Tartalom
Kopátsy Sándor EO 2016 04 05
Lázadoznak a pedagógusok
Hónapok óta lázadoznak a magyar
pedagógusok. Keveslik a mozgásszabadságukat és a fűzetésüket. Abban a hitben
élnek, hogy az oktatás színvonalának a csökkenését az akadályozza, hogy kevés
az önállóságuk és a jövedelmük. A pedagógusok érvelése maximum a labdarúgás
híveinek a véleményével azonos színvonalú. Azok is abban a hitben élnek, hogy
kevés a stadion és a játékosok jövedelme. A pedagógusoknak is az a véleményük,
hogy nem jók a tantervek és kevés a fizetésük.
Arra senki sem gondol, hogy az
oktatás hatékonysága a pedagógusok szabadságának és jövedelmének a függvénye.
Nem csak az oktatáspolitika, de a pedagógusok sem veszik tudomásul, hogy az oktatás színvonala a társadalom
működésének színvonalától függ. A félreértések elkerülése végett, a
deformált társadalomnak is lehetnek kiváló iskolái, csak azok átlagos eredménye
elszomorító. Erre is van magyar példa. Az első világháború után a Trianonban
megcsonkított magyar társadalom indulásával párhuzamosan alakult meg a Fasori
Evangélikus Gimnázium. Máig az oktatás történelmében a legsikeresebbek között
szerepel. Soha nem lehetett volna világhírű, ha előtte nem születik meg az első
zsidótörvény, a numerus clausus.
Amikor aztán a numerus clausus
megszövegezője, a belügyminiszter Klebelsberg Kunó húsz évvel később
kultuszminiszter lett, ügybuzgalmának köszönhetően, fellendítette mind a
népoktatást, mind az új egyetemek és kutatóintézetek létrehozását.
Kultuszminisztersége alatt Magyarország fordított aránylag a legtöbbet az
oktatásra. Ennek az áldásos következményeit máig élvezhettük. De a siker a
deformált magyar társadalom sikere volt. Már a középszintű oktatásból is szinte
teljesen kimaradt a társadalom alsó 90 százaléka.
Ma tanítani kellene, hogy a Horthy
rendszer csupán a társadalom tizedére, az arisztokratákra és az úri
középosztályra épült. A társadalom motorját jelentő zsidóságot törvénnyel
korlátozták, a parasztságból és a munkásságból legfeljebb kivételesen
szerezhettek középfokú képzést. Az én korosztályomból a fiuknak 4.2, a
lányoknak 1 százaléka szerzett középfokú képzettséget. Ennek pedig tizede
szerzett diplomát. Ezen joggal lehet káromkodni, vagy fütyörészni, de azt is le
kell vonni, hogy a fiúk 4, a
lányok szelektált 1 százalékát a legrosszabb oktatási rendszer is képes
középfokon eredményesen oktatni.
Ezt az oktatási eredményt nem szabad
összevetni a jelenlegivel, amikor a korosztály kétharmada szerez középfokú, és
harmada felsőfokú képzést. Nincs
semmiféle reális alapja annak, hogy a jelenlegi oktatási szintet a két háború
köztivel hasonlítsuk össze.
Nagy baj azonban az, ha a rendszerváltás előttihez viszonyítjuk a
jelenlegi helyzetet.
A jelenlegi oktatási válság azonban
nem a számarányok növekedése miatt alakult ki. A fő ok, hogy a rendszerváltás
után az oktatás társadalmi hátteret megromlott, méghozzá nem is kicsit. A
politikai azt akarja elhitetni, hogy az államunk szuverenitása a legnagyobb,
szinte az egyetlen mércéje a társadalmunk fejlettségének.
A magas foglalkoztatás.
