Gondolatok a Muzsikások koncertje után.

Kopátsy Sándor                PK                    2014-03-09

Gondolatok a Muzsikások koncertje után.

Nálam vitathatatlan, hogy Ady, Bartók és Neumann a 20. század három legnagyobb magyarja.

Adynál nem ismerte jobban senki a magyar társadalmat.

Neumannnál nem volt nagyobb magyar alakja a 20. század technikai forradalmának.

Bartók pedig a magyar zenét emelte a klasszikus zene élvonalába.

Tegnap abban a szerencsében volt részem, hogy megéljem Bartók diadalát. A Muzsikás Együttes koncertjén voltam, és érezhettem, amiben csak reménykedhettem, Bartók, Kodály és követőiknek sikerült a magyar népzenei kultúrát a 21. század magyar társadalommal megértetni.

Bartók nemcsak mint népzenei kutató, hanem mint a klasszikus zenében is élenjáró zseni volt. Az évezredes magyar zenei kultúrának a klasszikus zene színvonalára emelést világsiker koronázta. Ennek a hazai sikerét elsősorban nem a magyarság, hanem a magyar zsidóság érdemének tartottam. Bartókot ugyanis elsősorban a zsidó polgárság értette meg. A koncertjei hallgatóinak 90 százaléka a magyar zsidóságból került ki. Ők voltak, aki nem is azt értették meg elsősorban, ami a zenéjében magyar volt, hanem azt, hogy világszínvonalú, forradalmian új.

Nem vagyok zenei szakember, csak társadalomtudós. Bartók nem annyira a magyarságot kereste, találta meg a magyar zenei kultúra maradványaiban, mint a zenekultúra múltjában lelhető kincseknek a Kárpát Medencében rejlő kincseit. Ő mindenkinél jobban tudta, hogy minden történelmi múltú kultúrában hasonlóan értékes zenei kincsek vannak.

Bartók követői is két úton haladtak.

Magyarországon elsősorban a népiek lelkesedtek munkásságáért. Ebben a fő érdem Kodályé. Ő a népzenei értékek feltárásában egyenrangú társa volt Bartóknak. Zeneszerzői képességei is kiválók, ha nem is olyan úttörők, mint Bartóké, de nagyon jelentősek. Neki köszönhetjük a népzenei oktatásunk eredményeit, a táncházak mozgalmát, és még a Muzsikásokat, a Kalákásokat, és társaikat is.

Bartók ügyét elsősorban a zsidó tanítványaik vitték világsikerre. Elsősorban külföldön, de itthon is. Olyan nagy a nemzetközi rangja, hogy itthon is jó zászlója a nemzeti büszkeségünknek.

Saját fiaim példáján láthattam, hogy a népzene népszerűsége nem versenyezhet a Nyugat tizenéveseinek zenéjével. Ugyanakkor azt is láthattam, hogy az is egy út a zenei igény kialakulása felé. A sikerének titka, hogy nem támaszt eleve magas igényeket. Nem a zenekutatók által feltárt dallamkincsekre, hanem például inkább az amerikai néger ragszolgák, a marhapásztorok zenéjére épít.

Ebben valami olyant látok, mint a magyarországi cigányzenében. A muzsikálásuk tárgyát, és módszerét az úri középosztály igényéhez igazították.

Valami olyan folyamatot sejtek a zene világában, mint amit az öltözködésben a farmer jelentett. Minden népviselet, akárcsak számos népzenei elem, az urak világából szűrődött lefelé, és nemesedett népművészetté. Azt Vujcsicstól tanultam, aki számos népzenei elemet az udvari zenéből származtatott. A farmer nadrág számomra azért szimbólum, mert ez volt az öltözködési kultúrában az elő, amikor valami alulról jött fölfelé. Ma már a farmer a legmagasabb társadalmi szinten is hordható, ha a hordozójának társadalmi rangja van.

Visszatérve a Muzsikások műsorára. A műsor nagyon tetszett, de a közönség még jobban lenyűgözött. Szokásszerit, a közönséget mértem fel először. Erre alkalmat adott, hogy késve engedtek be bennünket a nézőtérre. Csak a tizenévesek és az öregek hiányoztak, de 20 és 70 között nem találtam súlypontot. A fiatalok az Erzsébet téren felállított műsort nézték.

A zenei színvonal tekintetében mind a négy szereplő profi volt. Ezek, zeneértő közönség előtt, bárhol a világon a kényes igényüknek is megfelelnek. Külön örültem, hogy a humort is megfelelő súllyal adagolták. A saját muzsikálásuk azonban csak Sípos Mártont, és a közönséget ragadta magával, akinek valamelyik őse nem véletlenül kapta a sípos nevet, mert nemcsak jó muzsikus volt, de tudott is mulatni. A másik három szereplő nemcsak a muzsikálásban volt profi, de érti a humort is. Azt mégsem éreztem, hogy belelkesedésük elérte volna azt a szintet, amire felmuzsikálták a közönséget.

Én magam is felpezsdültem, a lelkesedésemet a közönség hangulata is növelte. Úgy éreztem, hogy Bartók boldog lett volna, mert aligha számíthatott a népzenének ilyen közönség sikerére. Azon bizonnyal szomorkodna, hogy a saját népének elitje még mindig nem érti meg, és a koncertjein a megmaradt pesti zsidóságot látja, és megértést jobban talál Zürichben és New Yorkban, mint a magyaroktól Budapesten.

Számomra a feltárt magyar zenei kincs gyökerei a pásztorkultúrából erednek, de alapvetően középkori, tovább ugyanis nem juthatott, hiszen a magyar társadalomban az államalkotó etnikum, lényegében a második világháborúig középkori maradt.

A magyar népzenében a középkoriságot azért nem érzem olyan tudatosnak, mint Orf Carmina burana című népszerű, mégis klasszikus művében. Abban számomra az a középkor jelenik meg, amilyennek történészként látom.

A Muzsikások érzik, milyen a középkori zene, de a középkor a valóságánál romantikusabbnak képzelik el.

Elmondják, hogy a népzenénk visszatérő témája a ló és a szerelem. De nem teszik hozzá, hogy a ló azért, mert azzal többet volt együtt a gazdája, mint az asszonyával. A nő csak akkor volt, mert csak akkor lehetett a központban, amikor szerelmesek voltak.

A jobbágyok életéről szinte semmi reális kép nem létezik, pedig egyetlen kultúra művészetét sem érhetjük meg, ha nem látjuk, hogyan éltek.

Ajánlás.

Nem akarok tanulmányt írni a népi zene mögötti társadalomról, csak érzékeltetni szeretném azt a társadalmat, aminek a zenéjét csodálatos ráérzéssel és szakmai tudással kezelitek.

Arra kedvvel vállalkoznék, hogy egyszer néhány órát elbeszélgetnénk arról, hogy milyen okokból volt a jobbágyok muzsikálása olyan, mint az életük.

Egy kor és egy társadalom zenéjét ugyanis az tudja jobban előadni, aki jobban ismeri a sorsukat. Erről nemcsak a magyar közvéleménynek, de a társadalomtudománynak is ferde fogalmai vannak.