Tartalom

Nyugat-Európa beteg 1

Az ipari forradalom. 2

A Nyugat életre megtízszereződött. 2

A két világháború és a hidegháború tanulsága 2

A hidegháború. 2

Az Európai Unió létrejöttének feltételi. 2

Meddig mehetett volna el az Európai Unió. 2

A fejlett és puritán tagok csoportja. 2

A latin tagországok. 2

Az ortodox keresztény kultúrájú népek. 2

Az Európai Unió költségvetése. 2

Európa nyugati felének versenyképessége. 2

A munkaképesek munkára fogása. 2

A munkaviszonyban lévők teljesítménye alacsony. 2

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 03 30

Nyugat-Európa beteg

Az Európai Unió megalakulását örömmel fogadtam, aztán mára eljutottam odáig, hogy örülnék, ha végre megszűnne.

Európaiként elszomorított, hogy jó ezer év csillogása után kíséreltet láttam arra, ha nem is csillogó, de fényesen az élcsapat része marad. A két világháború már egyértelműen jelezte, hogy az óceánokon túli négy angolszász állammal, elsősorban az Egyesült Államokkal, szemben elveszette ezer éven keresztül élvezett vezető szerepét.

A kevesek közé tartozom, akik az első évezred végén bekövetkezett agrártechnikai forradalmat és a velejáró kiscsaládos jobbágyrendszert olyannak tekintem, ami a társadalomfejlődésben új utat nyitott.

A téli fagyokat túlélő, az önözést nem igénylő, a trágyázást is biztosító gabonatermeléssel a négy évszakos térségeken is biztosította a magas kultúrák létrehozását. Ez a termelési mód ugyan szinte a 20. századig hatékonyságával nem érte el az önözéses gabonatermelést, de elegendő volt arra, hogy a magas-kultúrák élettere többszörösére növekedhessen. Ennek ellenére az emberiség fele még ma is az öntözött gabonából él. A minőségi változást azonban az jelenti, hogy a természetes csapadékon termelt gabona ma már sokkal olcsóbb, és ennek életterében sokkal jobban élnek az emberek.

Érdemes volna feldolgozni, hogyan alakult az elmúlt ezer évben az öntözéses és a természetes csapadékkal termő gabona területe, azokon a lakosság eltartó képesség és az életszínvonal. A hármas vetésforgó előtt az emberiség egyetlen százaléka sem élt ott, ahol önözés nélkül is termeltek gabonát, és ennek a térségnek nem volt semmi történelmi, politikai szerepe. Ma ezen van a világgazdaság kétharmada.

Arról pedig szinte említést sem találni a történészek munkáiban, hogy az első európai agrártechnikai forradalom magával hozta az osztálytársadalmak legjelentősebb társadalmi változását, a nagycsaládokról a kiscsaládokra való áttérést. Ennek jelentőségét ugyan jó ötven éve felismertem, de a nyoma sem található annak, milyen okok hozták létre a kiscsaládos jobbágyrendszert. Még az is homályban maradt, hogyan alakult ki e mögött a katolikus egyházban a házasságszentségének gyakorlata, miért állt a katolikus vallás a kiscsaládos rendszer kikényszerítése mögé. Ennek ugyanis nyoma sincs a krisztusi tanításban.

Még az sem tudatosult, hogyha nincs kiscsaládos jobbágyrendszer, akkor nem történhet meg Európa nyugati felének példátlan felemelkedése. Középiskolás koromban figyeltem fel arra, hogy a nagy nyugat-európai forradalmak, a reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás terjeszkedése megállt ott, ahol nem a kiscsalád volt általános.

Ennek a magyarázatát a két háború közt a francia történészek adták, amikor felmérték, hogy a nyugat-európai középkorban mintegy tíz évvel a nemi érettség után történtek a házasságok. Ez abból fakadt, hogy csak annyi gyermekvállaló család lehetett, amennyi jobbágytelek volt. Ebből következett, hogy a nyugat-európai feudális társadalomban a nők gyermekvállalása mintegy kettővel kisebb volt, mint a világ valamennyi másik kultúrájában.

Ennek jelentőségét igazán csak öregkoromban mértem fel, amikor felismertem, hogy minden osztálytársadalom közös elsődleges feladata volt, a halálozás fokozása. Ugyanis csak ezzel lehetett féken tartani a túlnépesedést. Mivel a nyugat-európai feudális társadalomban általában két születéssel alacsonyabb volt a termelékenység, ez volt az első, ahol elegendő volt felére csökkenteni a társadalom által okozott halálozást. Ezért lehetett a nyugat-európai társadalom minden más, nagycsaládos társadalomnál kevesebb halált okozó.

A nyugat-európai agrártechnikai forradalom tehát ezer év alatt megkétszerezte az emberiség életterét, és a kiscsaládos jobbágyrendszerével felére csökkentette a társadalom halálokozását.

Ezeket látva tartom az első európai agrártechnikai forradalmat a történelmünk egyik legnagyobb vívmányának.

Az ipari forradalom.

Amennyire joggal hangsúlyozzák az ipari forradalom technikai vívmányait, annyira elhallgatják a társadalmi hatását.

Előtte minden kultúrában a munkaerő négyötöde a mezőgazdaságban és az élelmezésben dolgozott. Ebből fakadóan a lakosság tizede sem volt városlakó. Nyugat-Európában az ipari forradalom azonban nemcsak a háziipart és a céhipart számolta fel, hanem a világ szinte egészében is ugyanezt érte el. Az emberiség életterének alig néhány százaléka lett az ipar térsége, ahol a lakosság többsége már nem a saját mezőgazdaságból élt. Ugyanakkor a lakosság fele városokba költözött. Ennek a gyors urbanizációnak a társadalmi hatásával a társadalomtudományok keveset foglalkoznak. Alig van nyoma annak, hogy az ipari forradalomnak köszönhetően a városi társadalmak is kiscsaládosok lettek, de rájuk nem tejed ki a feudális társadalmakra jellemző családszám korlátozás.

Amit fentebb hangsúlyoztam, hogy a falvakban a jobbágyfelszabadulás előtt korlátozott volt a családalapítás, ezzel a gyermekvállalás is azzá vált. A jobbágyság kisárutermelő parasztsággá változásával megszűnt a gyermekvállalás fékezése, beállt a túlnépesedés. A falvakból pedig megindult az áramlás a városokba, ahol a proletárok házasságkötésének és gyermekvállalásának nem volt akadálya. Ezért felgyorsult a túlnépesedés.

A Nyugat életre megtízszereződött.

Amerika és Óceánia felfedezése akkor történt, amikor már a fejlett nyugat-európai társadalmakban megszűnt a jobbágyság, és a városi lakosság is kiscsaládos lett, ennek hatására felgyorsult a népszaporulat, gyorsabb lett, mint a világ kevésbé fejlett kilenctizedében. A gyarmatok kizsákmányolása ugyan külső forrást és betelepülési lehetőségeket adott a gyarmattartó országoknak, de megoldás így is csak a viszonylag lakatlan Amerika jelentett. Még nem akadt történész, aki felvetette, milyen nehézségek fakadtak volna abból, ha nincs kivándorlási lehetősége a felesleges lakosságnak.

A történészek sem vetették fel, hogy milyen következmények származtak volna abból, ha Európa népeinek élettere nem tízszereződik meg.

A két világháború és a hidegháború tanulsága

A két világháború bebizonyította, hogy a németek Európája ellen a nem német Európa önerőből nem képes védekezni. Mindkettőt csak az Egyesült Államok ereje védte meg ettől.

A hidegháború pedig arról győzött meg, hogy még Kelet-Európa uralmát Európa felett is csak a vitathatatlan szuperhatalommá vált Egyesült Államok volt képes megakadályozni.

Németország egyesülésével az ugyan egyértelművé vált, hogy vitathatatlan, hogy Németország Európa legerősebb országa, de az is bebizonyosodott, hogy ahhoz mégis kevés, hogy Európa egésze felett uralkodhasson. Ezt Németország is érezte, ezért keresett szövetségest.

A 20. század elején a Német Császárság úgy akart Európa ura lenni, hogy a halódó Osztrák Magyar Monarchiával szövetkezett. Azon belül Ausztria, a Habsburg császár népe germán volt, és szinte minden tartományában jelentős germán etnikum játszott fontos szerepet. Azzal azonban nem számolt, hogy szövetségese maga is egy összeomlásra megérett politikai képződmény, ami egy nagy háború nyomása alatt könnyen elemeire esik szét. Egy több éves háborúban inkább hátrány, mint előny.

A német-osztrák szövetségből és a Szerbia ellen kezdett háborúból következett, hogy Oroszország is az angolszászok természetes szövetségese lett. Nem Oroszország katonai és gazdasági ereje volt a fontos a háború kimenetele szempontjából, hanem a legyőzéséhez szükséges erőfeszítés. Oroszországtól nem kellett volna félni, elég lett volna a háborúból kihagyni. Ebbe mégis belevonta az Osztrák Magyar Monarchia primitív balkáni terjeszkedése.

Ezt az európai történészek sem veszik tudomásul, ezért aztán kereshetik a magyarázatot, miért nem nyerhette meg a háborút a német-osztrák tengely.

A második világháború forgatókönyve is hasonló volt. Az Európa egészét uralni akaró náci Német Birodalom is szövetségest keresett maga mellé. Választási lehetősége csak a fasiszta Olaszország volt. Így alakult ki a német-olasz tengely. Erről már akkor megállapítottam, hogy a tengely német oldala legalább tízszer erősebb volt, mint az olasz. Márpedig az a kétkerekű kordély, aminek egyik kereke tízszer nagyobb és erősebb, mint a másik, még az egykerekű talicskánál is nehezebben irányítható. Erről azonban a háború tapasztalatai győztek meg igazán. Utólag úgy látom Németország legyőzését inkább segítette, mint nehezítette az Olaszországgal való katonai szövetség.

A második világháború történelmi mérlegét ma sem látják világosan a hadtörténészek. Németország legyőzése sokkal nehezebb lett volna, ha a Szovjetunióval fenntartja a szövetséget, Olaszország pedig nem lesz a háborús társa. Mindkét feltétel könnyen megvalósítható lett volna.

A sztálinista Szovjetunió szívesebben lett volna a fasiszta Németország szövetségese, mint a tőkés demokráciáké.

Olaszország megvédése százszor több katonai erőt emésztett fel, mint amennyi előnyt jelentett a vele való szövetség.

A hidegháború.

Roosevelt zseniális stratégiai terve, amit a Jaltai Szerződésben szentesített, lényegében a gyarmattartóknak a Szovjetuniótól való félelmének a maximálását jelentette. Ő ismerte fel annak a lehetőségét, hogy a háborús szövetségesei és ellenfelei egymással ölelkezve bújjanak az Egyesült Államok védelme alá. Ezt a csapdát máig nem ismerték fel nemcsak a történészek, de még a rászedett politikusok sem. A hidegháború mérlege: az imperialista Szovjetuniótól való félelem nemcsak egységet teremtett az évszázadok óta egymással élet-halál harcot folytató gyarmattartók között, de megkönnyítette a gyarmatok felszabadulását, és a saját társadalmaik össznépivé átalakulását. Ugyanakkor a fegyverkezési verseny felemésztette a bolsevik Szovjetunió erejét, és az elemeire való szétesését okozta.

Ezzel 1990-ben új világpolitikai helyzet alakult ki.

Az Európai Unió létrejöttének feltételi.

A hidegháború ugyan létrehozta a demokrata oldalra került államok érdekközösségét, de ebből kizárta az imperialista Szovjetuniónak ajándékozott közép-európai, balkáni és balti országokat. Ugyanakkor feltüntette a gyarmattartók egymással ellentétes érdekét. A háború előtt még magát nagyhatalomnak érző Nagy Britannia, Franciaország és Németország számára ez a státusza megszűnt. Az ENSZ létrehozása során azonban abban a két előbbi a Biztonsági Tanácsban állandó helyt és vétójogot kapott. A háborúvesztő Németország és Japán azonban ebből már nem részesült.

Ebben a helyzetben a német kancellát, Adenauer, és a francia államelnök, de Gaulle egymásra talált. Azt tárgyilagosan felmérték, hogy nemcsak az Egyesült Államokkal, de katonai téren még a Szovjetunióval sem lehetnek egyenrangúak, de azokká válhatnak, ha Európa demokratikus oldalának a képviselői lehetnek.

Ez esetben Adenauer nem vette figyelembe, hogy Franciaország nem egyenrangú partner. Nemcsak a gazdasági ereje jóval kisebb, de a lakosságának viselkedése sem puritán. Márpedig a tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott látra, amihez a latin népek viselkedése nem lehet versenyképes.

Az Európai Unió létrehozása során elkövetett hiba az Egyesült Államok kihagyása volt. Adenauer, és de Gaulle érdeke közös volt abban a tekintetben, hogy az Egyesült Államokat ki kell hagyni a közösségből, mert az eleve azt jelentené, hogy az ő szerepük csak másodlagos lehet. Márpedig ők országukat a vezető szerepre szánták. Ebből a közös érdekből fakadt, hogy az Európai Unió tagságát minőségi követelményhez kössék. Fel sem merült, hogy csak a puritán kultúrájú, fejlett államok alkothatnak egyenrangúakból álló közösséget. Ilyen országok Európában kevesen vannak együtt is ahhoz, hogy akárcsak a két észak-amerikaival egyenrangúak legyenek. Európában puritánok csak az angolszászok, a germánok és a skandinávok. Ezek lakossága együtt sem éri el az Egyesült Államokét. Ráadásul Európában azzal azonos szinten csak a négy skandináv állam, Norvégia, Dánia, Svédország és Finnország, valamint Svájc és Hollandia van. Ezek, és a négy óceánon túli angolszász ország társadalmi fejlettsége meghaladja a három európai nagyhatalomét.

Ezért aztán az EU két alapító hatalma, Németország és Franciaország számára csak olyan EU volt érdekes, amelyik nemcsak a latin, de a közép-európai, a balti, de még a balkáni népek tagságát is alapvető érdeküknek tekintették. Ezt az elvárást még meg lehetett volna oldani azzal, ha az EU-t eleve több kultúrához tartozó és jelentősen eltérő fejlettségi fokon álló országok közösségének tekintik, amiben csak az azonos kultúrájú, és fejlettségi szintű országok tartoznak azonos csoportba.

Az EU csak több csoportba sorolható országok közössége lehet, amiben minden közösség nemcsak kulturálisan, de fejlettségében is homogén.

Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Európai Unió irreális feladatra kényszeríti az erre eleve alkalmatlan tagságát. Európa nem lehet homogén társadalmi közösség, abban engedni kell, hogy a három kultúrája a saját útját járhatja. Tudomásul kell venni, hogy jelentősen eltérő alépítményekre nem lehet közös felépítményt építeni. Sem erőszakkal, sem képmutató alamizsnával.

Csak abból lehet kiindulni, hogy Európa országai három kultúrára osztódnak:

A puritánok.

A puritán népek többsége protestáns, legalábbis puritán katolikus. Ezekben a lakosság magatartása puritán akkor is, ha politikai okokból katolikusok maradtak. Puritánok a germánok, az angolszászok és a skandinávok. Csak ezeknek a népeknek az országai alkalmasak arra, amint az EU tagság jelenleg minden tagjától, illetve azok többségétől megkövetel.

A latinok.

Egészen más a kultúrájuk, egyáltalán nem puritánok. Ezek is eleve alkalmatlanok arra, hogy a puritán népekkel azonos felépítményt hatékonyan alkalmazzanak. A reformációt megelőző években ugyan a latin népek jelentették az első magas-kultúrát, de már az első évezred végén az Alpoktól északra az agrártechnikai forradalom létrehozott egy olyan mezőgazdasági alépítményt, az állattartással összefonódott, a természetes csapadékra épült gabonatermelést, amire már egy másik magas-kultúra épülhetett. Ez egy fél évezred alatt nagykorúvá vált, és a reformáció során már azt is bizonyította, hogy önálló saját vallása is legyen.

Ennek ellenére. A közös történelmük és a térbeni közelségük okán, viszonylag szoros politikai és gazdasági kapcsolat maradt fenn a római katolikus latinok, és a protestáns északi népek között. Tagadhatatlan, fennarat a két kultúra szomszédságából fakadó közösség tudata is.

Az EU alapítói nemcsak azt hagyták figyelmen kívül, hogy Európa nyugati felével együtt is kicsik az Egyesült Államokhoz viszonyítva, de azt is, hogy Európa kulturálisan és gazdasági tekintetben túlságosan heterogén ahhoz, hogy közös felépítménye legyen.

Az, hogy a protestáns, és a katolikus kultúra markánsan eltérő felépítményre szorul, tényként jelenik meg Amerikában, ahol a két észak-amerikai angolszász országoknak és a latin-amerikaiaknak nincs, és nem lehet közös felépítményük. Illetve, amikor az Egyesült Államokkal közös felépítmény gondolata felmerült, például Argentína és Csille esetében, a kísérlet gyorsan csúfos bukást szenvedett.

A négy óceánon túli angolszász ország felismerte, hogy a latin-amerikai államokkal való közösség számukra nem előny, hanem teher.

A nagycsaládos, ortodox kultúra.

