Hatvan évvel az 56-os forradalmunk után

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 03 04

Hatvan évvel az 56-os forradalmunk után

Kamaszkorom óta azért lázadoztam, hogy képtelenek vagyunk a történelmünkkel tárgyilagosan szembenézni.

Trianon tárgyilagos megítélése máig sem sokat ment előre. Abban továbbra is csak a mások felelősségét, és a mi sérelmeinket láttuk. Magyar betegségnek tartom, hogy a nálunk különb, eredményesebb honfitársainkat olyan ellenségnek tekintjük, akiktől meg kell szabadulni, a nálunk hátrább tartókat pedig alacsonyabb rendűnek kezeljük, de elvárjuk tőlük a tiszteletünket, a hozzánk való ragaszkodást.

Trianon okai között a lényegeset figyelembe sem vesszük, hogy az ország lakosságának nagyobb, nem magyar etnikumú felében a nálunk jobbakat és a gyengébbeket nem tekintettük az ország egyenrangú állampolgárainak. Legfeljebb arra lehetnénk büszkék, hogy ennek ellenére a magyar arisztokrácia és nemesség egybe tudta tartani az országot.

Az ország magyar lakosságának is csak a tizede volt nyugat-európai értelemben állampolgár, azokon belül gyakorlatilag is csak a nagykorú nemes férfiak.

Azon mégis botránkoztam, hogy nálunk a miniszterek fele arisztokrata volt, de még a nem azok is arisztokrata módon viselkedtek, öltözködtek. Az utódállamokban azonban nyoma sem volt az ilyen középkori feudális maskarának.

Trianon azonban csak jó tíz évvel az érettségi után került a helyére. Csak akkor tudtam meg, hogy már 1849 áprilisában megtörtént az ország feldarabolása. A császári udvar a bécsi forradalom elől Csehországba, Olmützbe menekült, beköltözött az érseki palotába. 1849 tavaszán látva, hogy a magyar Szabadságharc már bukásra áll, hozzáláttak a rendezéshez. Leváltották az alkalmatlan császárt, és császárrá emelték a még ifjú Ferenc Józsefet. Homogénebbé akarták tenni a Habsburg Monarchiát, azon belül elsősorban a Magyar Királyságot. Császári örökös tartományok rangjára emelték az Erdélyi Fejedelemséget, Horvátországot, a Szerb Vajdaságot. Ez lényegében, de kevesebb magyarok által lakott területet elszakítva, csak az önálló vagy Csehországhoz csatolt Szlovákia nélkül a Trianonban megtörténteket jelentette. Véleményem szerint Szlovákiát azért nem érintette a rendezés, mert Csehországot nem akarták a Monarchia legnépesebb és leggazdagabb örökös tartománynak látni.

Trianon típusú rendezést tehát már 1849-ben a Monarchián belül a császár által aláírt alkotmányban megtörtént. Ezt azonban máig igyekszünk eltitkolni, mert akkor Trianont nem tálalhatnánk úgy, mint számunkra váratlan, az idegen hatalmak által diktált eseményt. Azt is illene tudatni, hogy erről Kossuth Lajos azonnal értesült, és döntött a Habsburgok trónfosztásáról.

Abba most nem megyek bele, hogy milyen tények győzték meg Bécset, hogy a törékeny Monarchia egy nagyobb reform esetében, Magyarország feldarabolásával, elemeire eshetik szét.

A történelmünk megértésének egyik kulcsa az Olmützi Alkotmány tudatosítása volna. Ennek ellenére, erre nem sokkal több a reményünk, mint a Horthy rendszerben volt. Pedig az érdekünket szolgáló külpolitikán addig nem lehet, amíg Trianont nem látjuk tárgyilagosan.

De visszatérek az 1956-os forradalomra. Ezt is ferdén, egyoldalúan megítélve látjuk, hirdetjük a forradalmárok igazságát, Nagy Imrét hősnek, Kádár Jánost hazaárulónak látjuk. Ez is csak addig tartható, ameddig a tényeket eltitkoljuk.

A magyar kommunisták még ma sem tudják, hogy már Mao számára is felvetődött a Kis Tigrisek sikeres útjának a követése, a politikai diktatúra és a piacgazdaság párhuzamossága. Pedig ezt leginkább, nekünk, magyaroknak illene tudni. Mao és Tito lényegében az 50-es évek elejétől a távol-keleti út követői akartak lenni, de nemcsak ők ketten, hanem a Szovjetunió bolsevik rendszerében a reformerek, Berija, Andropov és Gorbacsov is. De egyikük számára sem vetődött fel a politikai demokrácia, a több pártrendszerre való áttérésnek még a gondolata sem. Pedig, amíg ezt nem értjük meg, hamis illúziókat táplálunk az 56-os forradalom lehetséges mozgásteréről. Nekünk nemcsak 1956-ban, de a Szovjetunió széteséséig, nem volt nagyobb, messzebb menő reformra lehetőségünk, mint ameddig 1990-ben Kína elment, vagyis megelégedni a gazdaság piacosításával. Tehát megérteni, hogy akik 56-ban a politikai demokráciát, a több pártrendszert követelték, az adott világpolitikai helyzetben még irreális célokért harcoltak.

Ha valamikor, most a forradalmunk 60. évfordulóján ideje volna szembenézni az akkori realitással.

A megértéhez szükség volna néhány tényt tudatosítani.

A magyar reform sikeréhez csak a bolsevik táboron belül erőkre lehetett építeni. Kezdjük azzal, hogy Rákosi és köre csak azért volt eltávolítható, mert a Szovjetunó legfelső vezetésében ezzel számosan egyetértettek. Már Nagy Imre is csak azért élhette túl Rákosi politikai tisztogatását, mert a nagyhalmú Béria kádere volt. Nagy Imre csak azért lehetett miniszterelnök, mert Béria és társai oda állították.

A moszkvai reformerek Mao és Tito támogatását is élvezhették, ahogyan azok Nagy Imre szánmára nélkülözhetetlenek voltak. Ezt mindenkinél jobban éppen Nagy Imrének kellett volna látni. De ezt nemcsak ő felejtette el, de az utókor történései is gondosan elhallgatják.

Azt még inkább látni kellett volna, hogy a több pártrendszer Mao és Tito számára is elfogadhatatlan volt. A bolsevik diktatúrák hatalmasai ott érezték a leginkább a politikai hatalom teljességének a szükségességét, ahol a gazdaság alakítását a piacra bízták. A politikai diktátorok számára a korlátozatlan politikai hatalmuk azért szükségszerű, mert a gazdaság feletti hatalmat kieresztették a karmaik közül, és a piacra bízták.

Ezt nemcsak az 56-os magyar forradalom, de a 34 évvel későbbi, a demokráciával soha nem találkozó Kína reformja is igazolta. A tankokat akkor kellett a politikai demokráciát követelő tömegre szabadítani, amikor az megérezte a gazdaság felszabadulását.

Kínában az 1990-es reformoktól fellelkesülteket a reformok atyjának, Tengnek kellett tankokkal szétoszlatni. Ha valaki tudomásul veszi, hogy 1856-ban maximum a gazdaság piacosításának volt lehetősége, annak tudomásul kell venni, hogyha valaki a politikai reformok követelőinek megállítására még alkalmas volt, az csak Nagy Imre lehetett. De az is csak a szovjet tankokat igénybe véve. Az évezredek alatt a fegyelemhez szokott Kína ugyan képes volt külső segítség nélkül, saját hadereje tankjaival megállítani a még reális határnál a forradalmat. Ebben Magyarországon, az 56-os élményeim alapján, kételkedek. Ezért tartozok a nagyon kevesek közé, akik Kádárt az átállás vállalásáért csodálják.

A távol keleti Kis Tigrisek eredménye, és a Kínában az elmúlt 25 év példátlan eredménye azt sugallja, hogy az olyan európai társadalmakban, amelyek még a második, illetve a harmadik vonalban vannak, ne hallgassanak a liberálisokra, elégedjenek meg a gazdaság piacosításával, és vegyék tudomásul, bizonyos fejlettségi szint alatt, a politikai liberalizmus kudarcra ítélt kaland.

A magyar társadalomtudósoknak és politikusoknak még meg kell tanulni, hogy nem az a hős, aki az elérhetetlen célért is feláldozza magát, hanem az, aki képes a forradalomban uralkodni az érzelmein, és megelégszik az elérhető elérésével.