Kopátsy Sándor                  EH                  2016 02 16

Ez a társadalom már nem az a társadalom

I.

A lakosság mennyiségéről a minőségére fordult

Az osztálytársadalmak számukra elkerülhetetlen halálokozását három módszerrel oldották meg.

Az értéktermelők nyomorát fokozták.

A hadikiadásokat magas szinten tartották.

A tudásvágyat üldözték.

Azt hogy az emberiség kétötöde már nem osztálytársadalomban él, azzal is bizonyítottam, hogy mindhárom területen alapvető fordulat következett be. Most ezt bizonyítom.

Az értéktermelők nyomorának fokozása.

Az uralkodó osztály az értéktermelő többség jövedelmének jelentős hányadát elvonta, illetve a munkájának jelentős hányadát a saját céljaira használta fel. Ennek legkarakterisztikusabb formája a feudális társadalom volt, ahol a földesúri osztály, a lakosság alig egyetlen százaléka jobbágyok között osztotta fel a földjét, amiért a termés tizedét hajtotta be, és bizonyos szoláltatásokat vett igénybe. Ehhez járult a katolikus egyház, ami a termés kilencedét kapta agyházi adó címén. Azt mondhatjuk, hogy a jobbágy által termelt érték 25-30 százalékát vonta el. Ez a kizsákmányolás értékarányos volt. Ezért aztán mind a jobbágycsalád jövedelme, mind a földesúré az időjárástól függő volt.

Sokkal egyszerűbben jelent ez meg a tőkés osztálytársadalomban, ahol a tőkés megvásárolta a munkás munkaidejét, az e felett termelt jövedelmet pedig megtarthatta. A munkásnak nem volt érdekeltsége abban, hogy mennyi értéket termel, a tőkés jövedelme azonban a döntései hatékonyságától függött. A munkás kizsákmányolásának a mértéke a munkaerő kínálatának és keresletének arányától függött. Ez az arány ugyan változatott, de mindig a munkaerő túlkínálata volt a jellemző, ezért a bére mindig értéke alatt volt. Az állami bevételek a fogyasztást terhelő adókból származott. A legnagyobb forrást az állami monopóliumok, só, dohány, gyufa, cukor forgalmi adója volt.

Az osztálytársadalmak újraelosztását az értéktermelők jövedelmének drasztikus csökkentése, és jövedelmek drasztikus differenciálása jellemezte. A többség nyomárnak fokozása azért volt szükségszerű, mert a túlnépesedést féken kellett tartani.

Az értéktermelők, ha elfogyaszthatják az általuk termelt értéket, gyorsan, százalékokkal szaporodtak volna, az eltartó képesség pedig nagyon lassan, legfeljebb 1-2 ezrelékkel volt növelhető.

A jelenkori fejlett társadalmakban azonban a 20. század során, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a világlakosságának ötödében leállt a túlnépesedési nyomás, a minőségi munkaerőben hiány keletkezett, ezzel megszűnt az osztálytársadalmi felépítmény, vagyis a halálozás fokozásának és a tudásvágy elnyomásának a szükségszerűsége.

A nyomor fokozását felváltotta az általános jólét növelése.

A politikai hatalom jövedelem elvonásának aránya inkább nőtt, mint csökkent. A fejlett társadalmak a megtermelt nemzeti jövedelemnek 25-40 százalékát vonják el. Már az elvonás is progresszív, nivellálja a megtermelt jövedelmet.

A minőségi változás azonban a visszaosztásban van. Az elvont jövedelem egyre nagyobb hányadát az öregek ellátására, a lakosság egészségvédelmére, a gyermeknevelés támogatására, az oktatásra, a munkanélküliek támogatására, a rokkantak segélyezésére és az infrastruktúra fejlesztésére fordítják. Ezek a megtermelt jövedelmeket jelentősen nivellálják.

Ennek ellenére még nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatta volna, hogyan oszlik meg a nemzeti jövedelem termelése, és hogyan annak elfogyasztása. Ebből kiderülne, hogy a jelenkori fejlett társadalmak és az osztálytársadalmak közt nemcsak mennyiségi, de minőségi különbség is van.

A hadi kiadások magas színvonala.

Az osztálytársadalmak hatezer éve alatt a hadikiadások emésztették fel a nemzeti jövedelem ötödét. Ennek nagyságát ugyan elrejtették azzal, hogy a katonai szolgálatokat a legénység számára állampolgári, illetve hazafiúi kötelezettségnek minősítették. Még nem találkoztam olyan felméréssel, hogy milyen veszteség érte a társadalmat azzal, hogy a hadsereg legénységi állományát kivonták az értéktermelésből. Ezt a veszteséget még a háborús veszteségek között sem szerepeltették. A katonai kiadások között csak az állomány étkeztetése és ruházata szerepelt. Bizonyos fizetés csak a zsoldos hadseregben volt figyelembe véve. Jelenleg ez a hadikiadások jelentős hányada az állomány fizetése.

Jelenleg a fejlett államok között az Egyesült Államok költ a legtöbbet a haderejére, a nemzeti jövedelmének valamivel 3 százalékánál többet. Ezzel olyan katonai fölényt ér el, amire a világtörténelemben nem volt példa. Nagy Britannia, Franciaország és Németország túllépi, Japán pedig eléri az 1 százalékot. A fejlett demokráciákban a hadikiadások aránya a száz év előtti osztálytársadalmakra jellemzőnek a tizedénél is kevesebb lett.

Aránytalanul magas a fegyverkezési kiadás az eszelősen fegyverkező bolsevik diktatúrában, Észak-Koreában, talán 30 százalék, a feudális Szaúd-Arábiában 13 százalék, és Oroszországban 6 százalék. Észak-Korea társadalmi deformáció. A másik kettő pedig a jelenlegi és a várható olajárak okán kénytelen lesz a hadikiadásait csökkenteni. Külön figyelmet érdemel Kína, ahol a nem egészen hihető adataik szerint alig több mint 1 százalék a hadikiadások súlya. De, ha ennek kétszerese volna, akkor is világtörténelmi jelség, hogy nem esett abba az önpusztító fegyverkezési verseny csapdájába, amibe belepusztult a Szovjetunió.

A tudásvágy elnyomása.

A legnagyobb fordulat ezen a téren történt. A tudásüldöző osztálytársadalmakból a tudásmaximalizáló társadalom lett. Ennek ellenére még az sem tudatosult, hogy ezt már Max Weber felismerte azzal, hogy megállapította a protestáns erkölcsű társadalmak fölényben vannak a többi kultúra társadalmival szemben. Jó száz évvel később a felismerését módosítani kell. A Nyugat protestáns és a Távol-Kelet konfuciánus társadalmaiban a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi, ezekkel a népekkel egyetlen más kultúra nem lehet versenyképes. Ez a fölény abból fakad, hogy a puritán viselkedés felel meg a legjobban a tudomány és a technika igényének.

II.

Felgyorsultak az általunk okozott változások

Sokáig csak annak a felismerésemnek örültem, hogy a természeti környezetünk változásaitól függ a fejlődésünk. Ezt először azzal bizonyítottam, amikor felismertem, hogy fajfejlődés csak a megváltozott természet környezet eredményezhet. Ezt a fajon belüli fejlődésre a jégkorszak végét okozó klímaváltozás társadalmi átalakulást okozásával bizonyítottam.

Azt, hogy a jelenkorban minden nagyon gyorsan változik, tényként ugyancsak korán felismertem. Sokszor leírtam, még többször elmondtam, hogy az életem során többet változott az emberek élete, mint előzőleg több ezer év alatt. De szinte máig megmaradtam annál, hogy csak a tőlünk kívüli okok változtatnak a természeti környezeten.

Azt csak most ismertem fel, hogy a jelenkorban már mi magunk változtatunk az életvitelünkön, és ezek a változások már fontosabbak, mint amelyek tőlünk függetlenek.

Ezt jól illusztrálja a jégkorszak végét okozó, és a ma folyó klímaváltozás. Az előbbiben semmi szerepünk nem volt, a mostanit pedig csak mi, emberek okoztuk. Ezen aztán fennakadtam, mert mi sokkal nagyobb és gyorsabb változásokat okozunk saját életvitelünkben, mint a felmelegedés.

A létszámunk változása.

Az előző fejezetben azt írtam, hogy az elmúlt mintegy hatezer évben évente a létszámunk százalékokkal növekedhetett volna, ha képesek lettünk volna a spontán szaporodásunkat eltartani. Ezzel szemben az elmúlt száz év során ötször annyival nőtt a létszámunk, mint előtte közel 200 ezer év alatt. Ráadásul, ezt a százszor nagyobb éves népességnövekedés eltartása jobb, mint valaha volt. Most sem jó, de még senki sem merte kimondani, hogy ilyen jó soha sem volt. Pedig ezt könnyű azzal bizonyítani.

Ma a fajunk átlagos várható életkora közel kétszerese a száz évvel korábbinak.

Az utóbbi száz évben többel nőtt az átlagos estmagasság, mint előtte bármelyik ezer év alatt.

Száz éve az emberiség többsége alultáplált volt. Ma már több a túlsúlyos ember, mint krónikusan alultáplált.

Kétszáz éve a népesség kisebb százaléka hagyta el egynapi járóföldnél távolabb a lakóhelyét, mint amennyi naponta az országát is elhagyja.

Azt csak becsülni tudom, hogyan alakult az elmúlt ötszáz évben a diplomások aránya. Csak a magyarországi adatokat tudom megbecsülni. Száz éve a diplomások aránya még nem érte el az 1 százalékot, azok kétharmada is pap vagy pedagógus volt. A műszaki diplomás pedig a tizedük sem volt. Köztük a lányok aránya a fiúkénak a százada sem lehetett. Ma a beiratkozók nagyobb fele lány. Az ilyen társadalmi változások ugyan sokkal fontosabbak azoknál, amiket a politika történetében buzgón tanítanak.

Ezeknél is sokkal nagyobb és gyorsabb változások következtek be a telekommunikáció és az elektronikus számítógépek területén, arról, hogy ennek mi lesz a tudatunk alakaulására gyakorolt hatása, fogalmunk sem lehet. Erre akkor döbbentem rá, amikor azokat az adatokat olvastam, hogy az Egyesült Államokban több millió négyéves gyermek szókincsét mérték fel, és ebből kiderült, hogy az alsó és a felső tized között 1:5 a különbség. A gyermekkori szókincs nagyság azonban jelentősen kihat az agyfejlődésünkre, ezen keresztül az iskolai eredményünkre. Nem nehéz ennek alapján felmérni, hogy milyen hatása lesz, hogy a mai gyermekek többsége már világhálós televízió, mobiltelefon és számítógép mellett nő fel. Azt pedig csak következtetni lehet, hogy mekkora volt a négyéves gyermekek szókincse száz éve, és mekkora ma.

A gazdaságtörténészek sem hangsúlyozzák, hogy a tudományos és technikai forradalom milyen mértékben gyorsította fel az egy lakosra jutó teljesítményeket. Még addig sem jutottak el, hogy a gazdasági teljesítményt nem az összesre, nem az országokra, hanem egy lakosra kell mérni. Ez azért lenne fontos, mert az osztálytársadalmak teljesítménynek viszonylag kis hányada érintette az értéktermelők jövedelmét, annál jobban az uralkodó osztályét.

Az ipari forradalom világtörténelmi jelentősége ugyan nem vitatható, de legalább megemlítést érdemelne, hogy a lakosság többségét negatívan érintette. A céh- és a háziipart felszámolta, pedig azoknak volt is pozitív szerepük. Nagyobb hiba annak elhallgatása, hogy a proletárok többségét a jobbágyok gyerekei alkották. Azok pedig kiszolgáltatottabbak, rosszabb életre kényszerültek, mint a falusi jobbágyok.

Az osztálytársadalmak közös jellemzője volt az értéktermelők kizsákmányolása, a halálozásuk magas szinten tartása.

Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amiben a munkaerő nagy többségét egyre jobban meg kell fizetni, és ezzel a minél jobb munkára késztetni.

A világgazdaság történetében először fordult elő, hogy az értéktermelő munkaerő jövedelme az átlagos jövedelemnél gyorsabban nő. Ma a norvég vagy a szingapúri munkás keresete között nem kisebb a különbség, mind az egy főre jutó jövedelemben. Ennek következménye, hogy a világ szegény társadalmaiban a lakosság nagy többsége szegényebb, mint a leggazdagabb társadalmakban a legalsó tized. Ráadásul ez a tény, a kommunikációs technikáknak köszönhetően előtte is láthatóvá válik. Ezért állt elő az a helyzet, hogy a világ szegény háromötödében a lakosság olyan életfeltételek mellett él, amit felcserélne azzal, ha a gazdagok alsó tizedébe lehetne. Vagyis jelenleg mintegy 2 milliárd ember vágyakozik arra, hogy a gazdagokban szegény legyen.

Az a 2 milliárd ember számára csak a gazdag Nyugat, vagyis 1 milliárdnál is kevesebb puritán nyugati ország a vonzó. Ezek befogadó képessége legfeljebb a lakosságuk néhány ezreléke, azaz néhány millió lehet. De ebből is csak azokat látják szívesen, illetve azok jelentenek számára értéket, akik olyan minőségűek, hogy a saját társadalmukban is értéket jelentenek.

A fejlett társadalmak csak olyanokkal járnak jól, akik a saját társadalmukban az élcsapatba tartoznak.

Ez most világosan jelentkezik, hogy a fejlett Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok által instabillá tett Közel-Keletről olyanak özönlenének a néhány fejlett nyugat-európai demokrata országokba, akik ott képtelenek beépülni, de otthon a társadalmi fejlődés motorja lennének.