Az európai kultúra megosztottsága már a keresztény Európa első évezredének végén nyilvánvalóvá vált azzal, hogy még a kereszténységük sem maradhatott közös. Ezért aztán a 11. században az európai kereszténység is kettészakadt. Még ma is teológiai dogmák feletti vitával magyarázzák ezt az egyházszakadást, nem teszik tudomásul, hogy a két családforma is olyan alépítményi különbséget hozott létre, ami nemcsak közös társadalmi és gazdasági felépítményt, de még közös vallást sem viselhet el. Ennek ellenére az Európai Unió már ott tart, hogy a három nagyon eltérő kultúrájú tagjaira kényszeríti rá a puritán germánokra épült, azoknak megfelelő politikai és gazdasági felépítményt.

Ma már nemcsak az ortodox keresztény Románia és Bulgária tagja az EU-nak, hanem Ukrajnát is reménybeli tagsággal szédítik. A jelenlegi közel-keleti bevándorlást pedig Törökország arra használja fel, hogy kikényszerítse a tagságát.

Németország annyira beleszédült az EU feletti uralmába, hogy fel sem méri, mivel járna Törökország és Ukrajna tagsága. E két országból évente ugyanis milliós bevándorlással kellene számolni. Ráadásul ezek a bevándorlók csak a protestáns országokba, nagy többségük pedig Németországba vágyik.

Az Európai Unió, ami nagy reményekkel az áruk és az emberek számára megszűnő határokat ígért, bolondok házává alakult át azzal, hogy először a tagjaival szemben követelmények tekintette a Németországban bevált szigorú pénzügyi fegyelmet, majd a tagjai többségét a közös valuta övezete csábította.

Meddig mehetett volna el az Európai Unió.

Bármilyen messze mehetett volna, ha a tagságát csak a fejlett, puritán népekre korlátozzák. Európában a szuverén államok közötti csak az áruk és személyek mozgása számára lehet feloldani a határokat. A személyek számára még ezt is csak vagy a felnevelési költségek megtérítésével, vagy munkavállalási lehetőség nélkül nem okoz differenciálódást. A munkaerő szabad mozgása ugyanis csak akkor volna politikai feszültség és a fennálló különbségek differenciálódása nélkül megoldható, ha áruként történne, a befogadó csak megvásárlásával juthat hozzá, akárcsak az áruk esetében.

Az elméleti közgazdászok sem vették tudomásul, milyen következményekkel jár, ha a munkaerő nem árucsere formájában lépi át a határokat. Azt a klasszikus közgazdaságtan is természetesnek tartotta, hogy a munkaerő az országon belül olyan áru, amit meg kell vásárolni. Ha országot vált, ezt nem veszik tudomásul.

Márpedig a jó minőségű munkaerő, minél fejlettebb a társadalom, annál értékesebb áru, amit nem volna szabad ingyen adni. Márpedig, a munkaerő szabad mozgása azt jelenti, hogy a fejlettebb országok ingyen juthatnak a legértékesebb áruhoz, a jó munkaerőhöz. A minőségi munkaerejük elvesztése miatt a szegényebb társadalmak ugyan sírnak, de még senki sem készített felmérést arról, hogy ezzel mennyit nyertek a fejletek és mennyit veszettek a felzárkózni akarók. Pedig ez a veszteség sokkal nagyobb az EU-n belül, mint amennyit a tagsággal járó maximális nettótámogatás jelent.

Azonban az euró övezet kialakítása volt a kevésbé fejlettek legnagyobb károsítása. Már a maastrichti követelmények is a tagországok közti különbségeket növelők voltak azzal, hogy a fejlett és puritán országokra szabott kemény pénzügyi fegyelmet tették kötelezővé az összes, a kevésbé fejlett tagországokra is. Be kellene látni, hogyha a fejlettebb és puritánabb országok pénzügyi fegyelmét vezetik be a kevésbé fejlett és kevésbé puritán országok számára, a lemaradásukat minden másnál jobban fokozzák. Ezzel a kártékony módszerrel sem voltak megelégedve a puritán országok bankárai, a tagállamok többségét beszervezték a közös valutaövezetbe.

Ezt a csalit a legjobban megkárosított mediterrán országok is örömmel bekapták, mert elhitték, hogy nálunk, a puritánokénál nagyobb infláció, a valutájuk relatív leértékeltsége negatív jelenségek, amitől a közös valuta végre megszabadítja őket, végre nekik is lesz stabil és értékes valutájuk.

