Egészen más szakszervezetekre volna szükség

Kopátsy Sándor                PP                  2014-03-01

Egészen más szakszervezetekre volna szükség

Az amerikai szakszervezeti tagság alakulásának adatai figyelmeztetnek arra, amit a rendszerváltás óta egyre jobban érzek. A jelenkori fejlett társadalmakban egészen más feladatok várnak a dolgozók érdekvédelmére, mint amiért az osztálytársadalmakban szükség volt.

Már az is jelezte a gondomat, hogy a szakszervezeteket a dolgozók és nem a munkások, hanem dolgozók képviselőjének tekintem. A szakszervezetek történelmi érdeme, hogy munkások érdekét védték a tőkésekkel szemben. Már akkor is voltak a tagságukon belül olyanok, akik az értelmezésem szerint nem munkások, hanem alkalmazottak voltak, de a nagy harcok a munkások érekében folytak.

A szocialista évtizedek alatt a teljes foglalkoztatás viszonyai között eltompult az érdekképviseleti szerepük. De nem tudatosították, hogy a munkás érdekeinek védelmére csak akkor van szükség, ha nagyobb a munkát keresők kínálata, mint a kereslete. Ez a tőkés osztálytársadalmakban legfeljebb háborús évek során fordult elő. De ez olyan ritka és kivételes állapot volt, amire nem kellett szervezetet építeni, ehhez berendezkedni. Ezért aztán végig rejtve maradt, hogy a munkásosztály elsődleges érdeke a munkaerővel szembeni kereslet fokozása volna.

Ezt, sajnos, tartósan csak a bolsevik és a fasiszta rendszer valósította meg.

A fasiszták pedig az imperialista céljaik érdekében valósították meg a teljes foglalkoztatást.

A marxisták eltévedtek azzal, hogy a munkaerő kizsákmányolását nem a munkaerő túlkínálatával, nem a keresletük hiányával, hanem a tőkéstulajdonnal magyarázták. A teles foglalkoztatást pedig dogmaként tisztelték.

Mindkét rendszer az elfogadhatatlan módszereik ellenére a dolgozók számára népszerű volt.

A dolgozókat képviselő politikusok és tudósok máig nem hajlandók tudomásul venni, hogy a dolgozók elsődleges érdeke a magas foglalkoztatás. Az érdekük a társadalmi érdekkel azonos, de őket érinti közvetlenebbül.

Az még érthető volt, hogy a tőkés osztálytársadalmakban a szakszervezetek elsősorban a tőkésosztállyal álltak szembe, és igyekeztek az államot megnyerni szövetségesnek.

Az még inkább érhető volt, hogy a szocialista rendszerben a szakszervezettek a pártállammal egyezkedtek. A teljes foglalkoztatás mellett munkaerőhiány van. A minőségi munkaerőben azért, mert hatékonyságukhoz képest viszonylag olcsók, és azokra vadásznak a munkáltatók. A gyenge minőségűre pedig azért volt szükség, mert átlagbér ellenőrzés mellett, a jót csak akkor lehetett megszerezni, ha fogtak hozzá két olcsót is.

Ideje volna tudomásul venni, amivel sem a marxizmus, sem a munkásmozgalom nem számolt, hogy a dolgozók hatalma nem a jogszabályoktól, hanem a munkaerő kínálatánál nagyobb kereslettől függ. Az másodlagos, hogy tényleges, vagy a gazdaságpolitika által teremtett hiányából fakad. Lehet az igazgatónak, a párttitkárnak akármekkora hatalma, az csak akkor érvényesülhet, ha a munkaadó nem érez hiányt a munkaerő piacán. Ahol a munkaerő kínálatában hiány van, ott a munkásnak hatalma van.

A dolgozók érekét védőknek az elsődleges feladata a minél magasabb foglalkoztatás. Ezzel szemben, a szakszervezetek csak a már foglalkoztatottak érdekét védik, ami az esetek többségében a munkaképes, de nem foglalkoztatottak érdekét sérti.

Ez a stratégiai úttévesztés is közrejátszik abban, hogy a szakszervezetek tagsága rohamosan úgy rendeződik át, hogy csak ott erősek, ahol a munkaerő piaci változások alig hatnak a foglalkoztatottak számára. Ezért aztán a demokráciákban jellemző, hogy az állami alkalmazottak körében magas, a magánszektorban alacsony a szakszervezeti tagok száma. Az Egyesült Államok adatait nézem. Húsz év óta nem csökkent a közszférában dolgozók között a szakszervezeti tagok aránya, a 36-38 százalék között mozog. Ezzel szemben a magánszektorban dolgozók között a tagság aránya, 17-ről 7 százalékra csökkent.

Kimondhatjuk tehát kereken, hogy a szakszervezetek ereje csak ott nem olvad, ahol az állam gazdaságpolitikája nem, vagy alig hat a munkaerő keresletére.

Ehhez az a megjegyzés kívánkozik, hogy a vizsgált húsz évben a legdinamikusabban az olaj és földgáz bányászatban nőtt leggyorsabban a foglalkoztatottak száma, a szakszervezeti tagok aránya mégis 7. 2-ről, 5. 4 százalékra csökkent.

A vállalkozói szektorokban a bérek színvonala alapvetően a kerestük, és kínálatuk arányától függ. Ezért a dolgozók számára százszor fontosabb a magas foglalkoztatás, mint az erős szakszervezetek.

Vagyis a szakszervezetek múltját a magánszektorban dolgozók érdekvédelme jellemezte, jelenleg azonban csak az állami alkalmazottak körében van erejük. Korábban a vasasok, a bányászok szakszervezete volt erős, ma pedig a pedagógusok és a közigazgatásban dolgozóké. Ez a változás meggyőz arról, hogy a szakszervezetek eltévedtek.