Nemzeti ünnepeink I.Március 15

Kopátsy Sándor                PH                   2016 02 16

Nemzeti ünnepeink

I.

A legszebb nemzeti ünnep Március 15.

Középiskolás korom óta érzem, hogy történelmünket ideje volna tárgyilagosabban tálalni. A Mohácsi Csatát, az Aradi Tizenhármat, Trianont felnagyított nemzeti tragédiának, az operetti Március 15.-ét piros betűs örömünnepnek deklaráljuk. Egyiket sem tesszük a reális helyére.

Most csak az utóbbival foglalkozom.

Mi volt 1848 márciusában a nemzet elsődleges feladata?

Mai szemmel az alig egy évvel későbbi Olmützi Alkotmány, vagyis a történelmi Magyarország feldarabolásának megelőzése.

Ezzel szemben még azt is letagadjuk, hogy 1849 áprilisában nem az első világháborúban győztes hatalmak osztották fel először Magyarországot, hanem a tizenéves császár, Ferenc József a Habsburg Monarchia modernizációja során.

Annak ellenére, hogy a Trianoni Szerződést lassan száz év után sem vagyunk képesek a helyére tenni, azzal még a történészek sem foglalkoznak, mi vezetett Trianonhoz. Pedig nagyon kézenfekvő a magyarázat. Vagy a történelmi Magyarország átalakul sok etnikum békés együttélését garantáló országgá, vagy etnikai elemeire szedik szét. A nem magyar etnikumok számára is otthont jelentő ország nélkül a Kárpát Medence nem lehet egyetlen nép országa, nem maradhat fenn Magyarország.

Ezt a forrongó Bécsből a békés Olmützbe menekült Habsburg Császári Udvar vezetői világosan látták, és ezért akarták a soketnikumú, vallású, kultúrájú Habsburg Birodalmat egyenrangú etnikai egységekre felosztani. Ez ugyan a történelmi Magyarország kivételével, viszonylag meg volt osztva. Egyetlen kivételt a Habsburgoknak a nem római katolikus vallásokkal szembeni türelmetlensége jelentett. Nem ismerem annyira az osztrák történelmet, hogy akadt-e ott valaki, aki a Habsburg családnak a római katolikus valláshoz való kötődéséből fakadó problémák jelentőségét hangsúlyozta volna. Ezt a problémát a magyar történészek is óvatosan kerülgetik. Pedig e nélkül a reformáció utáni századok magyar történelme sem érthető. Erdély történelmének ugyanis semmi sem ártott többet, mint a Bécsi Udvar türelmetlensége az erdélyi ortodox keresztény románsággal szemben. Erdélynek a reformáció során szerencsésen induló sorsa elsősorban a Habsburgok vallási türelmetlensége okán vált katasztrofálissá. Erre mindenkinél jobban Móricz Zsigmond érzett rá. De ezt nemcsak az erdélyi magyarság, de még a magyar történészek sem ismerték fel.

De még a jelenkori ukrán politikai megosztottság mögött is a Habsburgok türelmetlen katolicizmusát kellene keresni.

Térjünk azonban vissza 1848 márciusára, Budapestre.

Nincsenek adataim, de nehezen tudom elképzelni, hogy a magyar arisztokráciának a császárhoz való szoros kötődése ellenére nem voltak információi a Császári Udvarnak a Monarchia jövőjére vonatkozó elképzeléseiről. Valamit tudni kellett arról, hogy a császárt félre akarják állítani, és az ifjú császár mellett a Monarchia reformjával valami újat kezdenek. Márpedig, ha volt információjuk, ez Kossuthhoz is eljutott. Ezt mindennél jobban magyarázza, hogy Kossuth miért döntött a Habsburg ház trónfosztása mellett.

Csak e körülmények adnak magyarázatot arra, hogy miért tartotta a magyar közvélemény, de legalábbis a pesti fiatalok fontosnak a Habsburgoktól való függetlenséget.

Mivel én nemcsak a Monarchiához tartozásunk hátrányait, az előnyeit is látom, számomra az osztrákokkal és a csehekkel közös államunk számára előnyök is származtak.

Elsősorban az, hogy ez a két nép kulturálisan és gazdaságilag is sokkal közelebb volt Nyugat-Európához. Márpedig az államalapításunk óta az elsődleges célunk a Nyugathoz való felzárkózás volt, és maradt meg máig. Ez az utunk az osztrákokon és a cseheken keresztül vezet. Ezzel azonban a magyar arisztokrácia, de még inkább a nemesség mindig szemben állt. Márpedig a magyar nemesség érdekéhez a magyar közvélemény is igazodott. Ez történt 1848 márciusán, Pesten. A magyar közvélemény ma is azt hiszi, hogy Pesten ekkor már többségben magyarok éltek. Éltek ugyan magyarok is, de főleg az iskolák diákjai között voltak már viszonylag zárt magyar közösségek is. Ezek találkoztak az EMKE kávéházban. Azt ma is kevesen tudják, hogy minek a rövidítése volt az EMKE, Erdélyi Magyar Közművelési Egyesület. Az egyik ilyen társaságnak az adott rangot, hogy köztük két zseni, Petőfi és Jókai is a társaság tagjai voltak.

Arra azonban a történészek sem keresték a választ, miért kerülte el annyira ez a szép esemény a kor politikai nagyjait. Nemcsak nem voltak szereplők, de még utólag sem tartották történelmi jelentőségű eseménynek. A napi politikában nyakig elmerülő Kossuth, a társadalom változásaira oly érzékeny Széchenyi, a politikai eseményeket követő Deák említést sem tettek róla. Azt, hogy ez a nap legszentebb nemzeti ünnepünk legyen, a nagyok közül senkinek nem jutott az eszébe.

Petőfit ugyan a magyar költészet óriásának tartom, de a racionális politikára alkalmatlannak tartom. Számára Magyarország csak a magyarok országa volt. Azt hitte világforradalmár, pedig csak nemzeti forradalmár volt. Ezt jól jellemezte a szabadságharcban vállalt szerepe. Hajlandó volt akár az életét is áldozni a magyar szabadságért. Jellemző módon a lengyel Bem seregéhez csatlakozott annak érdekében, hogy Erdélyt csatolják végre vissza Magyarországhoz. Méghozzá úgy, hogy nemcsak a legnagyobb erdélyi etnikumot a románt tekintsék teljes jogúnak, de még a szászok sok évszázados politikai jogait is számolják fel.

Bármennyire egyértelmű, hogy Erdély jövője csak akkor biztosítható, ha az ott élő népek egyenrangú polgárai lesznek. Ezért tartom a márciusi pontok között Erdély számára tragédiának az unió, a Magyarország szerves részévé válása is szerepelt. Nem az a baj, hogy ezt nem látta Petőfi, hanem az, hogy ma sem valljuk be, hogy az unió követelésének teljesülése Erdély elvesztéséhez vezetett.

Azt a tényt, hogy az oszmán megszállásnak köszönhetően, Erdély számára megnyílt az út arra, hogy a Kárpát Medence keleti harmadában egy másik Svájc lehessen. Amennyire ráérzett erre a maga korában Bethlen Miklós erdélyi fejedelem, aki a Kárpát Medencében az etnikai és vallási türelmesség legnagyobb alakja volt, annyira fogalmuk sem volt erről a márciusi fiataloknak. Ezt igazán csak Móricz Zsigmond ismerte fel a két háború között. De ő is csak akkor, amikor erre már semmi reális esély nem maradt.

De a magyar történészeknek azt kellene tanítani, hogy 1848 márciusában a pesti fiatalok abban a naiv hitben ünnepelték a csak a magyarok számára lévő Magyarországot, hogy az fennmaradhat. Nem az a baj, hogy ezt nem látták akkor a fiatalok, hanem az, hogy ma sem látják ezt a politikusok, akiket nem világosítanak fel a történészeink.

Azt kellene tanítani, hogyan jutottunk el a Trianont követő valóságba, hogy mienk maradt a történelmi ország területének harmada, ahol a Kárpát Medence magyarságának négyötöde él.