Miért nem zárkóztunk fel 1989 után a Nyugathoz?

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 03 23

Miért nem zárkóztunk fel 1989 után a Nyugathoz?

Éber Márk Áron írása az ÚJ EGYENLÍTŐBEN

Aligha lehet aktuálisabb témát felvetni napjainkban. Hiszen ezer éve ezt akarjuk. Ez volt ezer éve is a célunk, ennek hatására lettünk a pásztorból földműves, a nagycsaládosból kiscsaládos, pogányból latin szertartású, római katolikus vallású társadalom. Igyekezetünkből azonban csak arra tellett, hogy komp-ország lettünk, mert nem volt polgárságunk.

Ezer év kellett ahhoz, hogy legalább a magyar történészek felismerjék a kudarc igazi okát: Nem volt polgárságunk. Erre a szovjet megszállás alatt döbbentek rá a fiatal marxisták, amikor éppen lezuhantunk a sikeres polgárosodás csúcsáról. Az kiegyezés előtt a magyarul beszélő polgárság aligha érte el a lakosság 1 százalékát, negyven évvel később pedig már meghaladta a 6-ot. A városokban ennek is a kétszeresét. Igaz, hogy a magyar polgárok főleg zsidók voltak, de otthon érezték magukat, igyekeztek magyarnak lenni. Nagy-Budapest volt a világ legnagyobb zsidó város a világon a lakosságának ötöde volt zsidó. Budapest nemcsak az európai zsidóság, de talán Európa legdinamikusabb tudományos és kulturális nagyvárosa lett.

Ezt az ezer éves történelmünkben példátlan fejlődést törte meg az általunk elkezdett világháború. Ennek elvesztését követte a Kárpát Medence egészét felfoglaló országok etnikai elemeire való felosztása. Megmaradt a terület harmada, rajta a magyarság négyötöde. Ezt tragédiaként élte meg nemcsak az arisztokrácia és a nemesség szerepét öröklő úri középosztály, de a magyar nép is. Nem akadt senki, aki rámutatott volna arra, hogy Trianonnak köszönhetően, végre nemzeti állammá váltunk.

A magyar történelemtudomány is felelős azért, hogy nem hangsúlyozta, hogy a polgárhiányunk mellett a másik társadalmi fogyatékosságunk, hogy az ország lakosságának felét kitevő kisebbségeket nem tekintettük velünk egyenrangúnak. Azok nem érezhették magukénak is az országot, amelyben éltek.

A magyarnál nyugatiasabb két etnikumot, a germánokat és a zsidókat kárunkra gazdagodóknak tekintettük. A nálunk is szegényebbeket, kevésbé iskolázottakat pedig alacsonyabb rendűnek tekintettük.

Máig nem találtam még utalást sem arra, hogy nemzetállamként jobban élhettünk volna, mint az egész Kárpát Medence uraiként. Ezt kellett volna megérteni, élni azzal a lehetőséggel, hogy magunkra maradtunk. Máig nem tudatosítjuk, hogy hatékony államot csak egyenrangú, és rokon kultúrájú népek alkothatnak. Nem az a baj, ha eltérő a nyelvük és a vallásuk, csak a viselkedésük legyen azonos. Svájc, és általában az alpi népek éppen abban mutatnak példát, hogy öt nyelven beszélnek, protestánsok és katolikusok, de egyformán élnek.

Az ugyan érthető, hogy az utolérés reális lehetősége a hidegháború végével tárult fel előttünk. A magyar társadalom modernizációjának a megakadása azonban a második világháború végén történt azzal, hogy Magyarország elvesztette a társadalmi motorját, a zsidó és a germán etnikumát. Ez azonban velük párhuzamosan érintette az összes Jaltában a Szovjetunió felügyelete alá rendelt minden országot. Talán a legjobban Lengyelországot és Magyarországot, de a század végére a zsidósságát kiárusító Szovjetuniót is.

Az európai zsidóság kiirtását még mindig csak erkölcsi bűnnek, embertelenségnek minősítjük, nem tesszük hozzá, hogy Európa keleti felének lemaradása évszázadokra is felgyorsult. Mi, magyarok is azt már elismerjük, hogy bűnt követtünk el a zsidóságunkkal szemben, de senki sem teszi hozzá, ezért a bűnünkért még generációk során is bűnhődni fogunk. Magyarország a második világháború óta lényegesen gazdagabb ország lett volna, ha megmaradt a zsidó és sváb etnikumunk. Többször leírtam, hogy a velük közös országban mintegy 50 százalékkal nagyobb lenne az egy laksora jutó jövedelem, és sokkal több nyugati tőke jött volna az országba, ha félmillió zsidóval és 200 ezer svábbal többen lennénk.

