Thomas Piketty: Capital in the Twenty-First Century

Kopátsy Sándor               EG                     2014-03-16

Thomas Piketty: Capital in the Twenty-First Century

Egy francia akadémikus a fenti címen megjelent könyve általános érdeklődést keltett. Bennem különösen nagyot. Még a könyv angol fordítása meg sem jelent, de az ismertetése is felcsigázott. Ő ugyan a jövedelem arányokkal foglalkozik, de ezen belül engem a nemzeti jövedelem, nemzeti vagyon arányáról közölt adatai érdekeltek elsősorban.

Hatvan éve elmúlt, hogy Rácz Jenő és Bródy András könyvének ebben a nemzeti vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított arányáról közölt adatok izgattak fel. Ez lett egyik fő kapaszkodóm, iránytűm a közgazdaságtanban. Ennek köszönhetem, hogy megértettem, hogy a lakosság tartós növekedési átlaga nem haladhatja meg az évi 1-2 ezreléket. Ezt azonban csak az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon aránya bizonyítja. Az óta ez a legfontosabb iránytűm. Az országokra vetített növekedést pedig tudománytalannak tartom.

Piketty közöl először számomra is elérhető olyan adatokat, amelyek a nemzeti jövedelemhez viszonyított nemzeti vagyon arányát mutatják 1870-2010 között az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Németország és Franciaország esetében.

A közölt adatok forrását és megállapításának módszerét ugyan nem ismerem, és megállapíthatóságának módszerében sem hiszek, de elmélkedésemhez ez is mankót ad. Azt ugyan Piketty sem vonja kétségbe, hogy a szellemi vagyon súlya nő, de megállapításával nem foglalkozik, pedig annak mérése nehéz problémákat vet fel. A közgazdaságtan ugyanis a munkaerő újratermelését, állapotának építését és védelmét nem tekinti értéktermelésnek. Csupán a tőkeformájában működő tudást tekinti nemzeti vagyonnak. A munkaképes korban törtnő tanulást, vagyis a szellemi vagyon képzésének klasszikus formáját sem tartja a társadalmi munkamegosztásban való aktív részvételnek.

Ennek ellenére érdemesnek tartom a közölt grafikonok értelmezését. Azok ugyanis azt mutatják, hogy a két világháború idején csökkent a nemzeti vagyon aránya. Ez érthető, ha az okozott károkra és felhalmozási hiányokra gondolunk. Ezzel ugyan szemben áll a termelésből kiseső munkaerő, az ezzel járó jövedelem kiesés.

Piketty adataiból kiderül, hogy az első világháborút megelőző negyven évben a nemzeti jövedelem 5-7-szerese volt a nemzeti vagyon. Ez az arány a két háború alatt és között 3-4-szeresre csökkent, majd a második világháború után 4-6-szorosra növekedett.

Ugyan utal arra, hogy a nemzeti jövedelem és vagyon növekedésében fele-fele szerepet játszott a létszámnövekedés, de azt mégsem veszi figyelembe, amikor a népességnövekedés nagyon gyors volt az Egyesült Államokban, és viszonylag kicsi a nyugat-európai demokráciákban.

A szerző sem tud szabadulni attól, hogy a növekedést az országokra mérje. Ezt éppen olyan logikai hibának tartottam, mintha a várható életkort és az iskoláztatást sem egy lakosra vetítve mérnénk. A társadalom fejlettségét helyesen az ENSZ statisztikusok mérik, amikor a tagországok társadalmi fejlettségét három mutató eredőjével fejezik ki. Ezek, az egy laksora jutó jövedelem, vásárlóerő paritáson; a várható életkor; és az átlagos iskolázottság években.

Jellemző adatnak tartja, hogy az európai országokban 1700-1950, vagyis az ipari és a tudományos forradalom közti kétszázötven évben, mintegy hétszeresére nőtt a nemzeti jövedelem. Ennél sokkal jobb adat volna az ENSZ három mutatóját használni. Az ugyan vitathatatlan, hogy az ipari forradalom Európa, különösen annak nyugati felének a diadala volt. De ennél százszor többet mondana, ha a három mutatót vetnénk össze, és a Nyugattal szembeállítanánk, az emberiség másik többségét. Ebből az derülne ki, hogy 1700-1950 között a Nyugaton, tehát beleértve Amerikát és Ausztráliát is, mintegy háromszorosára nőtt az egy lakosra jutó jövedelem, a világ többi térségben pedig másfélszeresére sem. A Nyugat fölénye még nagyobb volt a várható életkor és az átlagos iskolázottság terén.

