugat előfizetőinek többsége, József Attila támogatója, Tomas
Mann meghívója zsidó nagypolgár volt.
Amit nemcsak akkor, de ma sem értek
meg, hogy miért bízott a zsidóság a magyar társadalom a magyar politikai
elitben. Azt ugyan belátom, hogy másokra sem építhettek. A jó érelemen vett
magyar politikai elit is betegesen revíziótól megszállott és gyakorlatilag
lelkes antiszemita volt. Nekem Klebelsberg a klasszikus példa. Felismerte, hogy
a jövőnk egyetlen sikerrel vezethető útja az iskoláztatás. Múlhatatlan
történelmi érdemei vannak a tanyai és pusztai gyerekek iskoláztatásában,
egyetemek szervezésében, ugyanakkor kezdettől fogva megszállottan a teljes
revízió megszállottja és következetes antiszemita volt. Számára még a nagyszerű
zsidó tudósokban is üldözendő ellenséget látott.
A zsidóságának nagy többségét elvesztett Magyarország.
Amennyire örülök a marlakók érdemei
kultuszának, annyira irritál, hogy a zsidóság kilencven százalékának
elpusztításában a részvételünket csak erkölcsi bűnnek tekintjük. A
történelemnek ugyanis nem erkölcsi alapon kellene ítéletet mondani a múltról,
hanem a következményét felmérve értékelni. Ezért
a számomra a zsidóüldözés elsősorban nem erkölcsi bűn, hanem a magyarságot ért
legnagyobb kártevés.
Ezen az alapon én a marslakók meg nem
értését megbocsátandónak tarom, mert, ha mi velük érdemeik alapján járunk, és
ők lettek volna a legfiatalabb akadémikusok, kaptak volna saját kutató
intézetet, ma tized annyian nem tartanánk őket világnagyságoknak, mint
jelenleg. Talán csak Neumann János lenne a múlt század legnagyobb matematikusa.
Ez ugyan nem azt jelenti, hogy nem vagyunk bűnösek, ahogyan bántunk velük, de a
mi bűnösségünknek köszönhetik, hogy túlélték Hitlert, sőt óriási érdemeket
szerezhettek a zsidógyűlölet felszámolásában.
Ezért érzem jelentősnek a Hargittai
testvéreknek a méltatásukra írt könyvét.
A könyvük is csak tovább erősítette
bennem az igényt, hogy felmérjük, hol tartanánk, ha 600 ezer zsidóval érjük meg
a világháború végét, az urak Magyarországának felszámolhatását.
Többször leírtam, hogyha 600 ezer
zsidóval és 200 ezer svábbal többen lennénk, nem itt tartanánk az ezer éves
nemzeti célunk, a Nyugathoz való felzárkózás elérése útján.
Ezt azonban csak becsülni tudom, mert
veszélyes társadalomtudományi módszer azzal szórakozni, hogy mi lett volna, ha
más úton járunk. Ennek ellenére érdemes volna elindulni azon az úton, hogy
felmérjünk néhány olyant, ami utólag is felmérhető.
Az egyik első ebbe az irányba mutató
feladatot annak, ami mérhető. Fel tudnánk mérni, hogy a 20. század elején, a
második világháború előtt mennyi adót fizettek, milyen iskolázottak voltak,
mennyivel többen beszéltek a magyaron kívül más nyelvet a zsidók, a svábok és a
magyarok. Kiderülne, hogy mennyivel jártak előttünk. Ezekből az adattokból arra
is lehetne következtetni, hogy mennyivel több tőke, munkahely teremetés
jöhetett volna az országba, ha továbbra is a világ egyik legnagyobb zsidóságú
városa Budapest mard, ha vidékek maradnak, ahol a lakosság anyanyelve német.
Nem akadt senki, aki leírta volna,
milyen lett volna a bolsevik megszállást követő 45 esztendő. El sem tudjuk
képzelni, hogy mennyivel szakszerűbben történhetett volna az erőltetett
iparosítás. Nem lett volna a hatalomra került kommunistáknak annyi hozzá nem értő
szakemberre bízni az ország, a megyék, a városok, az iparágak és a
nagyberuházások sorsát.
Mennyivel más lehetett volna Rákosi,
Gerő és Révai viselkedése, politikája, ha nem kellett volna félniük, ha lehettek
volna jobb kádereik, mások lehettek volna az egyetemek vezetői, tanárai. Zsidók
kevesen voltak, és elképesztő üldözésük, családjuk kiirtása után kellett
józannak, realistának, félelem nélkülieknek maradni. Vályi Péter, Hetényi
István, Tardos Márton voltak az olyan nagypolgárok sarjai, akik a marslakókra
emlékeztetnek, aki ugyan nem tudományokban, hanem a félelmekben és indulatokban
gazdag világban családi tradícióknak megfelelően kiegyensúlyozottak maradtak.
Talán Nagy Imre is megmaradhatott
volna, mint a gazdasági életet piacosító bolsevik diktatúra, amivel először
Lenin próbálkozott. Azt talán én érzem a legjobban, hogy Kelet-Európa népei
eleve alkalmatlanok a piachoz igazodni. Nekik Sztálin kellett, meg a szovjet
imperializmus. Ha nem is a magyar nép egésze, de Budapest félmillió zsidóval
alkalmas lehetett volna, és az 1954-ben új gazdasági mechanizmusú
egypártrendszert vezethetett volna be. Vagyis 1954-ben arra az útra léphettünk
volna, mint Kína 1990-ben.
De nem akarok elkalandozni,
megelégszem azzal, hogy amire a nálunk is sokkal szegényebb Kína képes volt,
képes lehetett volna a gazdaság piacosítását megoldó Kína, ahol a legnagyobb
feladat, amire csak a brutális politikai diktatúra képes, a gyermekvállalás
drasztikus, erőszakos korlátozása volt. Minket a túlnépesedés nem fenyegetett.
Záróként megelégszem azzal, hogy a félmillió zsidó elvesztése ezer éves
történelmünk messze a legnagyobb tragédiája volt. Velük elvesztettük a
társadalom felső tizedének felét. Ez év alatt nem érte a magyar nemzetet olyan
kár, amiben a felső tized tizede elveszett volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése