2016. március 18., péntek

A legfontosabb alépítményi alap a viselkedési kultúra

Kopátsy Sándor                EH                    2016 03 05

A legfontosabb alépítményi alap a viselkedési kultúra

A 20. század közepén a német politológus, Max Weber fogalmazta meg először, hogy a kor társadalmai csak ott lehetnek másokénál hatékonyabban működtethetők, ahol a lakosság viselkedését a protestáns puritanizmus jellemzi. Azt nem tudom, Weber mennyire ismerte Marxot, de az biztos, hogy ezzel a felismerésével túllépett rajta. Marx történelmi érdeme, hogy elméleti alapot teremtett arra, hogy a társadalomtudomány tudomány lehessen. Amíg valamely szakterület működésére nincs tudományos magyarázat, nem tudomány.
Marx azzal, hogy a társadalom alépítménye determinálja a felépítményét, a társadalmak osztálytagozódását, jogrendjét, vallását nem a tagjai találják ki, hanem az alépítménye determinálja megteremtette annak a feltételét, hogy a társadalmak működését tudományosan vizsgálhassuk. Felismerése azonban annyira fellelkesítette, hogy tudósból vallásalapító próféta lett. A helyett, hogy a saját elméletéből fakadó feladatot végezte volna, a materialista tudós idealista forradalmár lett. A figyelmét arra fordította, hogy kitaláljon egy számára ideálisnak tartott felépítményt, és annak erőszakos megvalósítására bíztassa híveit. A század legnagyobb materialista tudósából vallásalapító próféta lett. A követőiből ezerszer annyian lettek a marxista vallása klérusának papjai, mind történelmi materializmusának tudósai.
A fiatal Marxnak az lett volna a feladata, hogy keresse meg a társadalom felépítményét meghatározó alépítmény fő elemeit. Erről azonban prófétai buzgalmában megfeledkezett. Kitalált egy felépítményt, amint kommunista társadalomnak nevezett. Végül már azt hirdette, hogy ez a felépítmény mindenütt, akár erőszakkal is, de megvalósítható.
Azzal nemcsak ő, de a tanítványai sem foglalkoztak, hogy milyen az a társadalmi felépítmény, amire a kommunista társadalom felépül, függetlenül attól, hogy kik, milyen céllal építik.
Weber volt az első, aki felismerte a társadalmat determináló alépítmény talán a legfontosabb elemét, a lakosság viselkedési kultúráját. Azt a felismerését követő száz esztendő bizonyítja, hogy felismerése rátalált az igazságra. Ha a protestáns helyett puritán mondunk, fején talált a szövet.
Először tisztázzuk, miért volt téves Weber fogalmazása.
Marxnak abban igaza volt, hogy a vallás is felépítmény. Márpedig, ha ez igaz, akkor hibás Weber véleménye, mert egyet a felépítmények közül nem lehet a felépítményt meghatározó alépítménynek tekinteni.
Weber tudományos tévedését azonban korrigálhatjuk azzal, ha a logikáját a talpára állítjuk. Az ugyan igaz, hogy a protestáns vallás a puritán keresztények vallása, de az azért lett puritán felépítmény, mert Európa puritán népei, ahogyan magas-kultúrává emelkedtek, a latin népek nem puritán vallását puritán kereszténységé változtatták. Vagyis a más okokból eleve puritán angolszászok, germánok és skandinávok a latin népek kereszténységét puritán vallássá alakították át.
Abba most ne menjünk bele, hogy Európa északnyugati részén élő népek puritanizmusát mi alakította ki, mert ez még nem feltárt. Azt mégis mondhatom, hogy ennek nem faji, hanem éghajlati, gazdaságföldrajzi okai voltak. Elégedjünk meg azzal, hogy az alépítmény létrehozó okokat még nem ismerjük. elégedjünk meg azzal, hogy a vallások is a lakosság kultúrájához igazodnak.
Kereszténység is annyi van, ahány kultúrában gyökeret vert. Azért tudott több kultúrában gyökeret verni, mert rugalmasan alkalmazkodott azokhoz. Ezt más alkalmakkal bizonyítottam. Maradjunk annyiban, hogy Európában azért van három kereszténység, mert ennek a kis kontinensnek eleve három kultúrája volt.
Weber ott tévedett, hogy nem a protestáns egyházak formálták puritánokká az angolszászokat, a germánokat, a skandinávokat, mert a protestáns vallás puritánságot hirdetett, hanem a protestáns vallásalapítóknak azért volt sikerük, mert puritán kereszténységet terjesztettek a puritán erkölcsű népek között.
Az elmúlt száz év történelme egyértelműen bizonyítja, hogy nem csak a protestáns népek sikeresek, hanem a puritánok akkor is, ha nem protestánsok. Mára már egyértelműen bebizonyosodott, hogy Európában a puritán népek akkor is sikeresek, ha latin katolikusok maradtak. Hollandiában, Ausztriában, általában az Alpokban a katolikusok a protestánsokkal tartják a versenyt.
A másik példám, a finnek skandinávok bóján élnek és teljesítenek, annak ellenére, hogy alig száz év előtt még Oroszországban.
A másik kedvelt témám, hogy nem az erőszak, a háborúk alakítják a népek, országok sorsát.
Kevésbé tudatosult, hogy a század végére a második világháborút követő ötven évben a háború két legnagyobb vesztese, Japán és Németország javított a helyzetén. Ezzel szemben a legtöbbet pedig Nagy Britannia veszett, holott a háború hősének a vezetőjét, Churchillt tartják.
A háború győzteseinek számító Nyugat európai demokráciái, a gyarmattartók lettek a legnagyobb vesztesek.
Ennek ellenére a két világháborút tartják a 20. század legfontosabb politikai eseményének. Pedig a fajunk történetének a legfontosabb eseményei csak évtizedekkel a háború után valósultak meg, de ez még az ezredfordulóra sem tudatosult.
Ezzel szemben a 20. század második felének, de az egész századnak a legfontosabb eseménye, a gyarmatok felszabadulása, és a kínai reform alig kapnak említést.
A gyarmatok felszabadulása, az Egyesült Államok példátlan szuperhatalommá emelkedése a Jaltai Egyezményből fakadt. Ez pedig Roosevelt zseniális terve volt, aki a második világháború során már egyre inkább a gyarmattartók vereségére játszott. Ez aztán a Jaltai Egyezményben valósította meg azzal, hogy a háború megnyerésért a Szovjetuniót jutalmazta azzal, hogy Németország harmadáig neki adta Európa jelentős részét. Bölcsen veszélytelennek minősítette az imperialistává váló Szovjetuniót, de a hadseregét elég erősnek arra, hogy a háborúban megfáradt Nyugat-Európát katonai téren veszélyeztethesse.
Még egyetlen történész nem írta le, hogyha Németország és Japán nem lett volna kiszolgáltatva a Szovjetunió katonai erejének, soha nem lettek volna az Egyesült Államok csatlósai, Franciaország és Németország egymással baráti szövetséges. Ez bármennyire nyilvánvaló, nem beszélnek róla.
Az sem vált nyilvánvalóvá a történészek előtt, hogy a Szovjetunió ma is fennállna, ha nem kapja be a Roosevelt által felkínált csalit, nem ugrik be az Egyesült Államokkal folytatott fegyverkezési versenybe. A Nyugat történészi máig is azt tanítják, hogy a szovjetunió azért bukott meg, mert bolsevik marxista rendszere életképtelen volt. De még senki sem bizonyította, hogy hol tartana, ha nem áll be az Egyesült Államokkal szemben folytatott fegyverkezési versenyve, ha nincsenek erőszakkal világhódító céljai.
Pedig egyértelmű, ha a Szovjetunió megelégszik azzal, hogy fegyverkezésre csupán a nemzeti jövedelmének 2-4 százalékát költi, hogy ne legyen teljesen védtelen. Annak azonban semmi reális oka nem volt, hogy féljen a tőkésállamok támadásától.
Márpedig, ha a Szovjetunió nem költi fegyverkezésre a nemzeti jövedelmének harmadát, sokkal erősebbé tehette volna a gazdaságát, jobban élővé a lakosságát.
Ezzel ugyan nem állítom, hogy a Szovjetunió népei a fejlett nyugatiakkal azonos színvonalon élhettek volna, mert erre a kelet-európai és a balkáni, ortodox kultúrájú népek eleve képtelenek. De azt állítom, anélkül, hogy bizonyíthatnám, hogy lényegesen jobban élhettek volna a piacosított bolsevik diktatúrában, mint ahogyan élnek amióta nem egy párti diktatúrák. A kelet-európai és a balkáni népek a politikai rendszerük milyenségégtől függetlenül éppen úgy képtelenek úgy élni, mint az európai puritánok.
A Szovjetunió nem azért omlott össze, mert kommunista diktatúra volt, hanem azért mert a lakosságának viselkedési kultúrája eleve, a politikai felépítményétől függetlenül alkalmatlan arra, amire a puritán kultúrájú népesek képesek. De arról meg vagyok győződve, hogy a kelet-európai és a balkéni népek többre mehetnek egy diktatúrában, mint a politikai demokráciában. Ezt most a Szovjetunió utódállamai bizonyítják. Annak ellenére, hogy a nemzeti jövedelmüknek a negyedét sem költik fegyverkezésre, és egészen a múlt évid a magas nyersanyagáraknak köszönhetően óriási bányajáradékot élvezhettek. Oroszország és a közép-ázsiai utód országok fogják illusztrálni, hogy szegényebbek, mint a Szovjetunióban voltak.
Érdekes módon, az európai liberálisok a lemaradó mediterrán és ortodox keresztény államok gyenge teljesítményét azzal magyarázzák, hogy nem elég demokráciák. Az azonban eszükbe sem jut, hogy Amerikában miért él a két észak-amerikai puritán ország lakossága négyszer magasabb életszínvonalon, mint a latin-amerikai államok bármelyike. Pedig egyszerű a magyarázat, az, amire Max Weber rámutatott, a puritán erkölcsű népek társadalmai hatékonyabbak.
Európa tragédiája azonban az, hogy a puritanizmus fölényét a két legnagyobb háború utáni politikus, a német Adenauer, és a francia De Gaulle nem vették tudomásul, és a három eltérő kultúrájú és a jelenősen eltérő fejlettségű európai országokból lehet a németeknek beváló felépítményen szoros közösséget szervezni.