Számunkra még többet mondana, ha a három európai kultúra 1700-1950 közti teljesítményét vetnénk össze. Kiderülne, hogy a Nyugaton belül is óriási a különbség. A siker kovácsai a puritán, Weber szavával a protestánsok voltak. Hozzájuk viszonyítva a latin, a katolikus népek lemaradása jelentős. Még inkább lemaradtak a kelet-európai és balkéni népek, az ortodox keresztények. Ezt Weber ugyan jó száz éve felismerte, de a tudományos feldolgozása máig várat magára. Annak ellenére, hogy a tények egyértelműk. Jelenleg a világ tíz legfejlettebb országa – az ENSZ mutatók alapján – mind protestáns.

Indoklásra szorul, hogy én a Nyugat fölényét 2010 helyett 1950-ig illusztrálom. Az utóbbi hatvan évben ugyanis már a távol-keleti csodáról kell beszélni. Ebben a hatvan évben ugyanis a leggyorsabb fejlődést a távol-keleti országok és a négy tengerentúli protestáns, volt angol gyarmat érte el. Hozzájuk képest az európai protestánsok csak otthon sikeresek, de a leggyorsabban fejlődőkhöz képest lemaradnak.

Az ipari forradalom 250 évét azonban a Nyugat páratlan sikerének kell tekinteni. Az utóbbi hatvan évben azonban Nyugat-Európa, ezen belül még a protestánsok is, lemaradnak Észak-Amerikához, még sokkal inkább a Távol-Kelethez viszonyítva. Ez a lemaradás ráadásul gyorsul. Az utóbbi húsz évben a Távol-Kelet országai háromszor gyorsabban növekedtek, mint az európai puritánok.

Ennek ellenére fel sem merül a kérdés: Miért marad le a puritán Nyugat-Európa?

Pedig egyszerű a válasz:

Azért mert keveset dolgozik, és keveset takarít meg. Még a puritán Nyugat-Európában is kevesebben és kevesebbet dolgoznak, kevesebbet tanulnak, és kevesebbet takarítanak meg, mint a Távol-Keleten. Ezt nem veszi az EU tudomásul, ugyanakkor olyan, nem puritán országokat vesznek fel az Európai Unióba, ahol még náluk is kevesebben, kevesebbet dolgoznak, tanulnak és takarítanak meg.

Piketty módszerével szemben több kérdésben gyanakvó vagyok.

Szerinte a világgazdaságban elért eredmények fele részben a népesség növekedésnek köszönhetők. Ez ugyan többé-kevésbé igaz a világgazdaság, és azon belül az országok teljesítményére, de nem igaz az egy lakosra jutó eredmény estében. Ma sokkal gazdagabb, tovább élő és többet tanuló volna az emberiség, ha a létszáma megállt volna valahol a kétmilliárd körül.

Értelmetlennek tartom azt a grafikont, ami a tőkemegtérülést és a gazdasági növekedést veti össze. Elgondolkodni mégis érdemes felette.

A tőkehozamok az első 250 évben, a mérhetőség hibahatárán belül 5 százalék volt. Az utóbbi hatvan évben pedig 4 százalék közelébe csökkent. Ezt nem is a tőkehozam változásának tekintem, hanem annak, hogy az utóbbi hatvan éven a tőkehozamokból megnőtt a menedzserek jövedelmének az a része, amit osztalékként kapnak.

Nagyon kevés figyelmet kap az a tény, hogy az ipari forradalmat követő 250 évben a tőke működtetése nem igényelt nagyobb képességet, maguk a tőkések működtették a vállalkozásukat. Mára a tulajdonos ezt szakemberekre bízza, akiknek a jövedelme jórészt profitarányos lett. Ez az oka annak, hogy a tőkét működtetők egyre kevésbé osztályt jelentenek, hanem szakmát, ami nem lehet örökletes.

Piketty ezt a viszonylag stabil tőkehozamot veti össze a gazdasági növekedéssel. Az ipari forradalom utáni első században a gazdasági növekedés fél százalékos volt. Az első 250 évben lassan emelkedve érte le az évi 2 százalékot. 1950-2010 között azonban megkétszereződött. Azt már nem értem, milyen alapon jósolja a szerző 2050 utánra a másfél százalékos növekedést.