Ezzel el is jutottam mondanivalóm lényegéhez. A rendszerváltás azért lett ilyen kudarcos, mert olyan mértékben liberális vágányra vitték, mintha félmillióval több zsidó polgár élne az országba. Talán az sem lett volna elég, de sokkal előbbre lennénk.

A rendszerváltást követő két választás után olyan liberális gazdaságpolitika érvényesült, ami a polgárhiányos magyar társadalom képtelen volt hatékonyan működtetni. Az első választáson két liberális párt került a parlamentbe, köztük az SZDSZ akkor Európában a legerősebb liberális párt volt.

Talán ennél is nagyobb liberális politikai erőt képviselt a MSZP-n belüli liberális szárny. Csak ezzel magyarázható, hogy szuper liberális volt a privatizáció. Ugyanakkor nem volt a közép-jobb magyar társadalomnak közép-jobb pártja, mert az MDF élére ültetett Antall József lényegében az úri középosztály kormányaként működtetett. A második választást fölényesen megnyerő MSZP pedig a gazdaságpolitikát az SZDSZ-re bízta.

Azt, hogy a közép-jobb magyar társadalomnak nem volt közép-jobb pártja, a Fidesz elnöke, Orbán Viktor ismerte fel, és a kis liberális Fideszből a demokráciák történelmében példátlan támogatottságú közép-jobb Fideszt formált. 2010-ben a körzetek 99, 2015-ben pedig a 90 százalékát nyerte meg.

Ébernek azt kellene látni, hogy polgárság nélkül nem lehet a demokrácia hatékony. Mivel mi olyan rendszerváltást hajtottunk végre, mintha a magyar társadalomban a liberalizmus nagyon erős volna, a privatizáció eleve kudarca lett ítélve. Van ugyan egy kis liberális pártunk, de annak csak a listás szavazati rendszerünknek köszönhetően van parlamenti képviselete.

Ami pedig Éber ihletőjét, Arrighit illeti. Neki illett volna felismerni, hogy az Európai Unió, és még inkább az euró övezet a latin országoknak csapda. Azt tették számura kötelezővé, ami jó a puritán és gazdag társadalmaknak, kettőnél több párt, felértékelt valuta, kis infláció, kemény pénzügyi fegyelem, kis infláció. Ezzel a négy mediterrán ország olya adósságcsapdába került, amiből képtelen lesz kimászni.

Neki arra kellene magyarázatot keresni, miért maradnak le egyre jobban Amerikában a latin népek országai. Azokban még a katonai diktatúra sem olyan gyengén teljesít, mint a sok párti demokrácia.

Ez a tanulmány sem veti fel, hogy nem minden kultúrának, azok minden szintre jutottságának más felépítményre van szüksége. Ezt jól bizonyítja a történelem. A vallási és politikai próféták ugyan minden hívőjük számára azonos felépítményt javasolnak, a történelem azonban éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Európa történelmének ókorában csak azok a társadalmak voltak fejlettek, amelyekben a rabszolgatartók és a vallás papjai tartoztak az uralkodó osztályba. Ahol még erre a szintre sem jutottak el, ott törzsi társadalmak voltak.

Aztán a középkori agrártechnikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amire a földesurak kiscsaládos jobbágytársadalmai jöttek létre. Ezek azonban titokzatos úton két formában működtek. Európa nyugati felén kialakult a kiscsaládos, a keleti felén pedig megmaradt a nagycsaládos jobbágyrendszer. Ezzel Európa társadalmai az eltérő családformájuknak megfelelően kettéoszlottak. A kiscsaládos jobbágyrendszer lényegesen hatékonyabb alépítménynek bizonyult.

Nyugat Európa puritán népei rövidesen fölénybe kerültek a latinokkal szemben. Egy jó fél ezred után a puritán népek megreformálták a kereszténységüket.

A feudális alépítményre épült puritán vallású Nyugaton az ipari forradalom gyorsan megszülte a kiscsaládos városi társadalmat. A történészek is csak azt hangsúlyozzák, hogy az ipari forradalom mennyi technikai újítást hozott, arról említés sem található, hogy az ipari forradalom a városok társadalmát is kiscsaládossá alakította át. Pedig ez emelte aztán Európa nyugati felét a kor többi magas-kultúra fölé. Az iparosodott társadalmak lettek először a városi lakosság számára is kiscsaládosak.

Ugyanakkor a vasúthálózat olyan hatékonysági ugrást hozott szárazföldi szállításban, ami lehetővé tette a nemzetállamok létrejöttét. Majd a gőzhajózás a világgazdaság egészére kiterjedő munkamegosztást.

A világgazdaság fejlődése felgyorsult, de ennek során differenciálódása is nőtt. Az alépítményben megnövekedett különbségek a társadalmi alépítményben azzal jártak, hogy a társadalmi felépítmények is differenciálódtak.

Ez a tanulmány sem veti fel, hogy nem minden kultúrának, azok minden szintjén más felépítményre van szüksége. Ezt jól bizonyítja a történelem. A vallási és politikai próféták ugyan minden hívőjük számára azonos felépítményt javasolnak, a történelem azonban éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Európa történelmének ókorában csak azok a társadalmak voltak fejlettek, amelyekben a rabszolgatartók és a vallás papjai tartoztak az uralkodó osztályba. Ahol még erre a szintre sem jutottak el, ott törzsi társadalmak fennmaradtak.

Aztán a középkori agrártechnikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amire a földesurak kiscsaládos jobbágytársadalmai épülhettek. Európa nyugati felén kialakult a kiscsaládos, a keleti felén pedig megmaradt a nagycsaládos jobbágyrendszer. Ezzel Európa társadalmai az eltérő családformájuknak megfelelően kettéváltak. A kiscsaládos jobbágyrendszer lényegesen hatékonyabb alépítménynek bizonyult.

A közékor végére Nyugat Európa puritán népei fölénybe kerültek a latinokkal szemben. Egy jó fél ezred után a puritán, kiscsaládos népek megreformálták, a viselkedési módjukhoz illesztették a kereszténységüket. Ezt követően a feudális alépítményre épült puritán vallású Nyugaton az ipari forradalom gyorsan megszülte a kiscsaládos városi társadalmat is. A történészek is csak azt hangsúlyozzák, hogy az ipari forradalom mennyi technikai újítást hozott, arról említés sem található, hogy az ipari forradalom a városok társadalmát is kiscsaládossá alakította át. Pedig ez emelte aztán Európa nyugati felét a kor többi magas-kultúrája fölé. Az iparosodott társadalmak lettek a történelemben először a városi lakosság számára is kiscsaládosak.

Ugyanakkor a vasúthálózat olyan hatékonysági ugrást hozott szárazföldi szállításban, ami lehetővé tette a nemzeten belüli munkamegosztást, a nemzetállamok létrejöttét. Majd ezzel szinte párhuzamosan a gőzhajózás a világgazdaság egészére kiterjedő munkamegosztást is megoldotta.

A világgazdaság fejlődése felgyorsult, de ennek során a felépítmények is differenciálódtak. Az alépítményben megnövekedett különbségek hatására a társadalmi felépítmények is differenciálódtak.

A munkaerő minőségével szemben támasztott igény csökkent.

A társadalmak technikai fejlődésével együtt járt, hogy a munkafeladatok egyre egyszerűbbekké váltak. Még a gazdaságtörténészek sem vették tudomásul, hogy a fejlettebb technika egészen a jelenkorig, a tudományos és technikai forradalom győzelméig, a munkaerő nagy többségével szemben egyre kevesebb tudást és képességet kívánt. Minél hatékonyabb eszközöket, eljárásokat hozott létre a tudomány, annál kisebb képességet és kevesebb ismeret igényelt a munkaerő egyre nagyobb többségétől. Ebből a társadalomtudományok csak azt látták, hogy a társadalom ismeretvagyona egyre növekedett. Az nem tudatosult, hogy a munkaerő többségével szemben egyre csökkent a minőségi igény.

Azt senki nem hangsúlyozta, hogy az ipari forradalom tovább csökkentette a dolgozókkal szemben támasztott tudás és képesség igényét. A céhipar még sok éves képzést követelt meg. De még a háziipar is sokkal képességigényesebb volt, mint a gyári munkamegosztás.

A munkaerővel szemben támasztott igény csökkenésével ellentétben a munkamegosztásban való részvétel azonban egyre magasabb igényt támasztott. Ezért váltak a munkamegosztást szervező tőkések uralkodó osztállyá. Amíg a feudális társadalmakban igen alacsony igény volt a földesurakkal szemben, a tőkés vállalkozók teljesítménye egyre inkább a képességüktől függött. Ez volt az alapja annak, hogy a tőkésosztály már nem épülhetett vérségi alapra. Ezt a változást szem előtt kell tartani akkor is, ha a nagy tőkehiány mellett viszonylag könnyű volt a tőke jövedelmezőségét biztosítani. Ezért hihette még a hisztérikusan tőkeellenes Marx is, hogy a tőke profitja a tőkéstulajdonból származik. Tévedett, mert minden meg nem dolgozott jövedelem forrása a hiány. Ebben a tekintetben nincs különbség a föld- és a bányajáradék, a profit és a munkaerő érték feletti ára között.

Marxnak sem jutott az esszébe, hogy a munkaerő ára is az értéke fölé emelkedik, ha nagyobb a kereslete, mint a kínálata. Minden érték feletti jövedelem forrása a hiány.