Az oktatás elsődleges társadalmi
feltétele a magas foglalkoztatás. A
pedagógia hatékonysága elsősorban azon múlik, kiket képez. Ezt
általánosabban is megfogalmazhatjuk, az oktatás eredményessége elsősorban a
családi háttértől függ. A családok felső
jövedelmi és képzettségi tizedében született és felnevelt gyermekek várható
társadalmi éréke sokszorosa lesz az átlagnak. Ezzel szemben a tartósan
munkanélküli, segélyből élő szülők gyermeknek képzése szinte reménytelen. Ezt
ugyan a közvélemény világosan látja, az oktatáspolitikánk azonban elhallgatja. Ezért aztán nem sok értelme van annak, ha a
politikusok leülnek a pedagógusokkal tanácskozni.
Az én tanácsom sokadszor leírtam. „Ha a családok felső jövedelmi és
iskolázottsági harmadában annyi születne, mint az alsóban, és az alsóban csak
annyi, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva háromszor gazdagabb lenne a
magyar társadalom, mint amire a nagypolitika milyensége eljutathat.”
A tanácsomból az következik, hogy az
oktatáspolitika elsődleges feladata a tartós munkanélküliség felszámolása. Csak azoknak a társadalmaknak lehet
hatékony az oktatási rendszerük, ahol jelentéktelen a tartós munkanélküliség.
Ezt egyértelműen bizonyítják a PISA felmérés adatai. Az országok között a két első helyen
Dél-Korea és Finnország cseréli egymást. E két országban gyakorlatilag nincs
tartósan munkanélküli. A városállamok között pedig Szingapúr és Hong-Kong a két
első. Mindkét városállamban teljes a foglakoztatás. Mi ugyan e mutató alapján
az EU 28 tagországa között az utolsók vagyunk, de nem a tartós
foglakoztatással, hanem a pedagógusok elégedetlenségének a lecsendesítésével
iparkodunk.
Addig, amíg egy millió családban
nincs legális munkajövedelem, értelmetlen az oktatási reformmal foglalkozni.
Annak ellenére, hogy az oktatás
hatékonysága elsősorban a családi háttéren múlik, érdemes néhány további
szempontra is nagyobb figyelmet fordítani.
A magzati kihordás.
Hatvan éve érdekel, az eredményét
folyamatosan figyelemmel kísérem, de a törvény létrehozásának okát máig nem
tudtam feltárni. A 30-as években a Szovjetunió megtámadta Finnországot, a
tengeri kijáratának a feltételeit akarta biztosítottabbá tenni. Ez sikerült is,
de bebizonyosodott, hogy a finnek sokkal jobb katonák, mind a Szovjetunió polgárai.
A finnek csodálata mellett meglepett egy törvényük, hogy az újszülöttek fizikai
méreteit rögzíteni kell, és ötévenként ellenőrizni az életútjuk eredményét.
Hatvan év tapasztalatai birtokában
tudományos szenzáció volt annak az egyértelmű bizonyítás, hogy a magzati
kihordás eredményessége az egész életpályára jellemző. Az újszülötteknek a
testsúly, a hosszúság és a koponyaméret alapján felső tizede, az átlagnál is
jelentősen eredményes állampolgár lesz. Több évet jár iskolába, magasabb lesz a
jövedelme és háromszor annyi adót fizet.
Abban ugyan nem kételkedem, hogy a
magzatkihordás minősége és a szülők jövedelme és iskolázottsága közt is szoros
az összefüggés, de az vitathatatlan, hogy az
eredményes kihordást a társadalomnak is ösztönözni kellene. Ezzel szemben a
legtöbb társadalom a koraszülöttek megmentését tartja elsődleges feladatának. Azt még az orvosok sem vetik fel, hogy a
minél sikeresebb szülés ösztönzése az elsődleges társadalmi feladat. A
legolcsóbb és a legeredményesebb.
Az ugyan köztudott, hogy az
eredményes magzatkihordás a jóléti társadalmakban a leginkább biztosított.
Mégis a liberális közgazdászok százszor annyit foglalkoznak a jóléti államok
költségességével, mint az eredményességével. Még az sem zavarja őket, hogy a
jóléti államok járnak a társadalmi és gazdasági fejlettség élén.