Értelmesebb lenne a grafikon, ha a gazdasági teljesítményt egy lakosra vetítené. Abból ugyanis kiderülne, hogy a megtermelt jövedelem 4 százalékos növekedése sem adott elegendő fedezetet a lakosság 2 százalékos növekedése mellett keletkező vagyonigényre. A közgazdaságtan jelenlegi legsürgősebb feladta annak megmutatása, hogy mekkora népesség növekedéshez mekkora vagyonnövekedésre van szükség. Ebből kiderülne, hogy 1-2 ezreléknél gyorsabban növekvő lakosság vagyonigénye egyszerűen nem fedezhető.

Piketty eltekint attól, hogy a társadalmak vagyonigényének jelentős hányada természeti adottság. A természeti erőforrások, a föld, a levegő, a víz egyre nehezebben biztosítható. A közgazdaságtan megfeledkezik arról, hogy minden természeti környezetnek van optimális eltartó képessége. Ennél nagyobb lakosság esetében egyre költségesebb a természeti erőforrások biztosítása.

A közgazdaságtan, mivel csak az államok, vagy az emberiség egészének teljesítményét vizsgálja, és nem az egy lakosra jutó eredményt maximalizálja, nem számol az optimális eltartó képességgel. Ha azt nézné, azonnal kiderülne, hogy csak az optimális eltartó képesség alatti lakosság esetében a lassú népszaporulat mellett nő optimálisan az egy laksora jutó eredmény. Az ennél nagyobb népesség esetén ugyan nő a közösség teljesítménye, de már csökken az egy lakosra jutó eredmény. Nő ugyan nemcsak az emberség, de az államok teljesítménye, de csökken az egy lakosra jutó teljesítmény.

A közgazdaságtannak azt kell tudomásul venni, hogy az emberi faj célja nem a minél nagyobb összteljesítmény, hanem minél jobban éljenek az egyedek. Ezt a tudomány határhatékonyságnak nevezi, ami megmutatja, mekkora népesség esetén élnek az egyének a legjobban. A közgazdaságtannak akkora népességre kell törekedni, ami mellett a legnagyobb az egy lakosra jutó teljesítmény.

Már egyik korai könyvemben kimutattam, hogy minden termelési módnak más az optimális eltartó képessége és más a határhatékonysági görbéje.

Amelyik termelési mód mellett alacsony az eltarthatóság optimuma és meredek a határhatékonysági görbéje, alacsony a népsűrűség és kicsi a túlnépesedettség. Ilyenek voltak a gyűjtögetők, majd a pásztorkodók. Ezek ma is ritkán lakottak.

Ezzel szemben az önözéses növénytermelő társadalmakban az eltartó képesség nagyon magas, a határhatékonysági görbe pedig nagyon lapos. Ezekben nagyon magas a lakosság sűrűsége, és a túlnépesedettsége is.

Ebből fakadóan az időszámításunk első ezredének a végéig az emberiség óriási többsége az önözött gabonatermelő társadalmakban élt. Méghozzá a nagy többségük a telet nem, vagy csak alig ismerő, azaz a mérsékelt égöv déli felében élt. A nagyobb fele Indiában és Kínában. Abszolút értelemben ez ma is így van. Az önözéses növényterelő térségekben a legnagyobb a túlnépesedés.

Ha valaki kíváncsi lenne arra, hogy miért mard le az ipari forradalom óta az addig legfejlettebb két kultúra, a Távol-Kelet és Dél-Ázsia, egyszerű a magyarázat.

Annyira túlnépesedett volt, hogy nem lehetett gazdag.

Ezt az igazságot ma sem ismerték fel.

Nem ismerték fel, hogy az első ezredforduló végén Nyugat-Európában megjelent egy új termelési mód, a természetes csapadékra épülő gabonatermelés. Ennek az optimális eltartó képessége, és határhatékonysági görbéje a pásztorkodóké és az önözéses gabonaterelőké közt volt. Ráadásul, a nyugat-európai feudális társadalom volt az egyetlen termelési mód, amely a gyermekvállalást szinte a felére csökkentette.

A nyugat-európai társadalom ezer év alatt magasan a többi kultúra fölé emelkedett. Csak a harmadik ezred fordulóján látszik úgy, hogy a Távol-Kelet nemcsak újra felzárkózik, de még sikeresebb is lehet.

Sikerét elsősorban annak köszönheti, hogy képes volt megállítani a népszaporulatát. Ennek ellenére nagy teherként cipeli magával a túlnépesedettségét. Amin éppen úgy nem lehet gyorsan segíteni, ahogyan az alulnépesedett térségek sem érhetik el gyorsan az optimumot.

Még több aggályom van azokkal az adatokkal szemben, melyek azt mutatják, a lakosság felső 1 százaléka a nemzeti vagyon hány százaléka felett rendelkezik. Egyrészt ezt a mutatót a múlt társadalmaiban nehéz megállapítani. Ráadásul értelmetlen. A jelen társadalmak többségében a jövedelmeket progresszív adóztatják, és fordított arányban osztják vissza. A szocialista országokban a vagyon nagy többsége az állam és az önkormányzatok tulajdonában volt, illetve van.

A vagyon elosztásánál sokkal fontosabb volna a jövedelmek elosztása, az alatt a szolgáltatások formájában élvezett jövedelmeket is figyelembe véve.

A legjobb mérce azonban a társadalmi mobilitás. Ennek tudományos módszereivel sem foglalkoznak.

Azt kellene feltárni, hogy az osztályok mennyire zártak, az egyének társadalmi helyzete mennyire függ a beleszületéstől, mekkora a társadalmi, a jövedelmi helyzetek mozgása, vagyis mekkora a társadalmi mobilitás.

Ez ugyan mindig sokkal kisebb, mint optimális volna, de ma már sokkal nagyobb, mint akárcsak száz éve volt.

Az ipari forradalmat követő 250 évben a tőkésosztály még zárt osztály volt. Nehéz volt kívülről bekerülni, de könnyű volt benne maradni. Ez következett abból, hogy a tudomány, a technika és a piac lassan változott. Aki tőkét örökölt, könnyen tőkés maradhatott, a családi vállalkozások öröklődhetők voltak, különös képességre nem volt szükség, hogy fennmarjon. Jellemző módon nagyon ritka volt az olyan tőkés vállalkozás, aminek nem a tulajdonosa volt a vezetője.

Ez a 20. század során alapvetően megváltozott a nagyvállalatoknál, a gazdaság élcsapatában szinte eltűnt a családi vállalkozás, még akkor is, ha a nevében megőrizte az alapítója nevét. Annyira felgyorsult a tudomány, a technika és a piac fejlődése, hogy az abban való eligazodáshoz veleszületett képesség, kiváló képzettség és erkölcsi elkötelezettségre lett szükség.

Jó tőketulajdonos csak az lehet, aki a lehető legjobb szakemberekre, menedzserekre bízza a vagyonának működtetését. Ez ma már ott tart, hogy a tőkepiacon nem azt nézik, ki a tulajdonos, hanem azt, hogy kire van bízva a tulajdon működtetése.

Arról, hogy a politikai hatalomhoz jutásban még inkább megszűnt az örökletesség, keveset beszélnek. E változással szembeni ellenállást talán sehol nem lehetett jobban átélni, mint a két háború közti Magyarországon. A Horthy-rendszerben a miniszterek nagy többségét az arisztokraták közül válogatták. A gazdaság és a tudomány éléről lecserélték a zsidó polgárságot, és azt a politikára, közigazgatásra felkészült úri középosztályra bízták. Jelenleg a politikai elitben már ritkaságnak számít az arisztokrata, vagy a nagytőkés. Az arisztokrácia eltűnt, a nagytőkések pedig legfeljebb a háttérből irányítják a politikát, számukra a vagyonkezelés fontosabb, mint a politikai szerep.

Az sem lesz politikus, aki tehetséges. Nemcsak függetlenebb, de nagyobb és biztosabb jövedelmű lesz, aki kiváló tudós, művész, sportoló, de akárcsak a mesteremberek között a legjobb közé kerül.

Piketty könyvének ismertetéséből is sokat tanultam, annak ellenére, hogy a könyvének korlátait látom. Számomra nagy ajándék volt, hogy valaki a lakosság és a nemzeti jövedelem növekedésével járó vagyonigényt felismerte. Aki ezt szem előtt tartja, annak a demográfia is fontos, még akkor is, ha maga a tőkeigény, a tőkeprofit alakulását vizsgálja.