A munkaerő a legfontosabb áru

Kopátsy Sándor                EH                    2016 02 24

A munkaerő a legfontosabb áru

Azt ugyan nem lehet vitatni, hogy a jelenkori fejlett társadalmak teljesítménye elsősorban a munkaerő minőségén múlik, mégis ennek az áruként kezelése mindmáig késik. Minden fejlett társadalmakban a foglalkoztatási feltételeket nem a munkaerő áru jellegének megfelelően a piachoz, a kereslet és kínálat egyensúlyához igazítják, hanem a kormány és a szakszervezetek között kötött feltételekhez igazítják. Vagyis nem áruként kezelik, hanem politikai alku alapján hatósági döntés alapján adják, veszik.

Nekünk, reformereknek sem jutott az eszünkbe, hogy a munkaerő is áru, amikor a hatóságilag irányított gazdaságot piacosítani akartuk, hogy a munkaerő is. Megelégedtünk azzal, hogy nem lesz áru, de azért igyekezzünk áruként szabályozni.

A rendszerváltás után azonban kiderült, hogy még a túlzottan liberális privatizációval létrejött viszony sem kezeli áruként a munkaerőt. A foglalkoztatást, a munkaerő árát továbbra is hatósági eszközökkel szabályozzuk.

A bolsevik rendszer ugyan dogmájának tekintette a teljes foglalkoztatást, ami ugyan több a társadalom érdekének megfelelőnél, de sokkal kevesebb társadalmi kárral jár, mint a nagyon alacsony, az olyan is, ami a liberális rendszerváltás után kialakult, és korrekciójára az óta sem került sor.

Én is azok közé tartozok, akik akkor a túlfoglalkoztatásnak csak a hibáit látták, most átélve a botrányosan alacsony foglalkoztatás következményeit, inkább az előnyeit látom. Azt is tudom, hogy nem azért működött számos előnnyel a túlzott foglalkoztatás, mert látták az előnyeit. Az előnyei ugyanis a túlzott ütemű iparosításból, a nemzeti jövedelem minél gyorsabb növekedését célzó politikából fakadtak.

Az ugyan már a két háború között megéltem, hogy a liberális tőkés osztálytársadalommal szemben a fasizmusok népszerűek, hatékonyak lettek annak köszönhetően, hogy felszámolták a munka nélküliséget. A céljuk, a mások rovására történő terjeszkedés, a politikai erőszak, az imperializmusok ugyan kártékony volt, de élvezhették a tömegek támogatását. Ha ezt nem valljuk be, nem érthetjük meg a fasizmus népszerűségét. A liberálisoknak tanulniuk kellene abból, hogy a tömeg számára fontosabb, vonzóbb a teljes foglalkoztatás, mint a nagyobb politikai szabadság. Ez a magyarázat arra, hogy a németek soha nem tapasztalt többsége még a fékeveszett terror, és az iszonyú áldozatokkal járó háború során is kitartottak a történelmük talán legostobább vezetője, Hitler mögött. Az is csak így érthető meg, hogy az osztrák nép miért fogadta kitörő lelkesedéssel a nácik megszállását.

De csak ez ad magyarázatot arra is, hogy Sztálint a Szovjetunó népei miért támogatták lelkesen.

Ebből az volna a logikai következtetés, hogy aki politikai sikerre vágyik, a magas foglalkoztatás híve legyen. Nincs a többség számára vonzóbb cél, mint a munkából való megélés biztonsága.

Miért volt viszonylag elfogadható a bolsevik rendszer, és miért lett a privatizáció óta még népszerűbb?

Azért, mert mindenkinek munkát adott. Azt, hogy a vele egyet nem értőket brutálisan üldözte, elfelejtik.

A szocialista rendszer foglalkoztatáspolitikája.

A történészek feladata volna megmutatni, hogy Magyarországon, ezer éves történelmünk során először, mindenkinek volt munkája. Tegyük hozzá, még azoknak is, akik szívesen megéltek volna munka nélkül még akkor is, ha szegényebben. Ez a megjegyzést azért teszem hozzá, mert a társadalom érdeke még azokat is munkára fogni, aki szívesebben élnének segélyeken. Ezek egyrészt nem sokan vannak, de a foglalkoztatásuk nemcsak azért társadalmi érdek, mert sokba kerülnek, hanem azért, mert a munkanélküliség kártékony hatással van még az érintettekre is. Ezt a közvélemény sokkal jobban megérzi, mint amennyire a politikai megérti.

A társadalmi érdeknek megfelelő foglalkoztatási szint csak a mesterségesen létrehozott munkaerőigénnyel érhető el. Ezért nem is jöhetett létre magas foglalkoztatás az osztálytársadalmak mintegy hatezer éve alatt. Az uralkodó osztályok mindegyike a munkaerő túlkínálatában volt érdekelve. Csak e mellett lehetett a munkaerőt kizsákmányolni. Még Marx is abban a hitben élt, hogy a munkások kizsákmányolásának az oka a tőkéstulajdon volt. Pedig a kizsákmányolás csak akkor történhet, ha a munkaerő kínálata meghaladja a keresetét. Ő is megfeledkezett arról, hogy a tőkés társadalomban a munkaerő is áru, aminek az ára attól függ, hogyan aránylik a kereslete a kínálatához.

Ezt először Keynes ismerte fel. Ezért tanácsolta a nagy munkanélküliség esetén a munkaerő keresletének mesterséges növelését. Ezt a tanácsot a szélső-jobb és a szélső-bal politikusok jobban megfogadták, mint a társadalomtudományok képviselői. Az egyetlen demokrata Roosevelt amerikai elnök volt, aki Hitlerrel párhuzamosan autópályákat építetett.

A második világháborút követő húsz évben a háborús pusztítások helyreállítása biztosította a magas foglalkoztatást. Ezért lehetett szinte egész Európa sikeres a gazdaság növelésében.

A Jaltában a Szovjetunió övezetébe sorolt országok pedig a bolsevik dogma alapján valósították meg a teljes foglalkoztatást.

A hidegháború megszűnése után azonban győzött a liberális gazdaságpolitika, és létrejött a gyenge minőségű munkaerő alacsony foglalkoztatása.

Visszatérve Keynesre, aki megadta az elméleti tanácsot a munkanélküliség csökkentésére. Mesterségesen növelni kell a munkaerő keresletét. Ezt viszonylag könnyű az óta megoldani, amióta a pénzteremtés az állam joga. Ha nincs elegendő kereslet a munkaerővel szemben, keresletet, pénzt kell teremteni akkor is, ha annak nincs fedezete.

Ezt tették a bolsevik kormányok is. Mesterségesen teremtették a pénzt. Ezt mi, magyarok, hozzá nem értés hiányában olyan mértékben tettük, hogy talán soha nem ismételhető inflációt teremtettünk. Mikor ez már tarthatatlanná vált, bevezettük az új pénzünket, a forintot. Azonban az erőltetett iparosítás hatására annak a vásárlóerejét sem lehetett tartani.

Először a lakossághoz jutott pénzt igyekeztük csökkenteni. Az erőszakkal terjesztett államkölcsönökkel akarták a pénzfelesleget csökkenteni, de a bérek kiáramlása nem csökkent. Ez ellen vezettük be az állami bérszabályozást, az átlagbér ellenőrzést. Ez ugyan a várakozásoknak megfelelően csökkentette a munkaerő javának érdekeltségét, de volt egy nem várt, nem tervezett jó hatása is. Mesterséges keresletet teremtett a gyenge minőségű munkaerő felé. A jó munkaerőt kereső vállalatok ugyanis ezeket csak akkor tudták kellően megfizetni az átlagbér emelkedése nélkül, ha vele párhuzamosan felvettek két alacsony keresettel is megelégedőt.

Annak ellenére, hogy az átlagér ellenőrzése évtizedeken keresztül biztosította a képzetlen munkaerő, még a gyenge munkaerkölcsű cigány etnikumunk magas foglalkoztatását is, nem tanultunk belőle. Tehetetlennek érezzük magunkat arra, amit az „átkosban” megoldottuk. Ugyan nem az átlagbér ellenőrzését kell bevezetni, de csökkenteni kell a gyenge munkaerőt foglalkoztatók számára azok alkalmazását. Tekintettel arra, hogy a munkaadó nemcsak bért fizet, hanem az egészség biztosító és a nyugdíjalapok szára bérjárulékot is, ennek nagyságát nem kell a szakszervezetekkel egyeztetni. Vagyis a munkaerő alkalmazásával járó költség viszonylag jelentős hányadát a költségvetésnek kell fizetni. Ezt a járulékot nem kell a szakszervezetekkel egyeztetni, az állam, ha érdeke, módosíthatja. Márpedig érdeke. A tartósan munkanélküliek után nincs bevétele, de van kiadása. Ezért, ha a tartós munkanélküliek alkalmazása esetén elengedi a bérjárulékot, többet nyer, mint veszít a költségvetés, a társadalom pedig óriásit nyer.

A másik engedmény, hogy az ilyen alkalmazottak felmondását úgy lehet kezelni, mint a próbaidőre felvetteket. Ez is jelentős ösztönzést jelentene, mert a tartós munkanélküliek között gyakori, hogy a felmondását a bíróságon megtámadja.

Amikor a tartós munkanélküliség rendezésére irányuló javaslatomat megfogalmaztam, jutott eszembe, hogy a bolsevik rendszerben ezt is megoldották a nélkül, hogy tudatosan felismerték volna.

A szövetkezetek megkülönböztetett kezelése.

Azzal nem is értettem egyet, hogy a termelőszövetkezetek dolgozói nem munkások, hanem tagok voltak, nem előre megállapított bért kaptak, hanem az éves eredményből részesültek a teljesített munkaegységek arányában. Felmértem, hogy a szövetkezet tagjai nem érettek arra, hogy az év végén várható eredményből részesülnek. Én még az iparban bevezetett havi fizetést is korainak tartottam. Nem véletlenül volt évszázadokon keresztül a fizikai munkások heti fizetése. Azt pedig megtanultam, hogy a cigányság többségét érdemes naponta fizetni.

Azt mégis csak utólag mértem fel, hogy az erőltetett iparosítás viszonyai között a bérkiáramlás fékezése elengedhetetlen. Hasznos volt egy olyan jelentős ágazat, amiben a többség nem bért kapott, hanem a jövedelemben való részesüléssel kellett megelégedni. Ez adta a mai helyzetben az ötletet, hogy a szövetkezeti szektor számára alkalmazási könnyítéseket lehetne biztosítani. A munkanélkülieket a szövetkezetek alkalmazhatnák, vagy kiközvetíthetnék a bérjárulék fizetés kötelezettsége nélkül.

Azt kellene tudomásul venni, hogy az alkalmazás esetén nincs akkora kedvezmény, ami nemcsak a társadalom, de az állam számára nem előnyösebb, mint a tartósan munkanélküli segéllyel való dologtalan ellátás.