A magzati kihordás eredményességét
láttam abban is, hogy a falusi nép elvárásnak tartja az állapotos asszonyok
kívánságainak teljesítését.
A négy éves korúak szókincse.
Egy éve újabb mániám az Egyesült
Államokban közel tíz éve elindított felmérés. A négyévesek szókincsének mérése,
és utána az iskolai eredményekkel való összevetés. Azt már korábban is
megismertem, hogy Afrikában a gyerekek első négy évében nagyon fontos a
megfelelő táplálkozás.
Az amerikai orvosok talán éppen a
táplálkozás fontosságát az agyfejlődésével kapcsolták össze. Elkezdték mérni a
szókincset. A négyévesek százezreinek rögzítették a szóhasználatát, és
megmérték a szókincsük mennyiségét.
Az első meglepetést az okozta, hogy
milyen nagyok már ebben a korban a szókincsben mért különbségek, és keresték a
különbségek okait. A gyerekek szókincse jelentősen függ a szülők
iskolázottságától, és a gyerekek közösségben töltött idejétől. A testvérek
száma nem játszott jelentős szerepet.
Tíz év után már meglehetett
állapítani, hogyan ha a korai nagyobb szókincs az agyfejlődésre. Kiderült, hogy
nagyon. Ez lemérhető volt az iskolai eredményekben.
Kiderült, hogy az agyak kapacitása jelentősen meghatározódik abban, hogy
hány szót használnak. Ennek alapján döntött a kormányzat arról, hogy a négy év alatti gyerekek
legalább néhány napot óvodában töltsenek.
Ezek a hírek ismeretében lettem
kíváncsi arra, hogy a különböző társadalmakban, mikor mennyi volt a négyévesek
szókincse. Ebből kiderülne, hogy a jelenkori kommunikációs technika hogyan hat
a gyerekek szókincsére. Lehet, hogy a következő generációk társadalmi értékét
jelentős mértékben növeli a fergetegesen fejlődő kommunikáció. Márpedig, ha ez
igaz, a szülőket kell felvilágosítani abban, hogyan fokozhatják a gyermekeik
szókincsét.
A szókincs ilyen nagy szerepe arra
tanít, hogy a gyermekek idegen nyelvre tanítása nemcsak életre szóló előnyt,
hanem az agy kapacitásának fejlesztésében is fontos szerepet játszhat. Nem
vagyok nyelvtehetség, de hiszem, hogy nincs olyan ismeret, aminek a
megszerzéséhez szükséges tanuláshoz viszonyítva annyi előnyt jelent. Ez
korunkban és a belátható jövőben fokozottan igaz lesz, mivel a képességek
értéke egyre jobban függ attól, azt melyik társadalom mennyire igényli.
A környezetváltozás.
Arra korán felfigyeltem, hogy a több
környezetben megforduló emberek értelmesebbek lettek. Ez leginkább a távolsági
kereskedők esetében vált jellemzővé. De a kerekedők szellemi fölényét is azzal
magyarázom, hogy a kereskedőknek folyamatosan a vegyes fogyasztókhoz kell
alkalmazkodni.
Azt jóval később ismertem fel, hogy a
változékony klíma önmagában is fejlettebb agyat, viselkedést követel. Ezzel
magyarázom a négy évszakos, a mérsékelt éghajlat fölénybe kerülését. Utólag
szinte megdöbbenve mértem fel, hogy a magyar mezőgazdaság évente mennyire
egymástól eltérő életmóddal járt. Ezzel szemben a trópusokon viszonylag
állandók az éghajlati feltételek.
A másik tudatformáló körülménynek a
termelésre nem hasznosítható hosszú telek igényét tartom. A jövedelemarányos
vagyonigény növekedését elsősorban a telek hosszával magyarázom.
Mindezekre a koronát a jégkorszak
megszűnését követő változás tette fel. Ha
nem szűnik meg a jégkorszak, ha az nem jár az életterek eltartó képességének
nagyon jelentős változásaival, még ma is a gyűjtögető életmódban élnénk.
Ezek alapján fogalmazódott meg
bennem, hogy az agyfejlődésre a
környezetváltozások pozitíven hatnak.
A képességfejlesztő oktatás.
A társadalom oktatásigénye megváltozott.
Mivel az osztálytársadalmak oktatásigényét a tárgyismeret elsajátítása
jelentette, az oktatás ismeretátadásra épült. Ez különösen karakterisztikusan
érvényesült a vallás klérusának oktatási rendszerében, ami dogmák kritika
nélküli elfogadására, a hívők által nem ismert nyelv elsajátítására helyezte a
hangsúlyt. Ez még a szakmák elsajátítására is jellemző volt. Mivel nagyon lassú
volt a technikai fejlődés, elég volt a meglévő szakismeretek elsajátítása. Ott
nem vallási dogmákat, hanem a változatlan termelési módot kellett elsajátítani.
Az oktatásnak ezzel párhuzamosan a
kínai és az oszmán kultúrában volt egy másik feladata is. A korlátlan
hatalommal rendelkező uralkodónak apparátusra volt szüksége. Ez az igény
azonban a társadalmi élet minden ágának irányítását igényelte. Tehát nem
elégedhetett meg a vallási klérus dogmákat elfogadó és elfogadtató feladatával.
A papoknak elég volt a vallási dogmák
és szertartások ismerete, a gazdasági életet irányító mandarinoknak, illetve
bégeknek viszont a legkülönbözőbb feladatokra kellett szakosodni. Ők voltak a
császár, vagy a szultán akaratának a végrehajtói, a hadsereg, a közmunkák, az
adók behatásának, a bíráskodásnak a szakmai felelősei.
A nyugati történészek máig nem
hangsúlyozzák a kínai, majd az oszmán társadalom működtetését biztosító
oktatási rendszernek eltérő módját, és hatékonyságát. Pedig kezdetben,
Egyiptomban és Mezopotámiában is lényegében mandarin rendszer volt, csak a
szakmai feladatok ellátása a vallás klérusa volt bízva. Ők voltak a hadsereg
tisztikara, a közmunkák mérnökei, az adók behajtói, a bírói feladatok ellátói.
A görög és római kultúra oktatási
rendszeréről keveset tudok. Ennek a rejtett módját azzal magyarázom, hogy ez a
két kultúra nem volt önellátó, a kenyeréről a Közel-Kelet és Észak-Afrika
gondoskodott. A görög városállamok távolsági kereskedelemmel, a Római Birodalom
hadseregével gondoskodott a kenyeréről.
Az öntözéses magas-kultúráktól elértő kultúrát jelentett a nyugat-európai
feudális társadalom, amelyik önellátó lett azzal, hogy megoldotta a télálló, a
természetes csapadékra épült gabonatermelést és ehhez szükséges technikai
feltételeket. Ez a
termelési mód, a vízi szállítás hálózatának hiányában önellátó kis politikai
elemekre épült. Voltak nagyobb térség feletti politikai hatalmat gyakorló
királyok, világi és egyházi fejedelmek, de ezek gazdaságilag autonómok
maradtak. Nemcsak ezek, de még a viszonylag kis települések is. A falvakba alig
érkezett kívülről áru, ma elképzelhetetlen mértékben önállók maradtak.
A gazdaági tekintetben kistérségekre
korlátozódott államok csak a vasúthálózat kiépülése után szűnt meg, és alakultak
ki a nemzetállamok. Előtte az állam csak politikai egység volt. Ezt a minőségi
változást alig hangsúlyozza a nemzeti államok történelme, holott ezzel vette
kezdetét a kultúrák, etnikumok államának átalakulása nemzetállamokká.
A népoktatás megjelenése.
Azt, hogy a vallás is igényli az
iskolázottságot, először a reformáció vetette fel. A puritán kultúrájú európai
népek számára a latin népek kereszténysége túlságosan elvont, a néptől
távoltartott volt. Viszont felfedezték a krisztusi tanításban is meglévő puritánságot.
Az Újszövetséget alkalmasnak tartották arra, hogy a puritán kereszténység
alapja legyen. Nem kellett a reformátoroknak céljukhoz igazítani a krisztusi
tanítást, elég volt azt számukra is elérhetővé tenni. Ennek érdekében
fordították le, tették a szertartásokat és fordították a népek nyelvére a
bibliát. Közös lett a keresztény vallás és a nép nyelve.
Ebből fakadt, hogy a népet meg
kellett tanítani az olvasásra. A
gyülekezetek egyik fő feladta lett a hívők iskoláztatása. Vagyis a
közoktatás nem a politikai állam, hanem a vallás, a reformáció érdekében vált
általánossá.
Az oktatás az állam érdekévé csak a nemzetállamok kialakulása után vált. A közigazgatásnak volt szüksége a
lakosság olvasni tudására. Tehát nem az írás, hanem az olvasás képességét követelte
meg előbb az államérdek. A szakma az írás és olvasás elsajátítását együtt
szerepelteti. Nem veszi tudomásul, hogy az írás ismerete csak a tudományos és
technikai forradalom hatására lett általános társadalmi követelmény. Csak a
második világháború katonáinak a levelezését feldolgozó tanulmányok leplezték
le, hogy mennyivel többen tudtak olvasni, mint írni. A frontról küldött levelek
többségét nem a feladója, hanem az erre szakosodott írta. Az írást is
megtanították, de mivel nem kényszerültek rá, el is felejtették. Ezért tartom nagyon fontos fejlődésnek,
hogy a kommunikációs forradalom napi szükségletté tette az írásos
kommunikációt.
Az oktatás két pályán folyik.
Ma még az sem tűnik fel senkinek,
hogy két szakterülten, a művészetek és a
hívatásos sportolók képzésében nyoma sincs a lázadozásnak. Pedig, ha megértenék miért, rájönnének, hogy mi a teendő.
A művészeket és a hívatásos
sportolókat ugyanis olyan oktatásban részesítjük, amiben nem romlik, hanem
elképesztő sebességgel javul az eredmény. E két képzésben a világ élvonalában
vagyunk, még azok az országok is irigyelnek bennünket, akik az oktatás egész
területén messze előttünk tartanak.
Az oktatás reformjának az egyik kulcsa az, hogy mindenkinek találja meg a
legértékesebb képességét, és annak fejlesztésére koncentrált tanulócsoportban
folytassák a képzését. Fel kell adni azt az oktatáspolitikát, ami a korosztály 98 százalékából
általános műveltséggel rendelkező állampolgárok képzésére koncentrál. Ennek a
pedagógiai stratégiának az a következménye, hogy minden tanulócsoport nagyon
heterogén, mind a képességek nagyságában, mind azok irányában. Tudomásul kell
venni, hogy a képzésnek a tanulók
képességéhez és azok színvonalához kell igazodni. Eltérő irányú és mértékű
képességeket nem lehet eredményesen oktatni. Az ilyen homogén tanulócsoportokat
ugyan az első évtől kedve képességük szempontjából folyamatosan kell
korrigálni.
Az oktatáspolitikának a képességek
felismerését kell biztosítani. Már a beiskolázás előtt fel kell mérni a
képességeket, ahogyan azt a sportiskolákban teszik. Már az óvodában bizonyos
képességek felismerhetők. Ebben a szülők is sok segítséget adhatnak, de a
beiskolázást a képességvizsgáló intézetek végezzék el. Az már az iskolák
feladata, hogy a tanulócsoportokat folyamatosan úgy korrigálják, hogy az
osztályok minél homogénebbek legyenek nemcsak a képesség irányában, de annak
szintjében is.
Ezt néhány távol-keleti
iskolarendszer alkalmazza. Ennek köszönhetően vannak minden képességben
csúcsosztályok, ahova a tanulók évente szelektálódnak. A leggyengébbek lejjebb
kerülnek, helyükre azonban az alatta lévő színt legjobbjai lépnek. Ezért aztán
az érettségiző csúcs osztályban vannak olyan diákok, akik már több lépcsőben
kerültek oda.
Ezekből az osztályokból, aki kéri, államköltségen választhat külföldi
egyetemet. Azok pedig ismerve a tapaszaltokat, kedvezményekkel is felveszik. Ezért aztán a szülők is megtesznek
mindent annak érdekében, hogy a gyermekük minél magasabb szintű osztályba
kerüljön.
Az államnak pedig biztosítani kell, hogy a legjobbak a legjobb
osztályokban tanulhassanak. Ennek érdekében kollégiumokat kell biztosítani.
A pedagógusokat is teljesítményük alapján kell megfizetni.
Annak ellenére, hogy a társadalom
elsődleges érdeke a tudásvagyon gyarapítása, ennek termelőit, a pedagógusokat
munkájuk eredményességétől függetlenül fizetik.
Ezért az egyik első feladat a
pedagógusok munkájának értékelése.
Ennek érdekében a pedagógusokat jutalmazni kell az olyan tanítványok
után, akik tőlük képzettebb csoportba kerülnek. Ez a jutalom annál nagyobb legyen,
minél magasabb szintű csoportba került a tanítványa.
A pedagógusok jövedelme elsősorban az
igazgató mi nősítésétől függjön. De legyen jutalom azoknak is, akiket a
pedagógusok maguk választanak, akiket a tanítványok a legjobbnak minősítenek.
Az iskolákban is be kell vezetni a
demokratikus választások módszereit. Tapasztalataim szerint, a kollektívák, a kollégák és a tanítványok
véleménye legalább olyan fontos, mint a szakmai felettesé.
Érdemes legyen pedagógusnak menni.
Szomorúan tapasztalom, hogy a
lázongásban fel sem merül, hogy milyen képességű fiatalok lesznek pedagógusok.
Pedig ezen a mércén mérve süllyedt a legjobban az oktatás.
Száz éve a néptanítók a korosztályuk
legjobb egyetlen százalékából kerültek ki. A rangjuk, a tekintélyük a falvak
lakosságának a felső egyetlen százalékába sorolta őket.
Az 50-es években a dunántúli,
református kis községben, Kocson forgattunk egy filmet. Az iskola igazgatóját
rektornak titulálták. Kiderült, hogy minden tíz református falu közül a
püspökség kiválasztott egyet azzal a faladattal, hogy évente a tíz iskolából ő
válassza ki azt, aki a Pápai Kollégiumba kerül. A rektor által kiválasztott
diák, ha nem az ó falubelije, a maga iskolájában, mellette tanuljon. A rektor
úr azzal dicsekedett, hogy az általa választott gyerekek közül mennyi lett
tábornok, követ, egyetemi tanár. Megértettem, hogy tíz falu évjáratai mintegy
200 gyerek, 100 fiú, azok között a legjobb milyen képességű lehet.
Ma ilyen szelekció azokat sem éri,
akik akadémikusok lesznek. Ugyanakkor pedagógus, ismerőseim beszámolója alapján
tudom, hogy a fiúk közül szinte senki sem megy tanítónak.
Én ugyan a saját oktatói
tapasztalataim alapján látom, hogy a gyerekek tanítása, képességének
felismerése nagyon magas követelményeket támaszt, de akikre ez van bízva, kevés
hatósági figyelmet kapnak.
Az elhibázott és a sikeres
pályaválasztás között eleve óriási a különbség, de ezzel is csak a művészek és
a sportolók esetében foglalkoznak. Az
oktatás hatékonyságán a legtöbbet azzal lehet javítani, ha a képzést a
képességhez igazítanánk.
A közoktatás azonban ebben az
irányban nem tesz semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése