Az osztálytársadalmak közös alépítménye a túlszaporodás

Kopátsy Sándor                 EE                   2014-02-18

Az osztálytársadalmak közös alépítménye a túlszaporodás.

Két éve az Új közgazdaságtan címmel megjelent könyvem nem sok megértéssel találkozott. Abban óvatosan fogalmaztam meg mindazt, amit most keményen fogok.

Aki társadalomtudós, csak marxista lehet, mert felismerte és megfogalmazta, hogy a társadalom felépítménye az alépítménye által lényegében determinált. Ezért aztán, aki tudós, nem lehet kommunista, hiszen azok abban a hitben erőszakoskodnak, hogy a maguk által elképzelt felépítményt hozzanak létre.

A társadalomtudós csak azt vizsgálhatja, hogy milyen felépítményt hoz létre az alépítmény, legfeljebb annak építésében egyengeti az utat. Ezt fogalmazta meg zseniális egyszerűséggel a mi Móricz Zsigmondunk: Ne politizálj, építkezz!

Aki következetes társadalomtudós, az elsősorban az alépítménnyel foglalkozik, arra majd ráépül, - mint a történelmünk során eddig is, -az annak megfelelő felépítmény. Sem a múlt, sem a jelen, sem a jövő felépítményét nem érdemes bírálni, mert azon nem lehet tartósan és lényegesen változtatni. A tudós nem bírálja az objektív tényeket, hanem azok okát igyekszik megismerni, és segítséget ad a szükségszerű felismeréséhez.

Marx volt az első, aki a társadalom felépítményének objektív determináltságát felismerte, de ő lett annak a vallásnak az alapítója is, ami minden előző vallásnál erőszakosabban akarta az objektív felépítményt átalakítani. Elméletileg vallásmegtagadó, gyakorlatilag vallásalapító lett. Mindkettőben történelmi szerepet vállalt.

A következőkben arra vállalkozom, hogy marxista elméleti alapon bíráljam a marxista gyakorlatot.

Az osztálytársadalmak alépítménye.

Minden osztálytársadalom alépítménye kettős volt. Egyrészt alkalmazkodott a természeti környezetéhez, másrészt védekezett a túlnépesedése ellen.

A természeti környezethez való igazodás azt jelentette, hogy a gazdaságföldrajzi környezetnek megfelelőn választotta meg a termelési profilját. Ez évezredeken keresztül, egészen a nyugat-európai agrártechnikai és ipari forradalomig gyakorlatilag azt jelentette, hogy öntözéses növénytermelő, vagy pásztorkodással állattartó lett. Ennek megfelelőn egészen a nyugat-európai agrártechnikai forradalomig, vagyis a nyugat-európai feudális osztálytársadalomig, csak ez a két termelési mód szerveződött osztálytársadalommá. A magasabb szintet jelentő öntözéses termelési mód a mérsékelt égöv déli övezetében lévő folyamok síkságain alakult ki. Csak ezen a természeti adottságon jöhettek létre sokmilliós lakosságot eltartó, időtálló felépítményű osztálytársadalmak. A Pásztorkodásra alkalmas terület minden kontinensen bőven volt, de ezek egyikén sem lehetett tartósan birodalomba szerveződni. Ennek a legnagyobb térsége Eurázsia északi síksága volt. A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés első ötezer évében csak az öntözéses növénytermelés volt alkalmas arra, hogy magas-kultúra épülhessen rá.

A túlnépesedési nyomás ellen azonban minden termelésre épülő társadalomnak védekezni kellett. Kiderült, hogy mind a gabonatermelő, mind az állattartó társadalmak túlnépesedőkké váltak. Megnőtt a lakosság várható élettartama, ebből fakadóan a fajunkra jellemző gyermekvállalás elviselhetetlen népszaporulatot eredményezett. A természetes népszaporulat nagyságrenddel nagyobb lett, mint amilyen mértékben a fejlődés növelhette az életterek eltartó képességét. Ezért minden társadalomban olyan felépítmény jött létre, ami következetesen csökkentette a spontán népszaporulatot.

Minden osztálytársadalomban a fő halálokozó, és az emberi szellem szabadságát maga a társadalom korlátozta.

Mivel minden termelésre épülő társadalom spontán gyorsan túlnépesedő volt, mindegyiknek közös felépítményi eleme lett a halálokozás, és a tudásüldözés.

A halandóságot minden osztálytársadalom két módon növelte. Mindegyik mind a természetes, mind az erőszakos halált okozó volt.

A természetes halál fő okozója a nyomor, a szegénység, a halál elleni védekezés elhanyagolása, és a népbutítás volt.

Minden osztálytársadalmat a lakosság óriási többségének súlyos adózása jellemezte, ami a szükségesnél nagyobb szegénységet okozott. Egyetlen társadalomtudós nem mondta ki a tényt, hogy minden osztálytársadalomban lényegesen jobbak lettek volna az életkörülmények, magasabbak a jövedelmek, ha az értéktermelőktől csak annyit vonnak el, ami a társadalom működtetéséhez szükséges.

Miért volt erre objektív szükség?

Mert még a nyomor mesterséges fokozása mellett is elviselhetetlen volt a népszaporulat. A társadalom érdeke volt a stabilitása, de ezt elsősorban a túlnépesedés veszélyeztette. Az ugyan igaz, hogy az értéktermelő többségtől sokkal több jövedelmet vontak el, mint amennyire szükség volt, de csak ennek segítségével lehetett a nyomort, azzal a halandóságot olyan maga szinten tartani, ami mellett nincs elviselhetetlen túlnépesedési nyomás.

Az elvont jövedelem a rabszolgatartókhoz, a földbirtokosokhoz, illetve a tőkésekhez került. Ebből szinte semmi sem jutott vissza az értéktermelő adófizetőhöz; szinte semmit nem fordítottak oktatásra, egészségvédelemre, keveset infrastruktúrára, ellenben nagyon sokat kulturális műemlékekre, kincsképzésre, fényűzésre és fegyverkezésre. Vagyis elpocsékolták. Az elvont jövedelem felhasználása ugyan sértette az igazságérzetet, de szükségszerű volt. Ha a megtermelt értékből több azoknál marad, akik létrehozták, jobban élnek, és gyorsabban szaporodnak.

A demográfusok kötelessége lenne megmutatni, hogyan alakul a népszaporulat, ha az emberek jobban, ennek következtében akár csak néhány évvel tovább élnek. Ebből kiderülne, hogy csak néhány évvel hosszabb várható életkor mellett is felgyorsul a népszaporulat. Márpedig minden osztálytársadalomnak az volt az elsődleges feladata, hogy azt alacsony szinten tartsa.

A népesség növekedésének fékezése volt minden osztálytársadalom számára az elsődleges feladata. Ezt fékezni, mert akkor elviselhetetlenül nőtt volna a népesség.

Különösen rejtve maradt a vallásoknak a politikai és gazdasági uralkodó osztályt támogató szerepe. Ezt csak az európai keresztény egyházak esetében tudom illusztrálni, mivel csak arról vannak ismereteim.

A történészek sokat írnak arról, hogy az egyháznak, különösen a szerzetesrendeknek nagy szerepe volt a tudományos és gazdasági fejlesztésben. Az ugyan nem tagadható, hogy volt ilyen szerepük is, de mint minden vallás, a kereszténység is az osztálytársadalmak felépítménye volt.

Az is igaz, hogy az egyházi klérus volt a társadalom legiskolázottabb rétege. A klérus tudása azonban nagyon dogmatikus volt. A klérus az új gondolatokat még a világi hatalomnál is jobban üldözte, a dogmák szentségét még merevebben őrizték, a dogmák megkérdőjelezőit pedig szerezetten és kegyetlenül üldözték.

A tudásvágyat az ember eredeti bűnének csak a Bibliát szent könyvnek tekintő vallások deklarálják egyértelműen. Minden vallás vitán felülinek tekinti a dogmákat, de a tudásvágyat egyik sem mondja olyan kereken bűnnek, mint a Bibliára épülő vallások.

Senki sem vetette fel az egyházak termelést korlátozó, az életvitel racionális vitelét keresztező szerepét. Az egyházak bűnnek tekintették az ünnepnapon végzett munkát. Ugyanakkor nem volt vallás számára bűn a semmittevés, sőt a szentek többségének életét nem a munka, hanem az imádkozás jellemezte. Az ünnepnapi pazarlást és kényszerű semmittevést, - farizeus módon - azzal magyarázták, hogy a vallás a pihenés jogát írja elő az egész héten sokat dolgozóknak. Ebben azonban nincs semmi logika. A hívek érdeke is az, hogy akkor dolgozzanak, amikor arra a leginkább szükség van. Pihenni, imádkozni akkor kell, amikor arra megfelelő alkalom kínálkozik.

Ez sehol nem jobban igaz, mint a mezőgazdaságban és a családi életben.

A mezőgazdaságban nem a naptárhoz, hanem az éghajlathoz, az előre nem látható körülményekhez kell igazodni. Ebben az ágazatban az volt a jellemző, hogy a dolgozók munkakapacitását nem lehetett kihasználni. Különösen ahol hosszú volt a tél sok munkanapon nem lehetett, vagy nem kellett dolgozni. Volt azonban mindig olyan időszak, időjárás, amikor kevés volt a munkaidő, és sok a munka.

Nemcsak tűzvész, vagy árvíz idején, de aratáskor, szénabetakarításkor a napi 16 óra is kevés volt. Ezt a tulajdonos kénytelen volt tudomásul venni. Az egyház mégis ragaszkodott a dogmához. Nem vette tudomásul, hogy a mezőgazdaságában nem a naptárhoz, hanem az időjáráshoz kell igazodni.

A kincsképzésben is elől járt a vallás. A középkorban a legnagyobb értéket az egyház tulajdonában lévő földek, a pompás templomok, kolostorok, egyházi kincsek jelentették. Tejesen jogos volt ezzel szemben a reformátorok kritikája. Az osztálytársadalmakban a vallások szerepe mégis szükségszerű volt. Ez esetben is türelemmel kell tudomásul venni, hogy ami jellemző az, bármennyire logikátlannak, erkölcstelennek tűnik, szükségszerű volt a társadalom stabilizálása szempontjából.

A nyugat-európai feudális rendszer.

Az európai történészek sem hangsúlyozzák, hogy a nyugat-európai rendszer mennyire új, és a korábbinál hatékonyabb alépítményű volt. Amennyire egyértelmű ez az ipari forradalommal létrehoz ott tőkés osztálytársadalom esetében egyértelmű, annyira figyelmen kívül maradt a nyugat-európai agrártechnikai forradalom során létrejött feudális társadalom újszerűsége.

A történészek a Római Birodalom bukása és Amerika felfedezése közti időt középkornak hívják. Látván ennek a két, nagyon eltérő szakaszát, az első felét sötét középkornak hívják, de a másik felét nem tartják sikeres középkornak. A kettő között pedig óriási különbség van.

A sötét középkor valóban sötét volt abban az értelemben, hogy a görög-római kultúrához képest visszaesést, hanyatlást jelentett.

Megpróbálom a két középkor közti különbséget hangsúlyozni.

Az egyértelmű, de nem kellően hangsúlyozott, hogy a görög-római kultúra abban az értelemben is ókor volt, hogy a kenyere még öntözéssel termelt gabona volt, amit még az ókori Közel-Keletről és Észak-Afrikából importáltak. Vagyis a virágzó görög-római kultúrának nem volt saját kenyere. Azt már a saját felismerésemnek tartom, hogy végső soron ebbe buktak bele. Ez volt az egyetlen magas kultúra, aminek nem volt saját kenyere. Ezt a görögök, és a rómaiak sokkal jobban felmérték, mint az utókor. A Római Birodalom jelszava, navigare necesse est, vagyis hajózni kell, abból fakadt, hogy ez a két urbánus kultúra a Földközi Tenger déli és keleti medencéjéből hajón szállított gabonával biztosította a városi lakosság kenyerét.

Ahogyan kiderült, az importált gabonával bekerültek azok a betegségokozók is, amelyek ellen képtelenség volt védekezni.

Gazdag irodalom kutatja a görög városállamok és a Római Birodalom bukását, de abban fel sem merül, hogy a tényleges ok az volt, hogy a városi lakosságot nem tudták megvédeni az óriási hajóforgalommal behozott betegségektől. A mediterrán térség urbanizációja megsemmisült.

A görög városok kisszámú lakosságát eltartották a mediterrán kikötő- gyarmatok körüli öntözött búza és árpaföldek. Akkor bukott meg a virágzó rendszer, amikor megjelent a malária ott, ahol jó a szúnyognak. Vagyis az öntözött gabonaföldeken kipusztult, illetve onnan elmenekült a dombokra, pásztorkodásra tért át a megmaradt népesség. Tehát Róma lapításának mondája, hogy Romulus és Rémus a pari kikötőből felmennek a folyón vagy ötven kilométere, és a hét dombon ott alapítottak várost.

A pásztorkodó rómaiak jó katonák voltak, de nem volt kenyerük. Ezt dél-keletről kellett hajókkal hozni. A római polgárok birodalmat építettek arra, hogy akkor nagyon távolinak tekinthető Közel-Keletről, és Egyiptomból hajókkal hozták a gabonát. Ezért lett a jelmondatuk: Hajózni kell!

De azt, hogy miért lett ez zsákutca már leírtam. Ahonnan a kenyeret hozták, bejöttek a legyőzhetetlen betegségek. Hajózni kellett, de a velejáró veszéllyel szemben, védekezésre képteleneknek bizonyultak.

A sötét középkor.

A zseniálisan megszervezett birodalom évszázadokon keresztül, elképesztően nagy erőfeszítések árán, megpróbálta kezelni a kezelhetetlent. A járványok kórokozóit a talajvizek terjesztették. A fertőző talajvizeket csak borral a keverve lehetett meginni. Ezért elképesztő áldozatokkal minden alkalmas helyre szőlőt telepítettek, a városokba pedig távoli források vízét vezették be.

Minden erőfeszítés ellenére, lassan a városi lakosság kipusztult. Kiderült, hogy a kor mediterrán városaiban csak a szemita, azaz közel-keleti és észak-afrikai népek maradtak életben. Az indoeurópai népek nem lehettek városlakók a mediterrán térségben. A légiókat is csak északon lehetett megvédeni a járványoktól. Kiderült, hogy az indoeurópai népek csak ott lehettek városlakók, ahol a fagyos telekben elpusztultak a kórokozók. Az Alpoktól északra azonban nem lehetett gabonát termelni, mert sem a búza, sem az árpa nem bírta a téli fagyokat.

Az európai népek számára a mediterrán térség a járványok miatt vált alkalmatlanná arra, hogy magas-kultúra működhessen rajta, mert kipusztult a városok lakossága. Márpedig városok nélkül nincs magas-kultúra. Az Alpoktól északra pedig nem volt a telet elviselő gabona, a marhapásztorok pedig képtelnek voltak számottevő urbanizációt eltartani.

Mintegy ötszáz év kellett ahhoz, hogy a búza és az árpa fagyállóvá szelektálódjon, hogy kultúrnövénnyé váljon a rozs és a zab, hogy kialakuljon a térség talajműveléséhez megfelelő, talajforgató eke, hogy az erdei marhapásztorkodásnál fejlettebb termelési móddá változzon az igásállatokkal történő szántóföldi növénytermelés.

A sötét középkorban a fagyos telek térségében a pásztor élt jobban, mint a földműves. A középkor derekán azonban fordult a helyzet, attól kezdve a fagyálló gabonát termelő élt jobban, mint a pásztor. Ezzel megindult az emberiség történetének egy új szakasza, ami új termelési módot jelentett a természetes csapadékra épülő szántóföldi termelés. Ennek köszönhetően fajunk népessége képessé vált arra, hogy a keményen négy évszakos térségekben magas-kultúrát eltartó legyen. Ennek köszönhetően élettere a korábbi többszörösére nőtt.

A középkor második felében indul újára a négy évszakos éghajlaton élő kultúrák diadala. A nyugat-európai agrártechnikai forradalomnak az ad világtörténelmei szerepet, hogy létrehozta az a termelési módot, ami aztán ezer évre az eredeti magas-kultúrák fölé emelte a puritán Nyugatot.

A középkor derekáig magas-kultúrák csak a mérsékelt égöv déli részén jöhettek létre. A nyugat-európai agrártechnikai forradalom azonban létrehozta a négy évszakos, fagyos telű térségek magas-kultúráit. Erre épült az óceánok meghódítása, az ipari forradalom, majd a 20. század végén a tudományos és technikai forradalom.

A nyugat-európai feudalizmus nagy vívmányai.

Kettőt emelek ki. A viszonylag nagyszámú, gazdasági autonómiát élvező polgárság és a kiscsaládos jobbágyrendszer.

Az erős polgársággal rendelkező feudális rendszer.

Az ezer éves magyar történelmet azóta értem meg, hogy Győrffy György felvilágosított azzal, hogy milyen volt a középkorban, Nyugat-Európában és Magyarországon, a lakosságon belül a nemesek, vagyis a földesurak és a polgárok aránya.

Idézem az arányokat. Franciaországban a lakosság 1 százaléka volt nemes, és 6 százaléka polgár. Mindkét osztály francia etnikumú volt. Ezzel szemben Magyarországon a lakosság 6 százaléka volt nemes, és 1 százaléka polgár. Azt teszem hozzá, mert nagyon fontosnak tartom, hogy a magyar etnikumnak 10 százaléka volt nemes, és nem volt magyar etnikumú polgár.

Aki meg akarja érteni Magyarország történelmét, annak állandóan látni kell, hogy milyen volt az országban, és külön a magyar etnikumban a nemesek és polgárok aránya. Ezt Győrffy és társai ötven éve leírták, de a magyar történészek elfelejtették ennek alapján átírni a magyar történelmet.

Térjünk azonban vissza a nyugat-európai társadalmakra. Azok történészei sem sokat foglalkoztak azzal, minek köszönhették a középkori polgárság ilyen magas arányát és a viszonylagos autonómiájukat. Kétségtelen, hogy a római provinciáknak. Ahol ők voltak, ott létrejöttek a városok. Ezek aztán megőrizték a római társadalmi örökségüket, de nem volt társadalmi alapjuk, hiszen nem volt városokat eltartani képes mezőgazdaságuk. Minden valószínűség szerint a Római Birodalom légióinak az ellátása volt a feladatunk. Nem találtam arra vonatkozó adatot, hogy mennyi volt az Alpoktól északra lévő provinciákban az urbanizáció. Minden bizonnyal nagyon alacsony, az eleve nagyon alacsony lakosságnak alig néhány százaléka. Ez az eleve alacsony urbanizáció tovább csökkent a birodalom szétesése után.

Ez azonban hirtelen megugrott az agrártechnikai forradalom után. Ennek ellenére megleptek a Győrffy által közölt adatok. A viharos urbanizációt bizonyítja a tény, hogy a 11. században már óriási túlnépesedési nyomás nehezedett Nyugat-Európára. Ezt meggyőzően mutatták a keresztes hadjáratok, amelyek fedőneve ugyan Krisztus városának, Jeruzsálemnek az elfoglalása, de a tényleges ok a túlnépesedett lakosság lecsapolása volt.

A nyugati történészek sem merültek el a keresztes háborúk mögötti tényleges ok, a túlnépesedés elemzésében. Ennek kulcsa a római kereszténység családtervezési normájának a babonás tisztelete, ami ma is ugyanúgy jellemzi a keresztény vallásokat, ahogyan a középkorban jellemezte. De akkor csak a dogmája sértetlenségét védte, a gyakorlatban beállt a feudális társadalom érdekének szolgálatába.

Amióta tudom, hogy minden osztálytársadalom elődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés, éberen figyelem ennek a megvalósítási módjait. Azzal, hogyan állt be a középkori kereszténység a kevesebb gyermekvállalás szolgálatába, majd a kiscsaládos jobbágyrendszer ismertetése során térek ki részletesebben.

Egyelőre maradjunk annál, hogy a nyugat-európai feudális államban hatszor annyi polgár volt, mint nemes. A viszonylag sok polgár szaporodásával azért nem kellett a társadalomnak foglalkozni, mert a városokban sokkal alacsonyabb volt a várható életkor, mint a falvakban. Az ugyan közhelynek számít, hogy a városok közművesítése, vagyis a 19. század előtt sokkal nagyobb volt a halandóság, mint a ritkán lakott falvakban. Ez bármennyire tudott, adatokat nem találtam, de még a bizonyított tényeket sem nagyon emlegetik a történészek. Az ugyan egyértelmű volt, hogy a nyugat-európai uralkodó osztály eleve nem a városokban élt, hanem a falvaktól is izolált kastélyokban. Ez csak a mediterrán országokban tűnt fel, ahol a földbirtokosok is városokban laktak.

Azt pedig a járványokról beszámoló krónikákban olvashattuk, hogy a járványok kitörése után, aki tehette vidékre költözött.

Az is elfogadott tény, hogy a városok lakossága ugyan növekedett, de nemcsak ezt, hanem a járványok halálozását is a falvakból történő bevándorlás biztosította.

Az osztálytársadalmak motorjai a városok voltak, de azok népszaporulatát nem a vidékre jellemző túlnépesedési nyomás jellemezte, hanem a folyamatos népességvesztés. Ennek szem előtt tartása azért fontos, mert csak ennek tükrében érjük meg, hogy miért volt a városlakóknak egészen más társadalma, miért volt a középkori városi élet sokkal jobban humánus, az emberi életet tisztelő, mint a vidéki.

Végül magyarázat kívánkozik arra, hogy miért robban olyan gyorsan a népszaporulat a középkori agrárforradalom hatására. Ugyan minden technikai forradalom a munkaerőigény csökkenésével járt, de ezek nem érintették a lakosság többségét, hanem viszonylag kis munkásréteget. Az agrártechnikai forradalom idején a lakosság kilencven százaléka földművelésből élt. Ezért aztán a 9.-10. századi agrártechnikai forradalom a lakosság óriási többségét közvetlenül érintette. Méghozzá nem is úgy, hogy az érintett szakmák munkaerőigénye csökkent, hanem úgy, hogy nem okozott munkaerő felesleget, hanem mindenki számára megnövelte az értéktermelésre fordítható munkaidőt, a munkával töltött napok számát.

Lényegében a mezőgazdaságot is meghódító, azt gépesítő technikai forradalomig, a mezőgazdaságban ledolgozható munkanapok, munkaórák száma alacsony volt. Nemcsak az embereké, de a munkavégzéshez szükséges szerszámoké is. Agrárismereteim alapján, úgy vélem a kettes vetésforgó idején a földművelésben ledolgozott napok száma alig haladhatta meg az éves 100-120 munkanapot. A nők esetében pedig még ennél is sokkal kisebb volt. Ezen felül ugyan bőven voltak olyan kiegészítő munkák, amelyeket akkor végeztek, amikor a mezőgazdaság nem adott munkát. Ezért volt a mezőgazdaságban nemcsak a falvak, de még a családok is ma elképzelhetetlen mértékben önellátók, azaz szinte minden szükségletüket kielégítők.

A kettesről, a hármas vetésforgóra való áttérés szinte kétszeresére növelte a földművelésben végzett napok, órák számát. Vagyis nemcsak az adott földterület felének megművelhetősége nőtt meg a feléről a kétharmadára, de a két forgó munkaerő, igásállat és szerszám igénye időben nem esett egybe. A kétharmaddal nagyobb területet lehetett megművelni ugyanannak a munkaerőnek, ugyanazzal az igaerővel és felszereléssel. Vagyis a hármas vetésforgó olyan technikai forradalom volt, amelyik a korábbi munkaerővel, igásállattal és felszereléssel növelte legalább 50 százalékkal a korábban is meglévő területen a termelési értéket.

De nemcsak ez történt.

A talajforgató ekével történő szántás nagyobb termést eredményezett. Erről sincs adatom, de néhányszor tíz százalékos terméstöbbletet hozott.

A lovak használatának hatékonyságát megsokszorozta a patkolás. Azt, hogy a patkó tette a havas teleken és a sáros utakon a lovat használhatóvá. Ezt a néphit azzal ismerte el, hogy a patkót máig szerencsehozónak tartja. A patkolt ló katonai értéke pedig össze sem hasonlítható hóban, sárban, vizes füvön, meredek talajon patkolatlannal. Ezt, bizonyítja, hogy a patkolt lovak a lovagok korát hozták magukkal.

A szarvasmarhát a járom tette földművelésre, és áruszállításra alkalmassá.

A fenti technikai találmányok a jobbágytelkek terméshozamát megkétszerezték. Ez azt jelentette, hogy a jobbágynál maradt jövedelem legalább ennyire nőtt, hiszen a jobbágy adója, a földesurának és az egyháznak fizetett tizedek voltak. Ezzel azok jövedelme is kétszeres lett. Ráadásul a jobbágynak nem kellett minden terméke után tizedeket fizetni. Vagyis az agrártechnikai forradalom hatására mind a jobbágy, mind a földesúr jövedelme viszonylag rövid idő során megkétszereződött. Ilyen, a lakosság nagy többségét érintő jövedelemnövekedést nem ismer a történelem.

Nem csoda tehát, hogy nagyon rövid idő alatt az évszázadok során nem változó lakosság gyorsan növekedett. A nagyon rövid várható életkor néhány éves növekedése ugyanis a népesség robbanását eredményezte. A nagyobb jövedelem azonban nem teremtett sem új munkaalkalmat, sem új keresletet.

Ezzel el is jutottam a nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszer bemutatásához.

A kiscsaládos jobbágyrendszer.

Azt korán felismertem, hogy a nyugat-európai feudális társadalom jobbágyrendszere nemcsak más, de sokkal hatékonyabb rendszer volt, mint az összes másik kultúrában jellemző nagycsaládos társadalmaké.

Azt már diákkoromban felismertem, hogy a kiscsalád rugalmasabb volt az újjal szemben, mint a nagycsalád. Ezt akkor a nagycsaládos ortodox kultúrához viszonyítva láttam. A Nyugat nagy szellemi forradalmai a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a tőkés osztálytársadalom demokratikus formája, csak a kiscsaládos Nyugaton terjedt el. Ezek mindegyike megállt a nagycsaládos társadalmak határán.

Ekkor még a kiscsalád előnyét abban láttam, ami megkülönböztette a kiscsaládos paraszt gazdálkodást a kolhoztól. Az előbbiben az értéktermelők rendelkeztek a megtermelt jövedelem felett, az utóbbiban pedig a már munkaképtelen családfő. A mások munkájának eredménye felett rendelkező öregek eleve alkalmatlanok az új befogadására.

A kiscsalád másik előnyét abban láttam, hogy a kiscsaládos társadalomban a szülők nevelték a gyermekeiket, a nagycsaládokban pedig a munkára nem foghatók.

A kiscsalád legfontosabb szerepét akkor vettem tudomásul, amikor már tudtam, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés. Arra, hogy ezt mennyire szolgálta a kiscsaládos jobbágyrendszer, a francia történészek hívták fel a figyelmemet. Ők állapították meg először, hogy a kiscsaládos rendszerben nagyon későn történtek a házasságok. Nyugat-Európában, a középkorban jó tíz évvel idősebbek voltak a házasságkötők, mint Kelet-Európában és a Balkánon.

Ennek az oka világos.

A földesúr érdeke azt diktálta, hogy ne ossza kisebb telkekre a birtokát. Tehát gyakorlatilag alig változó volt a jobbágytelkek száma, ezzel a gyermekvállaló családoké. Ha szaporodott a jobbágyság, kitolódott a házasságot kötők kora, mivel a házasságkötés feltétele volt, hogy legyen számukra szabad jobbágytelek. Ezzel a kiscsaládos jobbágyrendszer rögzítette a gyermekvállaló családok számát.

Ekkor már közvetlen tapasztalataim voltak a Baranya-megyei református falvak egykéző gyakorlatáról. Ők egy más formáját találták meg a túlnépesedés elleni védekezésnek.

Azt pedig csak a múlt század végén ismertem meg, hogy Kínában hatóságilag kényszerítik ki a kevesebb gyermek vállalását.

Ezzel állt össze számomra a kép.

Az osztálytársadalom olyan társadalmi felépítmény, aminek elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés.

Erre a történelemben ugyan előfordultak hatástalan módszerekkel, de ezek sehol nem váltak jelentősekké. Az első és általános gyermekvállalást korlátozó módszer a nyugat-európai középkorban működött, és ezt kiscsaládos jobbágyrendszernek hívták.

A nyugat-európai agrártechnikai forradalom olyan mezőgazdasági termelési technikával jelent meg, ami közép utat jelentett a terület eltartó képességében, jól kapcsolta össze a növénytermelést és az állattartást, ezzel először oldotta meg a lakosság keményítővel és fehérjével való, tehát egészséges ellátását. A korábbi két termelési mód mellett ugyanis egyoldalú volt a táplálkozás. Az öntözéses termelés, döntően gabonát, a pásztorkodás pedig állati fehérjét adott. A nyugat-európai agrártechnikai forradalom mindkettőt megoldotta.

A mezőgazdasági ágazattal történt foglalkozásom során azt is felismertem, hogy a feudális mezőgazdaság, vagyis a jobbágytartó, a növénytermelést kiscsaládi módon, az állattartást faluközösségi alapon szervezte. Az első individuális, az utóbbi faluközösségi tudatot formált.

A jobbágyfelszabadítással megszánt a gyermekvállalást korlátozó mechanizmus, és azzal megugrott a gyermekvállalás és a népszaporulat. Ez csak azért nem okozott túlnépesedési katasztrófát, mert Amerika felfedezésével egyrészt megsokszorozódott a Nyugat élettere, másrészt az egész világ ipari műhelye lehetett, harmadsorban a gyarmattartással külső jövedelem áramolt be.

E három tényező együttes hatása sem volt elég arra, hogy a Nyugatra nehezedő túlnépesedési nyomás annyira lecsökkenjen, hogy megszűnhessen az osztálytársadalmi felépítmény.

Az ipari forradalom azonban a mezőgazdaságból az iparba, a faluból a városba hozta a munkaerő nagy többségét, és ott a kiscsalád maradt a családforma.

A kiscsaládos jobbágyrendszert tartom a Nyugat felemelkedése legfőbb zálogának.

Mégis aligha lehetett volna az emberiség olyan élcsapata a Nyugat, ha nem fedezi fel a két Amerikát és Ausztráliát, ezzel megtízszerezve az életterét, és ezek betelepítésével nem mérsékelheti túlnépesedettségét.

A tőkés osztálytársadalom.

Annak ellenére, hogy a tőkés társadalom is egyértelműen osztálytársadalom volt, minőségi tekintetben annak fejlettebb formája. Ez már az ókorban egyértelművé vált, amikor a Földközi tenger távolsági kereskedelemre szakosodott kikötői városállamokká váltak. Ezek között hatásában a legjelentősebbek a már Európa területén fekvő és indoeurópai lakosságú görög városok voltak. Őket kell tekinteni az európai kultúra kialakítóinak. Tudományos és művészeti téren csodás eredményeket értek el annak ellenére, hogy a polgárai rabszolgatartó kereskedők és iparosok voltak.

Ma már feltárt tény, hogy szinte minden magas-kultúrában jelenvoltak a tőkés vállalkozók, akik elsősorban távolsági kereskedelemre szakosodtak. A közgazdaság tudomány tőkésnek a bérmunkások kizsákmányolóit tekintik, vagyis azokat, akik az ipari forradalom után megszerezték a társadalom egésze feletti uralmat. Ezzel szemben tőkés volt az ókori rabszolgatartó kerekedő éppen úgy, mint a gyarmatokon rabszolgákkal dolgozó ültetvényes. A munkaerő hiányos társadalomban a tőkés tulajdonosa volt a munkaerőnek, a munkaerő feleslegesben csak meghatározott időre vette bérbe a munkaerejét, vagy vásárolta meg a szolgáltatását.

A tőkés osztálytársadalom nemcsak az időben volt utolsó, de az előbbiek felett állt. Maga az uralkodó tőkésosztály nem volt olyan zárt, mint a korábbiak, és a szelekciója már nemcsak az öröklött tőkéhez, hanem egyre inkább a teljesítményhez is kötött. Nem véletlen tehát, hogy az ipari forradalom fölényt jelentett minden korábbi termelési móddal szemben.

A történészek alig foglalkoznak azzal, hogy az évezredeken keresztül élenjáró, és méreteiben többször nagyobb Kínában történt meg először az óceánok meghódítása és az ipar technikai forradalma.

Ami az óceánok meghódítását illeti.

Kína hajózása mindig jelentősen előtte járt az európainak, ami a belföldi folyami hajózást illeti. A Kínai Nagy Csatornát a világ legnagyobb jelentőségű létesítményének tartom. Európa először a Szuezi Csatorna megépítésével hozott létre először a világgazdaságot befolyásoló létesítményt. Kínában a Nagy Csatorna közel annyi embernek teremtett életteret, mint amennyi ember akkor Európában élt. Kína e nélkül nem lehetett volna egységes birodalom.

Nincsenek adataim, de azt hiszem, Kínában százszor annyi teher és emberszállítás történt a középkorban, mint Európában. A 15. században a kínai császár olyan tengerjáró flottát építtetett, amihez viszonyítva háromszáz év múlva a gyarmatosítást működtető európai flotta is eltörpült. Ezzel el is jutottak Afrikáig. De a császár és a tanácsadói felismerték, hogy a centralizált birodalom irányítása alól kikerülnek, ellenőrizhetetlenek lennének a távoli meghódított térségek. Ezért a hazatérő hajókat megsemmisítették, az óceánok meghódítását megtiltották. Kína hatalmi érdekből befelé fordult.

A politikailag és földrajzilag nagyon tagolt Európa ezzel szemben a tengeri kereskedelmét a kikötővárosok polgáraira bízta. Az ő egymás közti versenyükben aztán minden felfedezés gazdasági karrierrel járt.

Antwerpen, London, illetve a németalföldi és az angol kereskedelmi társaságok voltak a tengeri kereskedelem koordinálói. Az állami politika csak az eredmények láttán vette át a világtengerek uralma feletti küzdelem irányítását.

A tőkés volt az első olyan uralkodó osztály, amelynek tagjai a megszerzett jövedelem jelentős hányadát produktív célra forgatták vissza a gazdaságba. Ez is nagyon széles különbségek között mozgott. A protestáns tőkések sokkal kevésbé költekezők voltak. Példaként a Mediciek és a Fuggerek szembeállítását szoktam felhozni. A Mediciek, mint afféle olaszok, tobzódtak a kincsképzésben, a főúri és egyházi hatalom címeiben. A Fuggerek, puritánok módjára, viszonylag szerényen éltek a mérhetetlen gazdagságuk ellenére. Annyira, hogy a nagyon takarékos embert ma is fukarnak, vagyis Fuggernek hívják. Ez a különbség a mediterrán és a puritán népek között ma a pénzügyi válságban is jelentkezik.

Ezért lett a puritán tőkéseké az első olyan osztálytársadalom, amelyik a többinél hatékonyabban működött. De még a puritán tőkések társadalmában is érvényesült, hogy az elvontások nagy többsége és aránya a dolgozó szegényeket sújtotta.

Száz éve még az állami elvonások többségét a közfogyasztású és az élvezeti cikkeket terhelte, az adók nagy többsége a só, a gyufa, a világításra használt petróleum, a cukor, az alkoholok adójaként szedték be. Tekintve, hogy ezek aránya a szegények fogyasztásában volt nagyobb, az adók a jövedelmekkel fordítottan arányosak voltak.

Száz évvel később azonban az elvonások progresszívek, és a visszaosztásra kerülő hányadból is aránylag sokat a szegények, a rászorultak kapnak többet.

A vallások is a társadalmi igényhez igazodtak.

A társadalom igénye soha nem a szociális elvárásokhoz, hanem a társdalom, vagyis a fajunk igényéhez való igazodást jelentett. Minden osztálytársadalom elsődleges igénye a népszaporulat fékezése volt, ennek érdekében a korábban felsorolt négy módszert kellett alkalmazni. A vallások is ehhez igazodtak, mind a négy módszert alkalmazták.

1. A szegények adóztatása.

Ezt a nyugt-európai társadalomban a keresztény vallás aránylag nagyobb mértékben alkalmazta. Mai szemmel elképzelhetetlen, hogy a jobbágyoktól történő természetbeni adót, a tizedet ugyanúgy behajtotta, mint a tulajdonos. Vagyis mindketten azonos adót szedtek be. Ehhez járult az egyház állandó koldulása, ajándékelvárása. A klérus mohóságára mi sem jellemzőbb, mint a túlvilági büntetéssel való fenyegetés. A püspökségek és a szerzetesrendek általában az uralkodóktól kaptak földbirtokot, de jelentős birtokgyarapodást értek el azzal is, hogy a másvilágon való boldogulást ígérték a birtokadományozások fejében.

Sajnos erről nincsenek adatok, hogy mikor, mennyi földbirtoka volt az egyháznak. Arról még kevésbé, hogy mennyi kincset halmoztak fel. Nyugat-Európában számos olyan várost találtam, ahol a templom ingatlanértéke a falu összes házánál is nagyobb volt. A méreteiben és kincseiben gazdag gót székesegyházak nagyrészt a lakosság adományaiból és munkájával épültek fel. Ezzel szemben az sem mentség, hogy a nép ezt lelkesen vállalta.

A reformáció elseprő sikere nagyrészt az osztálytörténelmek történetében példátlan adócsökkentésnek köszönhető. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a reformáció volt az osztálytársadalmak történetében az első jelentős adócsökkentés. A protestáns egyházak nemcsak eltörölték a jobbágyok egyházi adóját, vagyis a termésben fizetett egyházi tizedet, de az adó kivetését és felhasználását is a helység gyülekezetére bízták.

2. A fegyverkezésre fordított kiadás.

A középkor második, sikeres felében a háborúskodás fő szervezője, mozgatója a keresztény egyház volt. A két évszázadon keresztül folyó keresztes hadjáratok a céltalanság és az emberpusztítás mintaképei maradtak.

A vallásnak híveket térítő háborúk ugyan voltak, de a keresztes háborúkban ez nem játszott szerepet. A háború nem az élettér bővítését, hanem irreális vallási célt, Krisztus sírjának birtoklását célozta.

Ennek a célnak nemcsak a realitása, hanem a győzelem esélye is hiányzott. Az akkori viszonyok között hadsereg számára elérhetetlen távolságban volt a cél. Elérhetetlen abban az értelemben, hogy a hadsereg élelmezése, egészségének védelme megoldhatatlan volt, ugyanakkor az esetleges katonai siker esetén sem volt realitása a Szentföld megőrzésének.

3. A kincsképzés.

A középkori kereszténység talán semmiben nem távolodott el jobban a krisztusi tanítástól, mint a kincsképzésben. Betegesen kincsképzők voltak, még a világi földesurakon is túltettek. Nemcsak a főpapok voltak ebben a tekintetben féktelenek, hanem az intézményeik is. Templomai, püspöki palotái, kolostorai is erről tanúskodtak. Igaz voltak nagyszerű iskoláik, de azon, - a reformáció előtt, - szinte csak a saját kádereik képzését szolgálták, nemcsak a papok, apácák, hanem a világi urak esetében is.

Anélkül, hogy az egyházak által működtetett iskolák, egyetemek jelentőségét, - főleg az erkölcsi magatartás tekintetében - tagadnám, az látni kell, hogy az egyházi dogmák, a teológia tanítása volt a képzés központjában.

4. A tudásvágy üldözése.

Az eredendő bűnt talán egyetlen kultúra vallása nem üldözte hisztérikusabb módon, mint a középkori kereszténység. Tévedés azt hinni, hogy csak a vallási dogmákban való kételkedőket üldözték, mert a vallás szinte minden tudományos kérdésben is dogmának tekintette a hivatalos véleményét. A csillagászatban, a biológiában is teológiai dogmák alapján volt megkérdőjelezhetetlen véleménye.

A társadalom legnagyobb erénye a kételkedés. Ez ugyan minden osztálytársdalom érdekét sértette, de a haladást mégis ez jelentette. A kételkedést, az igazságkeresést a vallás klérusa a politikai elitnél is hevesebben üldözte.

A kiscsaládos jobbágyrendszer taglalása során már rámutattam arra, hogy ennek gyermekvállalás korlátozásában, óriási segítséget jelentett az egyház azzal, hogy a házasság szentségében csak azok részesülhettek, akik számára a földesúr jobbágytelket biztosított. Vagyis az egyház csak az olyan házasságot ismerte el, amit a papja kötött, de az a pap csak akkor szolgáltatta, ha volt számukra biztosított jobbágytelek.

Az egyházi házasságon kívüli születést az egyház nem ismerte el, az újszülöttet nem keresztelte meg, őt és anyját nem temette el. Vagyis a nyugat-európai kereszténység lényegében a Kínában huszonöt éve alkalmazott módszert alkalmazta. A Nyugat társadalomtudósai arról mélyen hallgatnak milyen módszerrel csökkentette a középkori egyház a gyermekvállalást, ezért aztán arról sincs fogalmuk, hogy milyen fontos szerepe volt ennek abban, hogy a Nyugat minden másik magas-kultúra fölé emelkedhetett.

A római katolikus egyház vezetői között sem akadt senki, aki vette volna a fáradságot, hogy kiszámolja, hol tartana az emberiség létszáma akkor, ha nem alkalmaznák emberek milliárdjai a fogamzásgátlás különböző eszközeit, ha betartanák, amit az egyházuk a családtervezésben bűnnek tart. Ebbe az ostobaságba éppen az a római katolikus kereszténység a legvégletesebb, amelyik sok évszázadon keresztül a gyermekvállalás korlátozásában pótolhatatlan szolgálatot tett azzal, hogy a házasság szentségével élés jogát olyan feltételek között tartotta, ami jó tíz évvel kitolta a házasságot köthetők korát, ezzel a legitim gyermekvállalás lehetőségét.

Nyugat-Európa felemelkedése ugyanis szóba sem kerülhetett volna, ha az egyház nem korlátozza ennek a feltételeit.

Mint minden vallás, a keresztény egyházak mindegyike, különösen a katolikus, az osztálytársadalmaknak a túlnépesedés fékezését szolgálata. Ennek ellenére, a családtervezésben, a gyermekvállalásban a dogmája szembe ment ezzel. Elsősorban azzal, hogy az ösztönös szexuális életet csak a gyermekáldás érdekében nem tartotta bűnnek. A szexuális élet minden olyan formáját bűnnek, fajtalanságnak minősítette, aminek nem fogamzás volt a célja.

Mivel csak a keresztény egyházak történetét ismerem közelről, csak ennek a vallásnak a gyakorlatát tudom vizsgálni. A kereszténység korai századaiban, amíg az üldözésük jellemző volt, csak a nehézséget vállaló kisebbség vállalta az egyházi szolgálatot, vagyis a klérusba tartozást. Ahogy az állam lett a keresztény egyház védelmezője, támogatója, bekövetkezett a túljelentkezés. Ez akkor vált nagy nyomássá, amikor az agrártechnikai forradalomnak köszönhetően megugrott a népszaporulat, de nem nőtt a munkaalkalom. A lakosság mintegy kilenctizedét kitevő a jobbágyágnál a sokgyerekes családon belül csak egy fiú és egy lány számíthatott arra, hogy telkes jobbágy, azaz házasságkötő lehet. A fiúk közül csak az első, a lányok közül az, amelyik férjet talál, a többiek jövője reménytelen volt.

Ezek közül, a fiúk számára csak a zsoldos katonaélet jelentett reményt. Ezért aztán óriási nyomás jelentkezett az egyházi klérusba kerülésre. Ezért nem volt véletlen, hogy a túlnépesedés nyomására születtek a sötét középkort követő fellendülésben a szerzetesrendek. Ezek létrejöttének társadalmai okáról azonban máig jellemző a hallgatás. A rendalapítók tiszta szándékai élnek, a rendeket létrehozó társadalmi nyomásról azonban említést sem lehet találni. Még nem találkoztam olyan történésszel, aki kimondta volna, hogy a szerzetesrendek olyan szervezet voltak, amelyikbe kerülteknek nem voltak, nem lehettek utódaik. Vagyis a túlszaporodó népesség olyan temetői, amelyik nem őket pusztította el, csak felszámolta az utódok hagyásának lehetőségét. A római keresztény egyház új volt abban a tekintetben, hogy dogmája a családtervezést, a klérusában pedig még a gyermekvállalást is lehetetlenné tette.

A római katolikus kereszténység a fogamzásgátlást, vagyis a családtervezés jogát jelenleg is görcsösen tagadja, amikor a fejlett világban a híveinek elseprő többsége azzal él, és az elmaradt világban a megengedhetőnél nagyságrenddel gyorsabban szaporodik.

Az osztálytársadalmakban nemcsak minden politikai rendszer, de minden vallás is a kevesebb munkára, a pazarló életmódra ösztönzött. Nem készítenek olyan statisztikát, hogy hol és kik, mennyi egyházi adót fizettek, mennyit költenek a jövedelmükből ünnepekre, szertartásokra. Véleményem szerint ennek a súlya a jövedelemmel fordítva arányos volt. Európában az olaszok viszonylag többet, mint a skandinávok, a katolikusok többet, mint a protestánsok. Az indiaiak sokkal többet, mint a kínaiak.

Az osztálytársadalmak pocsékoltak.

Minden osztálytársadalomban nagy volt a pocsékolás. Ez volt az elsődleges oka a magas halálozásnak, a rövidebb életnek, ezzel a spontánnál lassabb népesség növekedésének.

Arról még kevesebb elmélkedés született, hogy mekkora volt az osztálytársadalmakban az erőszakszervezetek és a fegyverkezés költségeinek a súlya a nemzeti jövedelmen belül. Ez a mai fejlett államok fegyverkezési költségének a nemzeti jövedelemhez viszonyított arány  5-10-szeresét tette ki. Még sokkal nagyobb az arány, ha a háborúk emberveszteségét vetjük össze a halálozás egészéhez viszonyítva. A keresztes háborúk közvetlen és közvetett áldozatainak arányszámához viszonyítva még a két világháború embervesztesége is eltörpül. Sokszor idézzük a két világháború emberveszteségét, pedig annak során csak a frontra került férfiak korosztálya, és a születések száma csökkent.

Azóta az új haditechnika valóssággal emberkímélő lett. A második világháborúban tízszer annyi légi személyzet halt meg, mint amennyire a mai technika mellett szükség van. A fejlett világban nagyobb gondot fordítanak arra, hogy a lelőtt személyzetet megmentsék, mint a második világháborúban. Ma a harcoló személyzet értékesebb, mint a nagyon értékes hadieszközök. Az előbbieket ugyanis nehezebb, drágább pótolni.

A közvélemény csak azt látja, hogy a mai atomfegyverek százmilliókat képesek elpusztítani, de azt nem, hogy hetven éve azért sem volt a fejlett világban háború, mert mindkét félnek van atomfegyvere.

Ennél a félelemnél is fontosabb szempont, hogy a fejlettek közti munkamegosztás, árucsere fontosabb, mint az egymás feletti politikai hatalom. A háborúval járó veszteségek és költségek ugyanis még a nyertes számára is sokkal nagyobbak, mint a háborúval nyerhető előnyök. A fejlettek közt nincs érdeke a háborúnak.

Fajunk elmúlt mintegy hatezer éves történelmének a megértéséhez a kulcsot a túlnépesedés elleni védekezés szükségszerűsége jelenti.

Ha Marx felvetette volna a kérdést, mi lenne a következménye, ha az általa indokoltnak tartott változásokat végrehajtják, rádöbbent volna, hogy elképzelése felgyorsította volna a népesség robbanását, növelte volna a tőkehiányt, ezzel a még nagyobb profitot, a munkaerő még nagyobb kínálata pedig a kizsákmányolását. Ez, - nem kis részben a keresztény erkölcs és a marxizmus hatására, - az emberiség többsége számára be is következett.

A 20. század során az emberiség öthatoda tízszer gyorsabban szaporodott, mint amennyi tartósan elviselhető.

Az emberiség egy hatodában a fogamzásgátlás megoldása, az anyagi gazdagság, az iskolázottság spontán leállították a túlszaporodást. Kiderült, hogy ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt, az iskoláztatás átlaga a 12 évet és megoldott a fogamzásgátlás, ott erőszak nélkül is megszűnik a túlnépesedés.

A század utolsó évtizedében Kínában erőszakkal korlátozták a gyermekvállalást. Ez példátlanul gyors gazdasági növekedést eredményezett.

Ennek köszönhetően jelenleg az emberiség kétötödében nincs szükség az osztálytársadalmi felépítményre.

Ennek kisebbik felében megszűntek az osztálytársadalmak. Nincsenek sem vérségi, sem vagyoni alapon zárt osztályok. Egyre inkább a társadalom vezető elitje a szellemi vagyonban gazdagokból áll. Ebbe megfelelő tehetség, szorgalom és erkölcs alapján elvileg be és ki lehet kerülni. A jelenlegi osztálynélküli társadalmak ugyan nem tisztán azok, mert a szellemi vagyon, a társadalmi érték megszerzésében még a családi háttér fontos szerepet játszik. De elméleti, minőségi különbség van a vezető elit nyitottságában.

Már a hibákkal terhes bolsevik diktatúrában is érezni lehetett, hogy az érvényesülés útjai könnyebben elérhetők, ugyan kevésbé sikeresek, mint a tőkés demokráciákban. A párt diktatúrája nem osztálydiktatúra, hanem a mandarinok, illetve a papok diktatúrájához hasonlítható.

A társadalomtudományok egyik hiányossága, hogy nem hangsúlyozza a mandarinok, és a papok uralkodásának pozitív szerepét. Mindkét uralkodó szervezet sokkal jobban szelektálta a minőséget, mint a vérségi illetve a vagyoni alapon öröklött politikai elit.

A mandarinok hálózatával működő császári, szultáni diktatúra hatékonyabb volt, mint a vérségi, vagy a vagyoni.

A mandarin rendszer előnye, hogy a szellemi vagyon alapján szelektál. Ezt olyan tudatosan gyakorolta, hogy a legnagyobb vétségként büntette a tanulók versenyében elkövetett csalást akár a tanuló, akár a vizsgáztató részéről.

A papságon belüli érvényesülés szelekcióját csak a nyugati kereszténységben ismerem. A katolikus pap nem lehet házas, nem lehet jogos gyermeke, ezzel a gyermekre hagyás ellen zseniális eszköz volt a papság nőtlensége. Ha nem lehet gyermeke, nem lehet vérségi utódja sem. Van a papi nőtlenségnek komoly hátránya is, de erről most nem szólok.

A bolsevik rendszert kezdettől fogva vallási, legalább is ideológiai szervezetnek tekintettem, és értékeltem, hogy nem volt benne örökletes a hatalom. Ezzé csak Észak-Koreában süllyedt. A kínai pártrendszert jól működő mandarin rendszernek tartom. A kínai pártvezető kollektívát jobbnak tartom, mint bármelyik demokrácia felső vezetését.

Összefoglaló.

Mindig olyan társadalmi felépítmény jön létre, ami a szűk keresztmetszeteket akarja enyhíteni. A közgazdaság tudománynak pedig arra kell épülni, amire a társadalom épül.

Minden osztálytársadalom alépítményének közös jellemzője volt a túlnépesedési nyomás, ezzel a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata, ugyanakkor a vagyonhiány. Ebből fakadóan minden osztálytársadalom leértékelte a munkaerőt és annak minőségét, ugyanakkor éréke felett jutalmazta a szűk keresztmetszetet jelentő vagyon tulajdonosait.