Repedezik az Európai Unió

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 02 27

Repedezik az Európai Unió

Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Európai Unió vagy szétesik, vagy alapvetően megváltozik. Vagy szétesik, vagy tudomásul veszi, hogy Európa nem lehet egyesült államok, hanem csupán az áruk és a személyek mozgása számára lebontott határú szuverén államok közössége. Olyan közösség, aminek a bürokratikus hivatala szabályozza nemcsak mekkora legyen a költségvetési hiány, mekkora az infláció, mennyire liberális a törvényhozás, a sajtószabadság, stb. Európa nyugti fele számára nem lehet működőképes. Ilyen közösség sehol nem fordult elő.

Ilyen vélt csak a vallások prófétái tűztek maguk elé. De nekik sem sikerült soha. Minden kultúrának, minden fejlettségi szinten külön szuverén államra, Marx fogalmaival. külön szuverén álamra, vagyis politikai felépítményre van szüksége.

Márpedig az Európai Unió három alapvetően különböző kultúrájú és nagyon eltérő gazdasági szinten álló államok közössége akar lenni. A közös felépítmény pedig a Németország bevált felépítménye legyen. Ez azt jelenti, hogy az eltérő kultúrák és gazdasági szintek ellenére legyen minden tagállamban közös a felépítmény. Ezt a bevándorlóktól meg lehet követelni, de a kitalált közösség tagjaitól nem.

Ezen túl az EU feladata az is, hogy a tagállamok között szűnjenek meg a fejlettségben mutatkozó különbségek is. Az alapítók eleve egy a meglévőnél homogénebb Európát álmodtak meg. Ennek érdekében még azt is vállalták, hogy a szegényebbeket a gazdagabbak pénzével támogatni kell.

Az Európai közösség megálmodói abban nem tévedtek, hogy bőven lesz a tagságra jelentkező. Csábítók voltak a tagsággal járó ígéretek. A gyengébbek a tagsági díjuknál lényegesen nagyobb pénzügyi támogatást kapnak, stabil lesz a pénzük, elfelejthetik az inflációt, nemcsak szabadon utazhatnak az országok között, de ott munkát is vállalhatnak, munkát. Az a mediterrán, a közép-európai és a balti államoknak eszükbe sem jutott, hogy mi lesz az ígért kedvezmények ára, és mi a realitásuk.

A vámhatárok eltörlése és a személyek szabad mozgása valódi vívmány volt.

A munkaerő szabad áramlása.

Az első, már az európai egység felé vezető úton problémát jelentett a munkaerő szabad áramlásának a biztosítása. Az emberek javának vonzódása a fejlett világ felé, a fejlődés legnagyobb motorja, de az emberiség kétharmada számára a lemaradásuk növekedésével jár. Ez is olyan társadalmi jelenség, aminek ugyan a fajunk számára pozitív az egyenlege, de a gyengébb kétharmad számra viszonylagos lemaradását fokozza. Ez talán sehol nem olyan világosan jelentkezik, mint az Európai Unióban.

Ez csak azért nem válik nyilvánvalóvá, mert nem meri senki kimutatnia, hogy az EU alapítói Európa a felzárkózását akarták, és akarják ma is. Ezért nem merik a tényeket felmutatni. Az Európai Unió működése során nőtt a tagországok közti fejlettségi különbség. Ennek az elsődleges oka az volt, hogy az EU vezetés bürokratái, Németország nyomására az ott sikeresen működő felépítményt erőszakolják a nem puritán és a hozzájuk hasonló fejlettségi szintet elért tagországokra.

Mivel történelmi materialista vagyok, hiszem, hogy minden társadalom elsődleges érdeke az olyan felépítmény, ami a kultúrájának és fejlettségének megfelel. Mivel a tudományos és technikai forradalom egy nagyságrenddel megnövelte a világ társadalmai, államai közti különbséget, a felépítmények között a különbségek is nőnek. Ezért eleve irreális cél az európai egység víziója. A fejlődés nem a közös színvonal felé való haladást, hanem egyre nagyobb társadalmak közti különbség szükségszerű növekedését eredményezi.

Ezért alapvetően tévedtek a vallások prófétái, beleérte Marxot, amikor az emberiség számára egységes boldogító ideológiát, felépítményt képzeltek el. Ez az alapvető tévedés addig nem sokat zavart, amíg lassan változott a világ, de lelepleződött, amikor a tudományos és technikai forradalomnak a hatására nagyságrendekkel gyorsabb fejlődés következett be. Száz év alatt többet változott, és ezen belül jobban differenciálódott az emberiség élete, mint előtte összesen.

Ezt a legkevésbé a társadalomtudományok veszik tudomásul. A műszaki tudományok egyértelműnek tartják, hogy az igazságaik teljesen elévültek. Az senkinek nem jut eszébe, hogy a tíz éves telefonja, számítógépe még nem avult el. Ezek javítása többe kerül, mint a sokkal nagyobb kapacitású újdonság.

Nem tudatosítjuk, hogy száz évvel ez előtt a mesteremberek a nagyszüleik szerszámaival dolgozhattak, ma pedig néhány év után kényetlenek vagyunk lecserélni a szerszámaikat. Ösztönösen ugyan mindenki így cselekszik, de nem vonjuk le az ebből a következményeket.

Azt, hogy minden kultúrának más vallásra van szüksége, a marxizmusban megtanultam. Erről jöttem rá, hogy ez már a kereszténység kétezer éves történelmében is így volt.

Krisztus még csak a zsidó vallást modernizálni akaró volt.

Szent Pál már felismerte, hogy az egy istenhitre a mediterrán kultúrának is szüksége van. Ezért hozta létre azt a teológiát, ami számos engedményt tett a görög-római kultúra felé. Feloldotta a kemény egy istenhitű zsidó vallást. Ez a vallás, mivel megfelelt a görög-római kultúrának gyors sikert aratott a Római Birodalomban.

Mohamed azonban azt ismerte fel, hogy az a vallás, ami jó a mediterrán népeknek, az nem lehet jó keményebb egy istenhívő szemitáknak. Ezért aztán a Közel-Keleten és Észak-Afrikában nemcsak a pogányokat, de a keresztényeket is gyorsan meghódította a mohamedán vallás keményebb egy istenhite.

A középkor derekán bekövetkezett agrártechnikai forradalom hatására az Európában eddig egységes kereszténységet is kettéhasította. A kontinens nyugati fele áttért a kiscsaládos jobbágyrendszerre, a keleti pedig nagycsaládos maradt. Kiderült, hogy a két családforma olyan eltérő alépítmény, amire közös vallás sem épülhet. A nagycsaládos társadalom a kiscsaládoshoz képest konzervatív. Ezért a nagycsaládos Kelet-Európa és a Balkán keresztényei a kereszténység ortodoxabb formájánál maradtak, Nyugat-Európa azonban a kiscsaládos feudális viszonyokhoz igazodott. Európának nem maradhatott egyetlen a keresztény vallása, ha két eltérő családformára osztódott.

A reformáció pedig azt jelentette, hogy Európa észak-nyugati puritán népeinek, az angolszászoknak, a germánoknak és a skandinávoknak, a latin kereszténység már nem volt elég puritán. Nem is egy, hanem több protestáns, azaz puritán keresztény egyházat alakítottak. A puritán kereszténység akkor igazolta igazán önmagát, amikor az ipari forradalom a tőkések uralkodó osztályát hozta létre. Véleményem szerint, ugyan a puritán földbirtokosok is hatékonyabbak voltak, mint a latinok, de a különbség csak akkor lett nagy, amikor már a társadalmak közti verseny a tőkések vezetése alatt folyt. A puritán és a latin tőkés hatékonysága között naggyá nőtt a különbség. Ezt a nagy hatékonyságbeli különbséget a társadalomtudomány sokáig fel sem ismerte. Senki sem a tudati különbséggel magyarázta a tényt, hogy a tőkés polgárok ipari forradalmának a nagyobb eredményessége elsősorban a puritán népek, tőkések és munkások nagyobb értékével magyarázható. Senki sem mutatott rá arra, hogy miért volt az ipari forradalom ott sikeresebb, ahol a lakosság puritán volt.

