Tartalom
Kopátsy Sándor EH
2016 02 19
Sok volt nekünk a demokrácia.
Marxnak abban igaza volt, hogy a társadalmi felépítményt az alépítmény
határozza meg. Ezt a zseniális felismerését azonban nála következetlenebben
talán senki sem alkalmazta. Kitalált egy felépítményt, a kommunista
társadalmat, és azt hogyan kell azt akár erősszakkal is, az alépítményektől
függetlenül megvalósítani. Vagyis
elhitette magával, és az elkötelezett híveivel, hogy a nagyon eltérő
alépítményekre is rá lehet építeni az általa ideálisnak tartott kommunista
társadalmat. Még azt a fáradságot se vette, hogy igyekezett volna
megállapítani mi is a társadalom
alépítménye, ami meghatározza, hogy arra milyen felépítmény épülhet. Ennek
lett aztán a következménye, hogy a marxisták nem azokban a társadalmakban
kerültek hatalomra, ahol az alépítmény még éretlen volt az átalakulásra. Ez
aztán a hidegháborúban karakterisztikusan megjelent. Bekövetkezett, amit a
fiatal Marx még meggyőződéssel vallott: „Ha
ott győz a forradalom, ahol még nem értek meg annak a feltételei, hamarosan
visszaáll a régi szemét.”
Ez aztán a Szovjetunió szétesésével
megtörtént, az európai marxista államok megszűntek. A kisebb Kelet-Németország
újraegyesült a nagyobb és közben jobban meggazdagodott demokratikus
Nyugat-Németországgal. Csehország egyre inkább visszakerült oda, ahol a náci
megszállása előtt volt, a puritán nyugat-európai államok társaságába. A
közép-európai Lengyelország, Magyarország és Szlovákia, valamint a három balti
ország maradt az ezer éve kitűzött célja, a fejlett Nyugathoz való felzárkózási
igyekezeténél. Az ortodox keresztény kultúrájú népek számára pedig a
demokrácia, az állampolgárok politikai szabadsága mellett még hátrább csúsztak.
Európában lényegében fennmaradtak a
reformáció óta kialakult egymáshoz viszonyított helyzetek. Európa három kultúrája három szinten maradt.
Ugyanakkor a Távol-Keleten, Kínában megteremttették az elmaradt
társadalom felzárkózásának a feltételeit, a gazdaságot piacosították, az gyors
népszaporulatot pedig leállították, de a politikai diktatúrát továbbra is fenntartották. A második világháborút követő
legnagyobb gazdasági és társadalmi csodák a kelet-ázsiai konfuciánus kultúra
térségében történtek. A kisebbek államok a japán példát követve a hidegháború
alatt felzárkóztak, Kína pedig az emberiség ötöde számára a felzárkózását káprázatos
sikerrel folytatja.
A 20. század második fele azt
igazolta, amit Max Weber már a század elején felismert. A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt
hozott létre, amire a másokénál hatékonyabbam működő felépítményt csak a protestáns
népek képesek építeni. Ezt a század elején még csak a Nyugatra, illetve
Európára értette. „A tőkésosztály
társadalmait másoknál hatékonyabban csak azok a népek tudják működtetni,
amelyek viselkedését a protestáns erkölcs jellemzi.” Ez azt jelenti, hogy
Európában csak a puritán népek, az angolszászok, a germánok és a skandinávok
képesek a társadalmukat másoknál hatékonyabban működtetni. Weber még nem
tudhatta, hogy a Távol-Keleten még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak a
konfuciánus erkölcsű népek. Ennek ellenére a Marxon is túllépő marxistának
tartom Weber felismerését: felismerte az
alépítmények a felépítmény számára a legfontosabb elemét, a lakosság
viselkedési kultúráját.
Viszont azt csak a kínai vezetés
ismerte fel, hogy önmagában a puritanizmus sem elég, az is feltétel, hogy a
lakosság létszáma 1-2 ezreléknél ne növekedjen gyorsabban. Ezt azonban a
jelenkor társadalomtudománya máig sem veszi tudomásul. Ezt Kína, mint a siker elengedhetetlen
feltételét, megvalósította annak ellenére, hogy csak durva erőszakkal tehette
meg, mert a lakosság többsége ellene volt. Ebből következik a kor parancsa, a viszonylag elmaradt társadalmakban
bizonyos elengedhetetlen feltételek biztosításához politikai diktatúrára van
szükség.
A kínai csoda negyedszázados szédítő eredménye azt bizonyította, hogy társadalmi
felzárkózás sikernek két alépítményi feltétele van. A lakosság viselkedése
legyen puritán, és a lakosság száma lassan változzon.
A Nyugat liberális politikusai és
társadalomtudósai azonban nem hajlandók tudomásul venni, hogy azonos felépítménye csak a közös kultúrájú,
hasonló fejlettségi szintű és lassan változó lakosságú társadalmaknak lehet.
Mivel a társadalmak kultúrái, fejletségi szintjük egyre jobban differenciálódik,
a társadalmi felépítmények is egyre eltérőbbek lesznek. Mind a kultúrában, mind a gazdaságban minél magasabbra emelkedik a
lakosság, a felépítmények annál eltérőbbek lesznek. A vallások prófétáinak
általános tévedése az, hogy az emberiség az egységes boldogulás felé halad.
Ezzel szemben a tények azt bizonyítják, hogy minél magasabb a szellemi és
fizikai szintünk, annál jobban differenciálódunk. Marx is olyan próféta volt,
aki azt hitte a fejlett emberiség társadalma homogén lesz. Pedig minél fejlettebbek leszünk, annál jobban differenciálódunk.
Nem a tudatlanok, hanem a zsenik között nagyok a különbségek.
Ezt hagyták figyelmen kívül az
Európai Unió alapítói és ezt hagyják még inkább figyelmen kívül a jelenlegi
működtetői. A jövő Európáját kulturális és gazdasági egységnek képzelték el,
pedig Európa ezer éve kulturális és politikai tagoltságának köszönhette sikereit,
a tudományos és technikai forradalom hatására pedig egyre még színesebbé,
tagoltabbá fog válni.
Az alépítményre épülő felépítmény elve alapján nem egyre nagyobb
államokra, hanem egyre több önálló államra osztódik az emberiség. Ugyanakkor Marx hirdette meg a világ
proletárjai egyesüljetek hamis jelszavát. Ennek éppen az ellenkezője
következett be. A munkások a saját államukon belüli jogaikért küzdenek.
Felismerték, hogy nekik nem érdekük, hogy az elmaradt világ proletárjai
hozzájuk jöhessenek. A jelenkori gazdag társadalmakban még a munkanélküliek is
jobban élnek, mint a hazájában azok, akik a hatalom birtokosai lettek.
Európa kulturális megosztása.
Európa lakossága egymástól nagyon eltérő
három kultúrából áll. Ezt az alapvető különbséget az Európai Unió hívei azzal
fedték el, hogy Európát kereszténysége egységgé teheti. Nem vették és nem veszik tudomásul, hogy Európa három kereszténysége
három nagyon eltérő vallás, ami mindegyike nagyon eltérő kultúrához igazodott.
Ez önmagában is elég ok arra, hogy nem lehet közös felépítményük. A
világvallások egyik problémája, hogy több kultúra igényéhez nem lehet igazodni.
Marxnak abban
igaza volt, hogy a vallás is csak felépítmény, de abban tévedett, hogy a nagyon
eltérő alépítményekre a marxista vallást rá lehet építeni. Ezt a megoldhatatlan
feladatot a kereszténység azzal oldotta meg, hogy ezerötszáz év alatt annyi
keresztény egyház alakult ki, ahány kultúrában gyökeret vert. Szent Pát
Krisztus tanítását a görög-római kultúra igényére szabta. Jó ezer év alatt az európai
kereszténység is már kettészakadt. Európában a 11. században a kiscsaládos
társadalommá vált nyugat-európai kereszténység és a nagycsaládos kelet-európai
kereszténység külön vallássá vált. A 16. században pedig az északnyugati
puritánok nagykorúvá válva protestáns egyházakat alakítottak, elszakadtak a
latin kultúrára épült római katolikus kereszténységtől. Beigazolódott, ha a két kultúra annyira különbözik, hogy nem lehet
közös a vallásuk, nem lehetnek gazdasági egység sem. Ezért a puritán Németországra
szabódott gazdasági felépítmény közös európai felépítménnyé erőltetése eleve
kudarcra ítélt cél lett.
Európa megosztottsága nemcsak azért
szükségszerű, mert három nagyon eltérő kultúra él benne, de azért sem mert nagyok
a gazdaságuk fejletsége közti különbségek is.
Demokrácia Európában.
Adenauer, és de
Gaulle ugyan nagyformátumú politikusok voltak, de nem értették meg, hogy a
protestánsok és a latin népek Amerikában sem alkothatnak közösséget, a protestáns és a latin kultúrának Európában
sem lehet azonos politikai és gazdasági felépítménye. Európa nyugati felén
a két legnagyobb ország vezetője, miután felmérte, hogy nemcsak az Egyesült
Államokkal, de haderejük tekintetében még a Szovjetunióval sem lehetnek közös
súlycsoportban, legalább az Európai Közösség hátán legyenek hangadó világhatalmak.
Azzal nem is
foglalkoztak, hogy Európa nyugati fele milyen szinten alkothat egységet. Ha ezt
megvizsgálták volna, kiderül, hogy Európa
országait legfeljebb csak az áruk és a szolgáltatások vámuniójába lehet
szervezni. De ez is csak akkor lehet
hatékony, ha minden tagja szuverén állam marad. A vámunió a kulturálisan és
gazdasági tekintetben eltérő államok között ugyanis csak akkor működhet
hatékonyan, ha a tagállamok szuverenitása sértetlen marad. Vagyis, Európa csak akkor alkothat hatékony közösséget,
ha a közösség hangadói nem szabályozhatják a tagállamok politikai és gazdasági
felépítményét. Ez azért elengedhetetlen követelmény, mert a közösség minden tagjának a saját
kultúrájuknak és gazdasági fejlettségüknek megfelelő felépítményre van szüksége.
A közös felépítmény kulturális feltételei.
Az EU csődje a
közös valuta bevezetésével vált nyilvánvalóvá.
Az eltérő kultúrájú és
fejlettségű államoknak nem lehet közös valutájuk, de még közös adórendszerük
sem. Ennek ellenére, az Európai Unió kezdettől fogva közös politikai és
gazdasági felépítményt kényszerített a tagjaira.
Az elsődleges
közös felépítmény a már fejlett, gazdag és demokratikus álmoknak megfelelő liberális
demokrácia volt. Ugyanabba a hibába estek, amibe Marx. Meggyőződésük volt, hogy minden alépítmény számára az ideális politikai
felépítmény a magas szintű politikai demokrácia. A marxisták a közös
proletárdiktatúrát tekinteték minden kultúra számára az egyetlen elfogadható
politikai felépítménynek, még ott is, ahol még proletárok is alig voltak. Ott
megelégedtek azzal, hogy a marxista ideológia elkötelezett hívei gyakorolják a
korlátlan politikai hatalmat. A
liberálisok pedig olyan politikai felépítményt akartak, amiben a szabadon
alakítható pártok közötti szövetség gyakorolhatja a politikai hatalmat. A
lényeg, hogy a pártok közti szövetség a törvényhozásban többséget élvezzen. Az
fel sem merült, hogy esetleg a több párt közötti hatalmi harc maga is olyan
felépítmény, aminek alépítményi követelménye van, hogy a politikai demokráciának is vannak alépítményi követelményei.
Nem véletlen,
hogy általános és titkos szavazás először a második világháború után, és csak
akkor is a legfejlettebb társadalmakban jelentek meg. Előtte minden
társadalomban a felnőtt lakosságnak csak a kisebbsége rendelkezett titkos
választói joggal. Ki voltak rekesztve a nők, a szegények, az iskolázatlanok, az
egyenrangúnak el nem ismert etnikumok, vagyis a felnőtt lakosság többsége.
A két háború
között, például Magyarországon, a már elve nagyon korlátozott választó jog a falusi
településeken nem lehetett titkos.
A történelmi tapasztalatok ellenére, az
Európai Unió meghirdette az egységes politikai felépítményt, függetlenül attól,
hogy a tagország lakossága milyen kultúrához tartozik, és milyen fejlettségi
szinten van. Számos tagország még soha nem volt politikai tekintetben
demokrácia. Ennek ellenére azt követelik tőle is, hogy ugyanolyan demokrácia
legyen, mint amilyenek a skandináv állalmok.
A múltban is azért volt sokféle politikai struktúra,
mert az mindig, és mindenütt a kultúrához és az elért gazdasági szinthez
igazodott.
Ennél is nagyobb
társadalmi vakságot jelent az, hogy az
Európai Unió a tagjaival szemben mind a politikai, mind a gazdasági felépítmény
tekintetében követelményt támaszt.
A liberális demokrácia következetes megvalósítása
általános követelmény. Ezt ugyan semmi sem teszi indokolttá, mégis
elsődleges elvárás.
Ezzel eljutottam
tervezett mondanivalómig. Az EU egyik
születési hibája, hogy a maximális politikai szabadságot, minden tagjával szemben
elsődleges követelményének tekinti. Ezzel szemben a demokrácia is olyan,
mint minden orvosság, nem szabad túladagolni.
A liberális demokrácia túladagolása Magyarországon.
A saját hazám
történelmének megértéséhez talán a legtöbbet azoktól a fiatal, marxista
történészektől kaptam, aki már a bolsevik rendszer elején megmutatták, hogy a magyar társadalom ezer éves történelme
során nemesekben nagyon gazdag, polgárokban pedig katasztrofálisan szegény
volt. Ennek számokban való illusztrációját soha nem felejtem el bemutatni.
A nyugat-európai
feudális társadalmakban a lakosság 1 százaléka volt nemes, de 6 százaléka
polgár. Magyarországon a lakosság 6,
a magyar etnikum 12 százaléka volt nemes. Vagyis a
magyarságon belül 12-szer annyi nemes volt, mint Nyugat-Európában. Ugyanakkor
az ország lakosságának 1 százaléka sem volt polgár, de a magyar etnikumon belül
1 ezreléket sem érte el a polgárok aránya. Ez maradt jellemző egészen az Oszmán
Hódoltságig, amikor ott a városi méretekre duzzadt falvak lakossága végre polgárosodott.
Polgár hiányosan ért bennünket a
vasúthálózat kiépülése, ami végre megteremtette a polgárosodás gazdaságföldrajzi
feltételeit. A vasútnak köszönhetően a települések közti távolságok a
tizedre csökkentek. A polgárosodási lehetőséggel azonban a magyar arisztokrácia
és a nemesség nem élt, annál jobban a zsidó kisebbség. Az európai zsidóság történetében a Kárpát Medencében élő zsidóság sikere
a 19. század második felében talán a világtörténelemben is példátlan volt.
Nem véletlenül, mert a magyar arisztokrácia
és nemesség alkalmatlan volt a polgárosodásra. Ezért vált köztük vált a
magyar zsidóság Európán belül is a legsikeresebbé. A viharos sikerük adott okot arra, hogy a magyar arisztokrácia és a
megszűnt nemesség szerepét átvevő úri középosztály elsődleges feladatának
tekintette a magyar zsidóságtól való megszabadulást.
Az első
világháború után megmaradt országban az arisztokráciának, az úri középosztály
támogatásával, sikerült megtartani a vagyonát, és megerősíteni a hatalmát. Ezt elsősorban az eleve irreális teljes
revízióra és a zsidóságtól való megszabadulásra koncentrálta. A revízióból
a végén semmi sem maradt, a társadalom
élcsapatát, a zsidóság öthatodát pedig elvesztettük.
Szerencsénkre, a
Szovjetunió felügyelete alá kerültünk, és a zsidóságunk egy hatoda is
megmaradt. A Szovjetunió ugyan ázsiai módszerekkel. de felszámolta az
arisztokrácia és az úri középosztályt. A
megmaradt zsidóság pedig hajlandó volt a megszállók védelme alatti bolsevik
rendszer szolgálatára. Ezt a magyar közvélemény jelentős hányada bűnüknek
rója fel, nem veszi tudomásul, hogy a
csatlós állapot azért lehetett nálunk kevésbé ostoba, mert abban a zsidóság
vállalta a vezető szerepet. Ha nem is az egyetlen, de ez volt az elsődleges
oka annak, hogy mi lettünk a legvidámabb barakk. Még nem írta le egyetlen történészünk, hogy a sztálinista rendszer üzemeltetése nálunk
azért lehetett kevésbé brutális és ostoba, mert a hatalomgyakorlásban az okos
zsidósának fontos szerepe volt. A Rákosi rendszer ugyan érzéktelen volt a
magyarság elvárásaival szemben, de Rákosi, Gerő, Révai és társaik okosak
voltak. Vessük őket össze a többi csatlós ország vezetői garnitúrájával. Elég
volna arra gondolni, hogy helyettük kik lettek volna alkalmasak arra, hogy a
moszkvai vezetés bizalmát évezzék.
A rendszerváltás után.
A rendszerváltást a többi csatlósnál kevesebb
sikerrel éltük meg. Ez magyarázatra szorul.
A rendszerváltásra a legjobban, az
állampártban is aktív liberálisok készültek fel. Ezek részben az
állampárton belül, részben már a maguk liberális pártjában, az SZDSZ-ben
készültek fel. Az állampártban belül már
jó tíz évvel korábban, a legfelső vezetők tudtával az esetleges bukásuk után a
Kisgazdapárt választási győzelmét várva, Antall Józsefet szemelték ki a
Kisgazdapárt elnökének, és kormányfőnek.
Miért tartották
Antall Józsefet erre a legalkalmasabbnak?
Mert az apja
miniszter volt a Kisgazdapártból a Rákosi rendszer alatt. Annak különös érdemei
voltak a zsidóüldöző Horthy rendszerben. A Belügyminisztérium egyik
főtisztviselőjeként ő foglalkozott a külföldiek ügyeivel. Ebben a minőségben
nagy érdemeket szerzett a lengyel hadsereg menekült tagjai ügyei intézésében.
Érdemeit Izraelben is nyilvánosan elismerték.
Schulteis elvtársat, az egészségügyi
minisztert bízták meg azzal, hogy Antall József felkészülhessen a
miniszterelnöki szerepre. Ezért a minisztérium keretében megalapították
számára az Egészségügyi Történelmi Intézetet. Kapott ehhez egy elkülönült
épületet a Budai Várban, és szabad kezet a káderek kiválasztásához. Az itt
végezett munkájáért, pártonkívülisége ellenére, és kimagasló eredmény nélkül,
magas állami kitüntetésben részesült.
Az Antall József politikai pályát
előkészítő terv azonban néhány évvel a rendszerváltás előtt összeomlott.
Egyrészt Antall
József még jelentős pozíciót sem kapott a Kisgazdapártban. Ezzel az
állampártnak a Kisgazdapártra épített terve összeomlott.
Másrészt Lakitelken elindult a Demokrata
Fórum szerveződése, és egyre gyarapodó népszerűsége inkább nyilvánvalóvá tette,
hogy ezzel a közép-jobb párttal szemben nem győzhet a Kisgazdapárt.
Az hamar
kiderült, hogy a Demokrata Forum vezetői
között vannak olyanok, akiket a liberálisok veszélyes antiszemitának tartottak.
Ez a félelem ugyan nem volt reális, de érthető. A magyar zsidóság okkal félt
még az antiszemitizmus árnyékától is. Figyelmen kívül hagyták, hogy a kor
Európájában nem férhetett volna meg a nyíltan antiszemita kormányzás.
Ekkor már Aczél
György kényszerült arra, hogy átvegye Antall József pályájának az egyengetését.
Azt ugyan sejteni sem lehet, hogy Aczél György tervét milyen szinten hagyták
jóvá, de az tény, hogy a pártvezetés hallgatólagos egyetértés elengedhetetlen
volt. Azt sem tudom, hogyan tálalta tervét Aczél, hogyan győzte meg a Demokrata
Fórum vezetőit, hogy érdekük Antall Józsefet elnökükként elfogadni. Az is
kétségtelen, hogy a nyugati demokráciák
és főleg a világ zsidósága szempontjából elfogadhatóbb ember a
miniszterelnökségre Antall Józsefnél nem volt.
Azt azonban csak
sejthetem, hogy Antall József tervezett karrierje Németh Miklós és Nyers Rezső
számára ismert volt. Csak ez adhat magyarázatot arra, hogy a rendszerváltás előtti kormány szinte szolgaian felkészült a hatalom
átadására. Ők, ketten sem éltek azokkal a lehetőségekkel, ami csökkenthette
volna azt, hogy az egy pártrendszer bukása után ne legyen túlságosan liberális
politikára váltó áttérés, és kevésbé kudarcos legyen az állampárt választási
szereplése. Meggyőződésem szerint, a
veszteséges vállalatoktól való megszabadulás szükségességét és a Szovjetunióval
való kereskedelmi kapcsolatok felszámolását már e két, általam nagyra becsült
politikus is szükségesnek tartotta. Pedig nagyobb veszély nem fenyegette a
rendszerváltást, mint a veszteséges vállatok leállítása és a Szovjetunióval
való külkereskedelmi kapcsolatok elhamarkodott leállítása.
Azt, hogy
mindketten többet tehettek volna a túlzottan liberális privatizációra térés
ellen, hittem és hiszem.
Féleértés
elkerülése végett, leírom, hogy én a liberális irányban való mozgást ezer éve az
elsődleges feladatnak tartom, de azt is megtanultam, hogy semmi sem erősíti
jobban a magyar társadalom liberális ellenességét, mint az erőltetése. A
privatizációt követő húsz év egyik legnagyobb vesztesége, hogy a magyar
társadalom liberalizmus elutasítása nem csökkent, hanem erősödött. A Fidesz
elseprő győzelme és népszerűsége a rendszerváltás utáni liberális győzelmek
hatására történhetett meg.
A magyar
zsidóság történelmi érdemeit nálam nagyobbnak legfeljebb ők maguk tartják, de a
liberalizmusuk túlhajtásának a következménye, hogy a Fidesz ilyen népszerű
lett.
Az első demokratikus választás.
A rendszerváltást jelentő első
választáson, az előzetes várakozásnak megfelelően, az MDF került ki a
legerősebb pártként, de nem volt parlamenti többsége, ezért a Kisgazdapárttal
koalícióra kényszerült. Antallnak ez jól
is jött, mert neki elsősorban az volt a fontos, hogy az MDF lakiteleki
közép-jobb erőit kellett féken tudja tartani. Ebben olyan erőkre kellett
támaszkodni, akik részben karrierből, részben a politikai múltjuk okán, a
legerősebb pártban, az MDF-ben keresetek menedéket. Ezt jól bizonyította, hogy
amikor kormányelnökként Antall hozzájut az ügynöklistához, azt látta, hogy bőven
vannak azon nemcsak párttársai, de még kormánytag is.
Azt kellene, legalább utólag a
történészeknek látni, hogy Antall a Kisgazdapárt
és a liberálisokkal való szövetség nélkül nem lehet elég erős a kormányzáshoz.
Ezért vállalta azt a romantikus kisgazda
álláspontot is, hogy a bolsevik rendszer
legnagyobb áldozata a parasztság volt. Ebben ugyan, főleg lélektani okból volt
igazság. A Rákosi rendszer valóban
jobban üldözte a parasztokat, de Nagy Imre, majd Kádár alatt a parasztság járt
jobban.
Nemcsak a közép-jobb politikai elit
és a nacionalista közvélemény, de még a történészek is inkább a parasztság, a
falusi lakosság sérelemit hangsúlyozzák. Ezzel szemben, 1953 után a bolsevik Magyarország volt az egyetlen olyan állam, amiben
a parasztok, általában a vidéki lakosság jobban élt, mint a munkások, általában
a városi lakosok. A mezőgazdasági településeken ugyan többet dolgoztak, de
a munkaidő után végzett munkájuknak köszönhetően, jobban éltek, mint a
munkások. Ehhez hasonló vidéki fölény legfeljebb Dániában lehetett.
A háztáji volt
az első lépés abban az irányban, hogy a marxista rendszer is elinduljon a
piacosítás felé. Ha nem is a munkaviszonyban, de az után, a vidéki lakosság jelentős
jövedelmet termelhetett magának. Nagyrészt a háztájinak köszönhettük, hogy mi
lettünk a legvidámabb barakk.
A sajáterős házépítés nyertese is elsősorban a falusi lakosság volt. Nem ismerek nemzetközi
példát arra, hogy volt olyan ország, amiben a lakásépítkezések többsége vidéken
és kertes ház formájában történt. Az
urbanizációval járó városi lakásigényt kielégítették a házgyárak. Ugyan
ezek a lakások is nagy társadalmi és civilizációs előrelépést jelentettek a
vidékről felköltözők számára, de nem alkottak szomszédsági szövetet. Ezzel
szemben, a sajáterős falusi házak
egészséges társadalmi hátteret szolgáltak. A bolsevik társadalmakban ezek a
házak jelentettek a falusi lakosság számára, hogy a személyes tulajdonú vagyonuk
a nemzeti vagyonnál is gyorsabban gyarapodott.
Antall
József és a liberálisok.
Az első választás számomra meglepetést
okozott. A két liberális párt, az erős SZDSZ és a kistestvére, a Fidesz olyan
erős törvényhozói súlyt kapott, a mire még a gazdag nyugat-európai országokban
sem volt példa.
A liberálisok sikeres szereplése jórészt az
Antall-Tölgyessy Paktumnak volt köszönhető. Ez olyan választási törvény, ami a
kisebb pártoknak kedvezett, aminek köszönhetően az első öt választáson a
kormánynak csak egyszer volt abszolút többsége, a lényeges változtatáshoz
szükséges kétharmad pedig csak 2010-ben jöhetett létre.
Rajtam kívül még senkitől nem
olvashattam, hallottam, hogy ez a Paktum
azt jelentette, csak akkor lehet egyetlen párt kormányának kétharmados
többsége, ha a választókerületek 99 százalékban nyert. Mivel erre a
demokráciák történelmében nem volt példa, joggal
érezhette az SZDSZ, hogy soha nem lehet kétharmados győzelem, azaz a fontos
törvények megváltoztatása. Ez volt az én véleményem is. Ezt igazolta a
második választás, amiben az MSZP ugyan a körzetek 80 százalékát megnyerte, de
a kétharmadtól messze lemaradt a törvényhozásban. Ezért az Antall-Tölgyessy paktum szerepét sokkal jobban kellene az
1990-2010 közti politika alakulásában hangsúlyozni.
Ennek a húsz évnek a történelme lényegesen
másként alakul, ha csak azok kerülhetnek be a törvényhozásba, akiket a választók
a körzetben megválasztottak. Ezt azért tartom fontosnak, mert a sok párt versenye teszi tönkre nemcsak az
európai, de még sokkal inkább a latin-amerikai országok, valamint India és
Izrael társadalmi fejélődését.
Milyen lenne a jó választási törvény?
Máig a legjobb választási törvény az, ami csak a körzetben győzteseknek
ad részvételi jogot a törvényhozásban, és lényegében két párt harcát dönti el
egy ciklusra. Ennek
máig csak az angolszász országok törvénye felel meg, és ezek közt is a
legjobban az Egyesült Államoké.
A sok párt főleg a felzárkózni akaró latin országokban terjedt el. Brazíliában jelenleg már 28 pártnak
van parlamenti képviselete. Az európai mediterrán országokban is a sok párt
közötti alkudozás a jellemző. A dél-európai mediterránokra és az amerikai
latinokra már a két háború között jellemző volt a fasizmusra, vagy a katonai
diktatúrára való átállás. Ez akkor változott, ha a katonai diktatúrákat a
számukra különösen elviselhetetlen sok párti demokráciák váltották fel. Ez
jellemző ma is Latin-Amerikában.
A sok párttól való megszabadulást keresést
először a jelenlegi olasz miniszterelnök vetette fel. Olyan választási törvényt
kíván előterjeszteni, ami a legerősebb egy vagy két pártot erősíti. Az
ellenkezője annak, ami általános, hogy a kis párok juthatnak be a
törvényhozásba. Terve szerint, az a
párt, amelyik megszerzi a körzetek 40 százalékát, annyi további annyi
mandátumot kap, hogy többséget nyerjen. Lényegében ilyen választási törvény
van már Görögországban is. Főleg a
társadalmi fél-perifériákon előnyösnek tartok minden olyan választási törvényt,
amelyik a körzetekben a legerősebben szereplő pártot jutalmazza. A nem
erősen polgáros és fejlett társadalmak érdeke az olyan választási törvény,
amelyik biztosítja, hogy a legerősebb pártnak egy ciklusra alkalma legyen arra,
hogy tervét bizonyítsa. Nem lehet
hatékony az olyan választási eredmény, amelyik koalíciót kényszerít ki. A
sok párt részvétele a törvényhozásban egy ciklusra csak bizonytalanságot
teremt. Nem a pártok alakítását kell korlátozni,
hanem a választásokat úgy kell megszervezni, hogy csak annak érdemes pártot
alapítani, aki azt remélheti, a két legerősebb egyike lesz. Ezt érik el az
angolszász országok választási törvényei. Nem
lesz sok párt ott, ahol csak annak lehet sikere, amelyik legalább a második
lesz.
Ez történik az Egyesült Államokban,
ahol viszonylag sok elnökjelölt próbálkozhat, de csak annak lehet reális
esélye, akik a két párt jelöltjei között az elsők. A választás eredménye tehát a két nagy párt leginkább támogatott
jelöltje közti választást jelent. A nyertes azonban biztosan a ciklus
tartalmára a kormányt alakító államfő marad.
Miért szeretik a politikusok a listás törvényhozókat biztosító választási
törvényt?
Mert a listás törvényhozókat nem a választók, hanem a pártvezetés
választja.
A közvélemény azonban annál
alacsonyabbra értékeli a politikusokat, minél nagyobb a választási ciklusok
közti hatalmuk.
Az első öt ciklusban minden győztes
koalícióra kényszerült. Ha nem lett volna lista, minden esetben szilárd kormány
működhetett volna. Ráadásul a második ciklusban kétharmados többséggel.
A rendszerváltást azért lehet csak kudarcként megítélni, mert a
lehetőségek kihasználásának elmulasztásai jellemzik.
A foglalkoztatásunk katasztrofális mélyégbe zuhant.
A rendszerváltás előtt a foglalkoztatás
az optimálisnál magasabb és a munkaerő felső harmadának az érdekeltsége a
kívánatosnál gyengébb volt. A
rendszerváltás során elég lett volna a foglalkoztatás csupán néhány százalékos
csökkentését, mintegy százezer munkahely leépítésé, és a munkaerő árujellegének
tovább erősítését hangsúlyozni.
Ezt azonban már a Németh kormánynak el
kellett volna kezdeni, nem a demokratikusan megválasztott kormányra hagyni. Ezzel szemben hangot kapott a veszteséges
vállaltok leállításának a szükségessége, a Szovjetunióval való gazdasági
kapcsolatok radikális leépítése. Ennek éppen az ellenkezője lett volna
kívánatos. Megmutatni, hogy a
veszteséges vállatok mintegy kétmillió embert foglalkoztatnak, azok többségének
minősége nem üti meg azt a mértéket, amire a nyugati tőke igényt támaszthat. Már
a Németh kormánynak fel kellett volna mérni, hogy a veszteséges vállalatok
leállítása hogyan érintené a költségvetést.
Elosztani azt a megalapozatlan hiedelmet, hogy a veszteséges vállalatok
leállítása javítani fogja a költségvetést. Az ilyen információk minden
bizonnyal növelték volna az állampárt szavazótáborát. Nem következett volna be az MSZP katasztrofális veresége sem. Ezt
jól mutatta a következő választáson elért sikere és a Kádár rendszer máig tartó
pozitív megítélése is.
Az MSZP-ben máig nem jutott senkinek
az eszébe, hogy a Kádár rendszerre büszkék is lehetnek. De nemcsak ez, az sem,
hogy a rendszerváltás nem jól vizsgázott. A
privatizáció során súlyos hibákat követett el. Ebből egyedül az MSZP
nyerhetne. Be kellene vallani, hogy ezért
elsősorban a pártban nagy befolyást élvező liberálisok a hibásak. Ezt most
már Gyurcsány kiválása után indokolt volna bizonyítani. Ezzel szemben az MSZP,
nem indoktalanul, de aránytalan mértékben viseli az elrontott privatizáció
felelősségét.
A munkaviszonyon túl termelt jövedelem szinte megsemmisült.
A Kádár rendszer páratlan sikert ért el a szabadidőben történő
értéktermelés biztosításában. Ezt már ebben az írásomban is, korábban kifejtettem. Ennek a
jövedelmet és sikert termelő módnak a méltatása tejesen elmaradt.
A társadalomtudományok sem ismerték
fel, hogy minél fejlettebb a társadalom,
a munkamegosztásban végzett munkával járó siker tudatformáló hatása annál
kisebb. Ugyanakkor a munkaviszonyon túli sikerek annál hatásosabbak. Ezt a
kertes házakban, az üdülőkben, a hobby kertekben, a sajáterős házépítésben, a
sportolásban való részvétel hatásában ismertem fel.
A gyermekvállalás csökkent és a struktúrája romlott.
A társadalmak várható eredménye a gyermeknevelés minőségének a javításán
múlik. Ennek a
hatékonyságával a politika nem is foglalkozik. Megelégszik azzal, hogy az
iskolarendszer módosítgatja. Pedig a
következő generáció minősége elsősorban azon múlik, milyen a gyermekvállaló
családok minőségi struktúrája. A rendszerváltás legnagyobb bűne az, hogy felerősödött
a gyermekvállalás mögötti családi struktúra kontraszelekciója. Ezért lett a
rendszerváltás utáni gyermekvállalást látva a jelmondatom: „Ha a családok felső minőségi harmadában annyi gyermek születne, mint
az alsóban, és az alsóban csak annyi, mint a felsőben, negyven év múlva
háromszor gazdagabb, fejlettebb társadalom lennénk, mint a jelenlegi
gyermekvállalási struktúra mellett.” Ezzel azt állítom, hogy az országunk
jövője kevésbé függ a felsorolt gazdasági és erkölcsi hibáktól, mint a
gyermekvállalás struktúrájától.
Ez fakad abból, hogy a gyermeknevelés végeredménye elsősorban a
családi környezeten múlik. Ezt az alábbiakkal bizonyítom.
A magzati kihordás minősége.
Finnországban már 70 éve figyelik az
újszülöttek életpályáját attól függően, hogy mekkorák voltak a születéskori
fizikai adataik. Ebből kiderült, hogy az
életpályák várható átlagos eredménye és a születéskori fizikai állapot között
szoros az összefüggés. A finnországi összefüggést ugyan csak az újszülöttek
adatai alapján vizsgálták. Arról nincsenek adatok, hogy a jó magzati kihordás
mögött milyen szerepet játszik a szülők jövedelme és iskolázottsága. Pedig
minden bizonnyal itt is szoros a kapcsolat, annak ellenére, hogy a finn
társadalomban nincs jelentős leszakadó réteg, mint nálunk a rendszerváltás óta.
A rendszerváltás óta ugyanis többszörösére nőtt a tartósan munkanélküliek
száma, és az ilyen családok gyermekvállalása. Ráadásul ez a katasztrófa aránytalan mértékben a cigányságot sújtja. Erről sincsenek
felméréseink, sőt politikai bűnnek tartják a felvetését is. A cigányság problémájával foglalkozók 20
százalékosnak becsülik a foglalkoztatásukat. Az ugyan általános jelenség
Európában, hogy éppen a leggyorsabban növekvő közel-keleti, afrikai etnikumok
foglalkoztatása jelentősen alacsonyabb az átlagnál, de a közép-európai, közte a magyar cigányság foglalkoztatása még
ezekénél is alacsonyabb. Ugyanakkor ezek a családok vállalnak az átlagosnál
több gyermeket.
Ha végeznénk egy felmérést arról, hogyan érintette a cigányságot a magyar
privatizáció, kiderülne, hogy az átlagnál is sokkal jobban.
A négy év alatti
gyerekek táplálkozása és szókincse.
Azt az afrikai és indiai adatok is
egyértelműen bizonyítják, hogy az első négy életév táplálkozásának minősége jelentősen
kihat az agyfejlődésre, az pedig életpálya eredményére. Ez ugyanazt a hátteret
tárja fel, mint a magzat kihordása. Minden bizonnyal szoros az összefüggés a
terhes anyák és az 1-4 éves gyermekek táplálkozási színvonala között is.
A 4 éves gyerekek szókincse és a
várható iskolai eredmények közti szoros kapcsolatot az Egyesült Államokban több
millió gyermek esetében tíz éve vizsgálja. Kiderült,
hogy a szókincsük és a várható iskolai teljesítményük között is szoros a
korreláció. A felmérés az agykutatókat is meglepte, de megértették az
összefüggést. Minél több szóval dolgozik
a gyerekkori agy, annál nagyobb lesz a kapacitása az élete során. Ezt
megértve indult el a kétéves kortól kezdődő óvodai részvétel állami támogatása.
Itt is érthető a kapcsolat a szülői
környezet és a szókincs között.
A szülők érdekeltsége a gyermeknevelésben.
Az idősekről való gondoskodás, a
nyugdíjrendszer és a gyermekvállalás támogatását jelentő családi pótlék a
tőkésosztály és az imperialista állam érdekének szolgálatára született.
A nyugdíjalapok létrehozása is a tőkésosztály érdekében történt. Ez azt jelentette, hogy a munkaerő
árából levont összeg fedezi a várható nyugdíjakat. Vagyis a munkabér egy részét a tőzsdékre vitték, hogy ott a bérekkel
arányosan gyarapodjanak. Ezzel a részvényekre többlet keresetet
teremtettek, ami felvitte a tőkések befektetéseinek árát is. Még nem
találkoztam olyan tanulmánnyal, ami megmutatta volna, milyen arányú
többletkeresetet, ezzel mekkora áremelkedést eredményezett a tőzsdén a
nyugdíjalapok által támasztott kereslet.
Az össznépi társadalomnak azonban már
az elsődleges érdeke az, hogy minél jobb minőségű legyen a következő generáció.
Ezért olyan öregkori ellátásra volna
szüksége, ami a szülőket nem a több, hanem a jobb minőségű gyermeknevelésben teszi
érdekeltté. A jelenlegi nyugdíjrendszer azonban a gyermekvállalás ellen
hat, a hatása pedig annál nagyobb minél nagyobb a szülők potenciális jövedelme.
Még arról sem láttam kimutatást, hogyan aránylik a gyermekvállalás költsége a
szülők, mindenekelőtt az anyák keresetére. Az
életkeresettel arányos nyugdíj ugyanis annál inkább hat a gyermekvállalás
ellen, minél nagyobb a szülők potenciális keresőképessége. A
kontraszelekciós hatás a diplomás anyáknál a legnagyobb, vagyis éppen a
potenciálisan legjobban nevelő anyákat tántorítja el a gyermekvállalástól.
Az öregkori jövedelmüket ezért attól függővé kell tenni, hogy ne minél
több, hanem inkább kevesebb, de értékesebb gyerekeket neveljenek. Egy diplomás gyermek felnevelése
ugyanis nagyobb társadalmi eredményt hoz, mint amennyit hat alsó szinten
iskolázott.
A jelmondatomat így is fogalmazhatnám
meg. „A következő generáció értékét nem
a mennyisége, hanem a minősége határozza meg.”
Miért volt sikertelen a rendszerváltás?
Nem olyan közép-jobb kormányokat hozott létre a választás, amilyen
közép-jobb a magyar társadalom. Ezt fokozta, hogy sokkal erősebbek voltak a liberális
pártok, mint amennyi liberalizálást a magyar társadalom képes volt befogadni.
Az állampártban olyan erősek voltak a
liberálisok, hogy a közép-jobb Demokrata Fórum éléről eltávolították a közép-jobb
elnököt, azt az űri világot képviselő Antall Józsefre bízták. Ezzel a közép-jobb
Demokrata Fórumot a felszámolódás útjára állították. Vagyis a liberálisok elképzelése sikerült, hiszen ez a siker azt jelentette,
hogy a rendszerváltás liberálisok igényének megfelelően alakult, és húsz éven
keresztül nem lehetett a közvélemény nagy többségét maga mögé támasztott
közép-jobb kormányzat.
Húsz évnek kellett eltelni ahhoz,
hogy a kis liberális párt, a Fidesz felismerje, hogy a liberális pályán nincs jövője, de a felszámolódásra ítélt MDF üresen
hagyta a magyar társadalom igényének megfelelő közép-jobb politikai teret.
A Fidesz példátlan 2010-es nyeresége ugyan azt jelenti, hogy belátható
időre közép-jobb kormányaink lesznek. Ez mégsem jelenti ez azt, hogy a rendszerváltás hibái
belátható időben korrigálhatók.
A hivatalos politika csak azt
hangsúlyozza, hogy végre szuverén állam lettünk, de azt nem, hogy a
lehetőséggel nem jól éltünk. Az elkövetett hibák korrekcióját azzal kellene
kezdeni, hogy az idegen uralom alatt
viszonylag jól teljesítettünk, a szuverenitásunk birtokában azonban viszonylag
gyengén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése