Analfabéták országa leszünk?

Kopátsy Sándor                  PO                2014-03-20

Analfabéták országa leszünk?

A Népszabadság mai számában Ötvös Zoltán ezen a címen fejti ki aggodalmát a legutóbbi PISA jelentés után. Azt, hogy a rendszerváltást követően lemaradunk, egyetértek. A helyzetünk mégsem olyan tragikus, mint azt Ötvös állítja. A módszere nem tudományos, a valóságnál is rosszabb képet mutat.

Kezdem ezzel. Egy városállamot nem lehet országokkal összehasonlítani. Szingapúr vitathatatlan fölényét legfeljebb Budapesttel vethetnénk össze, de akkor is csak a családok leggazdagabb tizedével. Esetleg a legjobb budapesti öt iskoláéval.

Azonos oktatási eredmény csak azonos fejlettségű ország esetében vethető össze. Tekintve, hogy Szingapúrban az egy lakosra jutó jövedelem a budapestiekénél ötször magasabb, csak az ilyen jövedelmű szülők gyermekeit szabad szembe állítani.

Magyarország és Lengyelország oktatási eredményeinek a szembeállítása azonban jogos.

Vietnám esetében pedig azt kell látni, hogy a távol-keleti tanulási kultúra magasan a nyugati kultúra felett van. Aki tanított távol-keleti diákot, az tudja. Dél-Koreában a családi jövedelemből aránylag négyszer annyi pénzt és időt fordítanak a gyermekük iskolán kívüli képzésére, mint Európában.

Ötvös azonban csak azt bizonyítja, hogy okunk van az aggodalomra, az okát nem keresi.

Azt nem tanulhatjuk meg a konfuciánus népektől, hogy a gyermekük tanulási eredménye nagyon fontos, időt és pénzt megér. Azt azonban igen, hogyan alakítják ki a tanulócsoportokat. Szingapúrban tudják, hogy csak homogén képességű csoportot lehet jól tanítani.

A magyaroktatásnak a legtöbb kárt azzal okozták, hogy a liberálisok lehitették az oktatáspolitikával a valóség ellenkezőjét, a heterogén összetételű tanulócsoportok előnyét. Élettapasztalatommal ellentétben, a liberális szülők nagyon gondosan megválogatják, hol, melyik iskolában és milyen tanárok tanítsák a gyermekeiket. Az országot mégis arról győzték meg, hogy a minden tekintetben heterogén tanulócsoport az üdvözítő megoldás.

A távol-keleti oktatási sikerek legnagyobb tanulsága, hogy a tanulócsoportokat szinte évente annak megfelelően módosítják, hogy minél homogénebbek legyenek. Az átlagos diák az oktatás 12 éve alatt 5-6 tanulócsoportot jár meg. Egyesek tízet.

Az oktatók munkájának eredménye elsősorban attól függ, mennyire képes a tanítványai igényéhez igazodni. Heterogén csoportok esetében ez eleve lehetetlen.

Évtizedek óta mondom, hogy a magyar oktatás reformja egyszerű, csak át kellene venni, amit a magyar művészek és profi sortolók esetében bevált. Ebben ugyanis világszinten vagyunk. Ennek két ellenfele van: a pedagógus társadalom és a liberális politika.

A pedagógus érve kettős. Egyrészt ragaszkodnak a tanulócsoportjukhoz, másrészt az oktatási eredményüktől független fizetésükhöz. Azzal érvelnek, hogy éppen az a pedagógus fárad, dolgozik többet, akiket nehéz tanítani.

Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy ma már olyan korban élhetünk, amiben a legnagyobb értéke a szellemi vagyonnak van, mégis azt szeretnénk, ha ennek értékét a ráfordított fáradsággal mérnénk. Azt tudomásul vesszük, hogy a kultúrában és a hívatásos sportban is meg kell dolgozni a sikerekért, de az eredményt mégsem a ráfordítással, hanem az eredménnyel mérjük.

Még a pedagógusok sem botránkoznak azon, hogy nemcsak a művészeket és az élsportolókat nem a fáradságuk, hanem annak eredmények alapján díjazzák, de még az oktatóikat is.