A puritánok fölénye azonban az óceánokon túl még inkább egyértelmű lett. Csak az angolszász gyarmatok emelkedtek nemcsak a latinok gyarmatainál, de még az anyaországukat is megelőzték.

Ezt először Max Weber ismerte fel, rámutatott arra, hogy a lakosság puritanizmusa a társadalmi fejlődés szempontjából a legjobb alépítményi feltétel. A társadalomtudományok azonban még addig sem jutottak el, hogy Weber felismerését tudomásul vegyék.

A Nyugat társadalomtudományát máig az jellemzi, hogy idealista módon, egy felépítményi elemet, a politikai demokrácia maximumát tekinti kultúrától és fejlettségtől független sikert biztosító alépítménynek. Ezzel szemben a jelenkorban győztes tudományos és technikai forradalom korábban elképzelhetetlen mértékben differenciálta a társadalmak alépítményét, ezért a felépítmények is egyre differenciáltabbak lesznek.

Ennek első felismerhető jele a puritán erkölcsű társadalmak sikere. Ma az ENSZ fejlettségi listája alapján a húsz legfejlettebb, illetve a leggyorsabban fejlődő tagállama kivétel nélkül vagy a Nyugat protestáns, vagy a Távol-Kelet konfuciánus lakosságának a viselkedése puritán.

Ebbe a természetes folyamatba nyúlt be a két legnagyobb nyugat-európai nép nagyformátumú vezetője, Adenauer és De Gaulle, hogy a maguk mintájára szabják az európai államok többségét. Nem vették tudomásul, hogy ezek az államok három nagyon eltérő kultúrára oszlanak, és a gazdasági fejlettségük 5:1 arányban szóródik.

A három európai kultúra.

Jó ötszáz éve a három kultúrához három keresztény vallás igazodott.

A fejlődésben leginkább lemaradt kelet-európai és balkáni népek feudális társadalmai nagycsaládosak maradtak. Ennek megfelelően a kereszténységük is ortodox maradt.

A nyugat-európai kereszténység ugyan kiscsaládos lett, de görög-római, vagyis latin maradt. Egy fél évezreden keresztül Európának két kereszténysége volt.

A reformáció győzelme Északnyugat Európában azt jelezte, hogy a puritán népeknek, az angolszászoknak, a germánoknak és a skandinávoknak, a mediterránnál puritánabb kereszténységre van szükségük.

A Nyugat élettere tízszeresére nőtt.

Az óceánok meghódítása lehetőséget adott a Nyugat számára, hogy az életterét tízszeresére növelje. A gyarmatosítás hasznából azonban csak a két nyugat-európai kultúra népei részesültek. A történészek sem magyarázzák, hogy ebből miért maradtak ki az ortodox keresztény európai népek. Az Újvilágba vándorlók között ők is szép számmal szerepeltek, de ott hangadók nem lettek. Azt már viszonylag korán felismertem, hogy a nagycsaládos kultúrájú népek alkalmatlanok voltak az új befogadására. Európa nagy szellemi forradalmainak befogadása náluk elakadt. A reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás modern szellemének sikerrel ellenálltak.

Ugyanez történt meg a marxizmus esetében is. A három marxizmus fedte a három kereszténységet. A protestáns népek szociáldemokraták, a katolikusok euró-kommunisták, az ortodox keresztények, ortodox marxisták pedig, bolsevikok lettek.

Az Európai Unió célja kezdettől fogva az volt, hogy egységes Európát hozzanak létre. Ráadásul olyant, ami egységesen felveszi a puritán és fejlett Németországban bevált felépítményt.

A bolsevik Szovjetunió azt képzelte el, hogy nemcsak az egész Európát, de az egész emberiséget bolsevik rendszer egységes bevezetése fogja boldogítani. A náci Németország a fasizmus tekintette az egyetlen boldogító felépítménynek.

Az Európai Unió pedig a Németországban sikeres demokráciát tartotta és tarja ma is minden európai ország számára az egyedül boldogító felépítménynek. Ezt ugyan nem fogalmazzák meg ilyen nyíltan, de annál következetesebben erőltetik a bevezetését.

Az áruk és a személyek határok nélküli mozgása még nem okozott válságot. De a maastrichti követelmények már válságokozók voltak, azzal, hogy a tagországoktól a németeknél bevált pénzügyi fegyelmet követelték. Ez figyelmen kívül hagyta az elmúlt évtizedek tapasztalatait.

A nagyobb infláció.

A maastrichti pénzügyi fegyelem is a német politikusok és közgazdászok találmánya volt. Németországban volt az első világháborút követő legnagyobb infláció. Ezért az óta az inflációtól való félelem jellemzi nemcsak a német politikusokat és közgazdászokat, de még a közvéleményt is.

A latin országokban azonban csak a nagyobb inflációval tudták biztosítani a költségvetési egyensúlyt. Ez azért volt számukra szükségszerű, mert a lakosság adófizetési morálja alacsony, nemcsak a vállalkozók, de a közvélemény is virtusnak tekinti az adócsalást. Hiába volt szükségszerű a mediterrán országokban lényegesen nagyobb az infláció, a közvélemény annak csak a rossz oldalát érezte, de nem értette meg, hogy a nagyobb infláció számukra a szükségszerű rossz, ami nélkül a teljesítményük még gyengébb volna.

A történészek sem hívták fel a brüsszeli bürokraták figyelmet arra, hogy a gazdaság és a pénzügyek is a felépítmény, ami determinált. Ahol gyengébb az adómorál, ott nagyobb inflációra van szükség. Szerencsére, ami óta az állam a pénztemető, a gyenge adómorálú társadalmak is képesek betömni a pénzhiányt azzal, hogy a hiányzó pénzt fedezet nélkül is megteremthetik.

Elég lett volna, ha az EU brüsszeli bürokratái megnéznék, hogy a tagok országaiban a belépés előtt mekkora volt az infláció. A mediterránokban többször nagyobb, mint a puritánoknál. Az pedig már a tőkés társadalmak történelmében kiderült, hogy kisebb a baj, ha a keletkezett pénzhiányt fedezet nélküli pénzkibocsájtással tömik be, mintha szabad utat engednek a gazdasági válságnak.

Erre az első világháború után már Keynes figyelmeztetett, majd az Egyesült Államokban Roosevelt, Európában pedig a fasiszta diktatúrák sikerrel alkalmazták.

A második világháború után a mediterrán országok viszonylagos sikereiket annak köszönhették, hogy bátran alkalmazták a fedezet nélküli pénzteremtést.

A nemzeti valuták értékének alakítása.

A vámhatárok megszüntetése során senki sem vetette fel, hogy ez csak akkor nem növeli a tagországok fejlettségi színvonala közti különbségeket, ha a kevésbé fejlettek leértékelten tartják a valutájukat. A második világháború után már rendelkezésre álltak a nemzeti valuták hazai vásárlóerejére vonatkozó adatok. Ezek azt bizonyítják, hogy minél gyengébb egy ország nemzetközi versenyképessége, annál jobban leértékelve kell tartani a valutáját, különben menthetetlenül eladósodik a gazdagabbak felé. Vagyis illett volna tudni, hogy a vámunió csak akkor nem növeli a meglévő fejlettségi különbségeket, ha a tagországok szuverenitása biztosítja a valutájuk leértékelt szinten tartását.

Az EU válságának okairól a brüsszeli vezetőknek, és Merkel kancellárasszonynak fogalmuk sincsen.