Közel tíz évnek kellett eltelni ahhoz, hogy tudomásul vegyék, reménytelenül eladósodtak, ugyanakkor a puritánok, elsősorban a németek meggazdagodtak. A fejlett országok az euróval viszonylag leértékeltebb valutához jutottak, ennek következtében a külkereskedelmi mérlegük tovább javult, a gyengébb tagok államkölcsönein keresztül pedig magas kamatú befektetéseket tehettek. A károsultak nem vették tudomásul, hogy a kedvezőnek látszó, de e számukra visszafizethetetlen hitelekhez jutottak, menthetetlenül eladósodtak, a külkereskedelmi mérlegük pedig egyre romlott. A fejlettek pedig nem vették tudomásul, hogy olyan hiteleket adtak, amelyek ugyan magas kamatot ígérnek, de azok soha nem lesznek behajthatók. Ma már a négy mediterrán országnak 2.000 milliárd eurós olyan hitele van az erősebb és puritánabb országok felé, amelyek ugyan magas kamatot ígérnek, de nemcsak a törlesztésük, de még a kamatjaik is csak addig lesznek fizethetők. A hitelezők mégis adnak elég forrást, vagyis további hitelt ahhoz, hogy az államcsődök elkerülhetők legyenek. Ezért joggal feltételezhető, hogy az euró övezet egyre mélyebb válságba kerül erem, és nem fogják az újrakezdés feltételit biztosítani.

Pedig addig nincs az EU számára kiút, csak mélyülő válság, amíg tudomásul nem veszik, hol a közös valutának vannak kemény feltételei.

Vissza kell menni a kiinduló ponthoz, még annál is tovább.

Meg kell elégedni azzal, hogy a jelenlegi tagság egésze számára csak az áruk és személyek szabad mozgása lehet hasznos. Az EU jelenlegi 28 tagságát legalább három szinten kell megosztani, és a három szinten nagyon eltérő közös felépítményt kell biztosítani.

A fejlett és puritán tagok csoportja.

Ebbe tartoznak az angolszász, a germán és a skandináv országok, a melyekben az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 40 ezer eurót. Ezeknek lehet közös valutájuk, a munkaerejük szabadon mozoghat. De ez a közös valuta kivételével spontán is megvalósul. Ezen túlmenően körükben is növelni kell mind a foglalkoztatottságot, mind az évente ledolgozott munkaórák számát, mert a jelenlegi munkára fogottságuk lényegesen kisebb, mint a négy óceánokon túli angolszász, és sokkal alacsonyabb, mint a kelet-ázsiai országoké. Az európai puritán országok is csak akkor maradhatnak az élvonalban, ha ezért legalább olyan keményen megdolgoznak, mint a versenytársaik. Tehát nem lesz elég, ha a puritánok Európában a többet dolgoznak, hanem a világ élvonalával kell helytállni. Az a veszély ugyanis nem fenyeget, hogy Európában lemaradnak, de az tény, hogy a világ élvonalán belül is tartani kellene a pozíciójukat.

Még a legszorgalmasabb és legtakarékosabb európaiak is túlságosan kényelmesek ahhoz, hogy tarthassák a jelen helyüket a világban. Ennek ellenére még a jelével sem találkoztam annak, hogy Európa egészében fokozni kell mind a munkát, mind a takarékosságot.

A latin tagországok.

Ezeknek a latin viselkedési módjukhoz igazodó felépítményre van szükségük. Elsősorban nagyobb inflációra, leértékelt valutára és sokkal kevesebb liberalizmusra. Ez markánsan ugyan csak a négy mediterrán tagországokra jellemző, de vonatkozik Franciaországra is. A franciák csak azt hangsúlyozzák, hogy ők mennyivel mások, mint a négy mediterrán nép, de arról megfeledkeznek, hogy tőlük pedig jobban mások a puritán népek. Azt ugyan elismerem, hogy a franciáknak nincs szükségük akkora inflációra és annyira leértékelt valutára, mint a görögöknek, de azt is tudomásul kell venni, hogy a németekével azonos infláció, és kemény deviza sem vezethetne sikerre.

Az EU latin tagországaira tehát egészen más, sokkal lazábban megkövetelt közös felépítményt kell követelményként állítani.

Velük szemben állítható követelményekhez hasznos tanácsot adnának a latin-amerikai tapasztalatok. Ott világosan jelentkezik, hogy nem várható el tőlük a felzárkózás. Ezek az országok a diktatúrák és a liberális sokpártúság közti váltógazdaságban élnek.

A diktatúrák lehetnek jobb- és baloldalúak, azaz fasiszták vagy marxisták, vagy épen katonai diktatúrák. A diktatúrákat bizonyos idő után a túlzottan liberális rendszerek váltják fel. Azok egyre korruptabbak lesznek, majd a nyersanyagárak zuhanása után elzavarják őket. Náluk a demokráciájukat a sok párt közti versengés jellemzi, az angolszász országokra jellemző két erős polgári párt váltógazdasága nem fordul elő.

Ezért fogadtam örömmel, amikor kiderült, hogy a mediterrán országok olyan politikai felépítményt, elsősorban választási törvényt akarnak, ami garantálja a győztes párt kormányalakító képességét. Ezt azzal kívánják elérni, hogy a választásokon a két legerősebb párt kap annyi jutalmi képviselői helyeket, ami az egyetlen párt kormányon maradását egy ciklusra biztosítja. A kisebb pártok listás helyet nem kapnak, és eléjük magas képviseletei küszöböt állítanak.

Mivel az európai latin országok legnagyobb devizabevétele a puritán népek turistáinak ellátásából származik, leértékelt valutára is van szükségük.

A legfontosabb feladatuk mégis az, hogy többet dolgozzanak. Ennek most az ellenkezője történik. Kevesen, és keveset dolgoznak. Ez bármennyire közismert, fel sem merül, hogy változatni kell rajta.

Bármennyire gazdaságtörténeti tapasztalat, az ipari forradalom nagyon magas kötelező munkaidővel kezdte, és a gyerekkortól a halálig foglalkoztatott, és csak a hatékonyság növelésével párhuzamosan csökkent a hetente ledolgozott órák száma, a jelenleg sokkal jobban differenciált világgazdaságban, egyre inkább a hatékonyságtól független egységes munkaidővel működnek az államok. Az ENSZ is az egységes emberi jogok érvényesítését követeli. Számukra a gazdaságra is sokkal inkább az erkölcsi elvek egységes magyarázata fontos, nem az alépítményhez, az elért eredményhez történő igazodás.

Ráadásul, gazdasági utolérés egyre nagyobb erőfeszítést igényel. Ha a lemaradók csak olyan erőfeszítést tesznek, mint amennyit az előttük járók teljesítenek, nem utolérés lesz, hanem növekszik a lemaradás.

A gazdasági életben is csak akkor lehet felzárkózás, ha ennek érdekében vállalják a több munkát.

Az vicclapba való, hogy a görögök ugyan egy órai munkával ötöd annyi értéket termelnek, mint a norvégek, de úgy akarnak a szintjükre emelkedni, hogy kevesebben, és kevesebbet dolgoznak.

Egyelőre tudomásul kell venni, hogy a jelenkor tudományos és technikai feltételei olyan igényt támasztanak a munkaképes lakossággal szemben, amit csak a puritán erkölcsű népek képesek teljesíteni. Ez viszonylag leginkább a latin népekre vonatkozik.

Az ortodox keresztény kultúrájú népek.

Jelenleg még csak két ilyen ország, Románia és Bulgária tagja az EU-nak, de felvétel előtt áll néhány további balkáni ország, és az ukránoknak is reményt ad Brüsszel arra, hogy idővel tagok lehetnek.

Az EU brüsszeli apparátusának a színvonalát jellemzi, hogy olyan tagsági feltételeket támasztanak, aminek nemcsak Románia és Bulgária, de Ukrajna is megfelel. Még ennél is alacsonyabb színvonalat jelentene, ha a muzulmán 70 milliós Törökország is kiügyeskedheti a tagságát.

Az Európai Unió költségvetése.

Ha az ellenség találta volna ki, az EU költségvetési stratégiáját, nem mert volna ilyen nyilvánvaló ostobaságot kitalálni.

Ha Európa nyugati felének valamelyik ágazatban reménytelen a versenyképessége, akkor a hadseregfejlesztés, a bányászat és a mezőgazdaág az.

A hadsereg fejlesztése a történelemben példátlanul alacsonyra zsugorodott. Ha volt a hidegháborúban pocsékolás, akkor az elsősorban a hadikiadás volt. A szocialista tábor az indokoltnak a többszörösét fordította a számára értelmetlen fegyverkezésre, a Szovjetunió pedig elsősorban annak a terhe alatt roppant össze. A hidegháború után bekövetkezett fegyverkezési kiadáscsökkenést szinte meg sem említik, amikor a rendszerválás előnyeivel dicsekszenek. Ha ezzel is számolnának, sokkal kedvezőtlenebb képet kapnánk a bolsevik rendszert követő eseményekről. Nem véletlen, hogy senki sem számolta ki, 1990-ben hol tartott volna a bolsevik Szovjetunió, ha fegyverkezésre legfeljebb a nemzeti jövedelmének 4-5 százalékát költi, és olyan magasak a nyersanyagárak, mint 2014 előtt voltak.

A nyugat-európai bányászat és kohászat.

Ez a korábbi súlyának tört részére zsugorodott. Ez különösen világossá vált mára, hogy a kínai gazdaság túljutott az alapanyagiparok fejlesztésének korszakán, ezzel a világgazdaság nyersanyagigénye lényegesen csökkent.

A mezőgazdaságra elpocsékolt erőforrások.

Ez pedig eredménytelenek maradt. Elképesztő ostobaság volt az EU pénzügyi forrásának kétharmadát mezőgazdasági dotációkra pocsékolni. Ráadásul, ennek a nagyvonalú támogatásnak a többsége a kevésbé fejlettekhez jutott, de azok jórészt éppen ennek hatására csak még jobban lemaradtak.

Európa nyugati felének versenyképessége.

Európa komparatív előnye csak az oktatásban és a tudományos kutatásban van. Ha erre fordítják azt az összeget, amivel a mezőgazdaságot támogatták, nem itt tartana az EU. Sem az alapítók, Németország és Franciaország, sem a Brüsszelbe összeszervezett bürokrácia nem volt képes megérteni, hogy a jelenkor fejlett társadalmai közötti verseny elsősorban a munkaerő minőségén és munkára fogottságán múlik. Márpedig éppen az erre történő koncentrálás ellenkezője történt, és történik.

Max Weber ugyan jó száz éve felismerte, hogy a protestáns, a puritán társadalmak fölényét, Európa nyugati fele mégsem a munkaerejének jobb kihasználására és a lakosság puritanizmusának növelésével akar versenyképes lenni.

A munkaképesek munkára fogása.

Még nem vallotta be senki, hogy Európa nyugati fele nem annyira az eredmény növelésére, mint az azzal járó erőfeszítés minimalizálásával akar a társadalmi fejlődés élvonalában versenyképes maradni. A versenyképesség javítása csak a munkaerő nagyobb munkára fogásával és a következő nemzedék jobb felnevelésével lehetséges.

Mivel az EU elsődleges feladata a négy óceánon túli angolszász országgal és a távol-keletiekkel való versenyképesség biztosítása volna, elsősorban ezekhez viszonyított növekedés figyelemmel kísérése volna elvárható. Ennek ellenére, ilyen adatokkal még a szaksajtóban sem találkozunk. Nem véletlen, mert semmi sem mutatja jobban az EU lemaradását, mint amikor ezt a két versenytársunkhoz viszonyított eredményünk tükrében nézzük.

Ami a foglalkoztatást illeti.

A négy óceánon túli angolszász országban a foglalkoztatás jó tíz százalékkal haladja meg az EU tagországokét. Ez önmagában elegendő ok arra, hogy hozzájuk képest egyre jobban lemaradunk. Még tragikusabb a helyzet, ha az EU tagjai közötti foglalkoztatást is nézzük. Minél szegényebb a tagország, annál alacsonyabb a munkaképesek munkára fogása. Ezt ugyan a protestáns országok közvéleménye világosan látja, de a politikusok meg sem kockáztatják, hogy ezt megoldják. Ebben a kérdésben azért óvatosak, mert a fejlett tagok élvezik a lemaradóhoz viszonyított fölényüket. Rövidtávon ugyanis a már gazdagoknak előnyök is származnak abból, hogy a közösség tagjainak többsége egyre jobban lemarad.

Számomra az a vigasztaló, hogy a hitelek behajthatatlansága végül kiderül, és az Európai Uniónak újra kell kezdeni.

A munkaviszonyban lévők teljesítménye alacsony.

Még mindig olyan nagy a szakszervezetek befolyása, hogy meg sem jelenhetnek olyan adatok, hogyan alakul a munkaviszonyban lévők ledolgozott órák száma, és mekkora az átlagbérhez viszonyított minimálbér. Ebből kiderülne, hogy azok az EU tagországok, amelyekben évente negyednyi az egy lakosra jutó jövedelem, a négy óceánokon túli angolszász országnál évente 150 órával, a távol-keltieknél 300 órával kevesebbet dolgoznak. Ezzel szemben Dél-Koreában az északiakkal folytatott háború után öt évig évente 2.500 óra volt a kötelező munkaidő.