A háborút követő rendezés során az Európai Unió gondolatának két bajnoka azt már érezte, hogy egyikük sem lehet a világpolitikában és a világgazdaságban ismét főszereplő, de elhitték, hogy az Egyesült Európa élén még lehetnek azok. Elhitették az európai államok összefogva méltó partnerei lehetnek mind Észak-Amerikának, mind a Távol-Keletnek. Elhitték, mondom, mert semmiféle nyoma sincs annak, hogy felmérték volna az egyenrangúság feltételeit.
A hibás ítélet abból született, hogy Európát csak földrajzi és vallási dimenziókban látták. Nem értették meg, hogy korunkban már, és a jövőben egyre inkább, nem a földrajzi közelség köt össze, hanem a kulturális rokonság. Európa csak földrajzi fogalom lett, kulturálisan és gazdasági téren, azaz alépítményében heterogén. Európa három egymástól nagyon eltérő kultúrájú és gazdasági fejlettségű országok térsége. Ezen belül csak a puritán észak-nyugati harmada lehet versenyképes Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel.
Az fel sem merült, hogy a Nyugat már régen nem csupán Európa, hanem Amerika és Óceánia is. A Nyugaton belül csak a puritán Nyugat-Európa és a négy volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland alkalmas a versenyképességre.
Európa déli, mediterrán és keleti, pravoszláv része, valamint Latin-Amerika ugyan a Nyugat része, de nem versenyképes, mert erre nem alkalmas a kultúrájuk. Még mindig nagyon általános, hogy a múlt történelmi és földrajzi fogalmaival gondolkozunk. Volt idő, amikor a mediterrán kultúra lényegesen jobban megfelelt a kor követelményeinek, és a Földközi Tenger medencéje volt a Nyugat centruma. A második ezre derekán azonban a reformáció, majd az ipari forradalom után csupán Európa északnyugati, protestáns harmada lett a társadalmi fejlődésnek leginkább megfelelő. Ez a pozíciója lényegében a 20. század közepéig tartott. Eztán az új centrum az Atlanti óceán északi medencéje és a Távol-Kelet vált azzá.
Európa jövőjét tervezőinek azt kellett volna szem előtt tartani, hogy a jövő a puritán és a konfuciánus népeké. Csak azok a népek számíthatnak az átlagnál gyorsabb fejlődésre, amelyek puritánok, vagy konfuciánusok. Azok a népek melyeknek a viselkedése ilyen, azok bárhol élnek, számíthatnak a sikerre, amelyek pedig nem ilyenek, egyre jobban lemaradnak. A kulturálisan rokon népek, az a távolságuktól függetlenül közel vannak, hatékonyan együttműködhetnek. A máskultúrához tartozók pedig hiába vannak közel, hiába közös volt a múltuk, képtelenek a hatékony együttélésre. Ezért nemcsak a volt gyarmattartó, Anglia, de a puritán európai államok mindegyike közelebb van a négy tengerentúli, angol nyelvű, puritán országhoz, mint a mediterrán, illetve a kelet-európai szomszédokhoz. Európa puritán nyugat-európai népei csak az óceánon túli puritán kulturális rokonokkal, az Egyesült Államokkal, Kanadával, Ausztráliával és Új-Zélanddal tudnak kooperálni, a szomszédos mediterránokkal és kelet-európaiakkal nem. Ez annál is könnyebb, mivel a fejlettségük szintje is ma már szinte azonos. Egyformán gondolkodnak és egyformán élnek.
Ezt nemcsak akkor nem értették meg, hanem ma sem, amikor már az EU egységének csődje nyilvánvaló.
Magas szellemi magaslatra sem kellett volna felemelkedni ahhoz, hogy a Nyugat egyben is lényegesen kisebb potenciális erőt jelent, mint a Távol-Kelet. Az egész puritán Nyugat lakossága alig negyede a konfuciánus Távol-Keletének.
A puritán Nyugat nagy előnye, hogy a tengerentúli Nyugat, vagyis a négy volt angol gyarmat, óriási még mindig jelentősen alulnépesedett és erőforrásokban gazdag térség.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése