Kopátsy Sándor PB 2003. ápr. 21.
GONDOLATOK A FAJFEJLŐDÉSRŐL
A fajfejlődés két alapiskolája annak idején
nemcsak tudományos, de világnézeti téren is forradalmi lépést jelentett. A mai
tudomány sem vonhatja kétségbe, hogy mind a szelekció, mind a mutáció tényét.
Ugyan egyik elméletnek sincs teljesen igaza, mert kizárja a másikat. Mindkettő
párhuzamosan működik. Az, hogy mikor jut az egyik vagy a másik fontos
szerephez, mindkét elméletből kimaradt.
A tények tanúsága szerint mind a szelekció,
mind a mutáció, mind a kettő összefonódása ugyan állandóan működik, ezek
önmaguk azonban nem hoznak létre fajfejődést mindaddig, amíg nem változnak meg
az életfeltételek. Ez azért van így, mert minden létező faj ideálisan
alkalmazkodik ahhoz a környezethez, amiben létrejött. Ebből fakadóan sem a
szelekció, sem a mutáció nem hozhat létre a meglévőnél megfelelőbbet. A mutáció
hiába hoz létre újabb genetikai variánsokat, azokat a szelekció a meglévők
javára kiszelektálja, kipusztítja. Kimondhatjuk a szabályt: Minél nagyobb az
életképes egyedek száma, a szelekció annál kevésbé a fejlődést, annál inkább a
faj stabilizációját szolgálja. A fajt jellemzőtől eltérő mutációkat a
szelekció kiselejtezi. Minél több egyedből áll a faj, annál inkább.
Fajfejlődés csak akkor jöhet létre, ha az
eredeti életkörülmények megváltoznak, és a faj képtelen ehhez igazodni, az
egyedeinek óriási többsége kipusztul, csak kevés marad. Ilyen esetben a létrejövő mutációs variánsok
közül azt részesíti előnyben a szelekció, ami az új viszonyoknak jobban
megfelel. Ilyen mutációs variánsok ugyan korábban is voltak, de azokat
kipusztította a szelekció, mivel a faj léte nem követelt meg alkalmazkodást, és
az átlagostól eltérő mutációnak nem volt lehetősége uralomra kerülni. Vagyis a
mutáció mindig felajánlja a maga variánsait, de ezek közül csak akkor válogat a
szelekció, amikor a korábbi genetikai forma a környezeti változásoknak már
annyira nem felel meg a korábban jellemző kromoszóma, nem biztosítja a
túlélést. Még durvábban megfogalmazva: A szelekció, a létért való küzdelem csak
akkor hoz fejlődést, ha a faj eredeti formája életképtelenné vált.
Amikor a környezeti változás kicsi és lassú,
akkor kicsi és lassú a fajfejlődés, nem új fajok jönnek létre, csak a
korábbinak lassan, és kis mértékben módosult változatai. Ez esetben nem történi
ugrás, az új variációk a fajon belüli szaporodásra alkalmasak maradnak, a
fölényük csak hosszú szelekciós folyamat során válik uralkodóvá. Azaz: a
fajfejlődés őse minden esetben egyed. Egyetlen egyén utódai lassan, a
szelekció hatására terjednek el a többi rovására. Ez új mutáció elterjedése
azonban csak akkor válik lehetővé, ha az újnak kevés a vetélytársa, vagyis
nagyon kevés egyedből áll a faj. Vagyis: minden új faj beltenyészet eredménye.
Beltenyészetet a természet csak akkor produkál, ha kevés egyedből áll a faj.
Ez a fajfejlődési folyamat a leginkább a homo
sapiens rövid történelme során követhető nyomon. A homo sapiens első formájánál
fejlettebb csak ott terjedhetett el, ahol a kialakulása során jellemző
életfeltételek már nem voltak jellemzők. Amíg ősünk nem hagyta el a meleg égövi
tengerpartok vidékét, addig a genetikai megjelenési formája megmaradt. A
fejlettebb genetikai variációk ugyan ebben a helyzetben is folyamatosan
jelentkeztek, de a szelekció nem biztosított számukra életteret, azokat nem
engedte elszaporodni. A homo sapiens fejlettebb formája csak ott kapott
életteret, ott kerülhetett fölénybe a meglévővel szemben, ahol már megszűntek a
folyamatos tengerparti gyűjtögetés feltételei, ahol ősünk olyan viszonyok közé
került, amiben létszámuk néhány főre csökkent, és a korábbi genetikai formája
már életképtelennek bizonyult. Másként fogalmazva: Az ember ott ért el
genetikailag fejlettebb formát, ahol kis létszámban élve olyan helyzetbe került,
ahol az eredeti formája életképtelennek bizonyult.
A homo sapiens élete során csak a jégkorszak
megjelenése és megszűnése jelentett olyan megélhetési kihívást, aminek az
eredeti genetikai forma már bizonyos térségekben annyira életképtelen volt,
hogy csak néhány egyed maradt, és azok között olan genetikai mutáció jelent
meg, ami életképesnek bizonyult. Ennek beltenyészetéből aztán sokasodtak.
Mivel e két nagy éghajlati változás csak az
északon állította a homo sapienset olyan kihívás elé, amelyben csak az új
genetikai mutáció állta meg a helyét. E két kihívás színhelyei a mainál is
lényegesen hidegebb kontinentális térségek voltak, történetesen az északi
félteke nagy sivatagjai és Szibéria, voltak.
Mivel a jégkorszak megszűnése óta sem hasonló
éghajlati változás, sem elszigetelten élő, alig nagycsaládnyi egyedből álló
közösség nem jött létre, az emberi faj újabb mutációja nem kaphatott szerepet.
A homo sapiens rövid, mintegy hetvenezer éves
során a fajfejlődésben ismeretlen mértékű fejlődésen ment át. Ennek az a
magyarázata, hogy nagyon szétszóródott, a föld szinte minden vidékén megjelent,
ebből fakadóan nemcsak a nagy föltörténeti éghajlatváltozások hatottak rá,
hanem egyes izolált csoportjai helyi jellegű környezeti változáshoz voltak
kénytelenek alkalmazkodni. Az ember fejlődését kutató genetikai kutatások
rövidesen ki fogják mutatni, hogy az ember fejlettebb genetikai formái hol
alakultak ki. Ebből ki fog derülni, hogy ott a korábbi forma kihalásra volt
ítélve, létszáma annyira lecsökkent, hogy a mutációk teret kaphattak.
Mivel a homo sapiens százezer évnél rövidebb
élete alatt nem történt drasztikus változás, sem új fajok, sem a homo sapiens
fejlettebb mutációja nem jöhetett létre.
A fajfejlődés nagy ugrásai akkor történtek,
amikor hirtelen óriási változás következett be. Vagyis olyan méretű földtani
méretű katasztrófa történik, amelyben a meglévő fajok, vagy legalábbis azok
többsége elpusztul, és csak a mutáció által kínált újszerű, korábban
életképtelen változat lesz életképes. Ennek klasszikus példája volt a
dinoszauruszok eltűnése, a madarak, majd az erszényesek, végül az emlősök
megjelenése.
A lassú biológiai fejlődéshez elégséges az
életfeltételek lassú és nem jelentős változása. A fajfejlődésben egy magasabb
szintre történő emelkedéshez azonban óriási és gyorsan bekövetkező geológiai,
azaz a meglévő fajok óriási többségét elpusztító változásra van szükség.
Ma a természetvédők kétségbe vannak esve, ha
fajok pusztulását látják. Nem veszik tudomásul, hogy a fajfejlődés, azaz
fejlettebb fajok megjelenése csak a fajok sokaságának pusztulása árán
történhet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése