Demográfiai robbanás

Kopátsy Sándor                 PD                  2014-03-12

Demográfiai robbanás

Hatvan év után végre felébredt a világ legszínvonalasabb lapja a The Economist. Nem egészen, de mégis örvendetesen. Az 50-es évek elején jelent meg a magyar könyvpiacon Rácz Jenő és Bródy András könyve, ami engem felébresztett. Ebben olvashattam először, és sajnos, utoljára, hogy a nemzeti vagyonnak együtt kell növekedni a nemzeti jövedelemmel. Ez azt jelenti, hogy az adott természeti környezetben az egy lakosra jutó vagyont is tartani kell. Vagyis a lakosság növekedésének százalékával növelni kell a nemzeti vagyont is.

Ebből következik, hogy az egy laksora jutó vagyont szinten kell tartani.

A könyv azt leírta, hogy a nemzeti vagyon a nemzeti jövedelemnek 3-5-szöröse. Északon ahol télen nincs mezőgazdasági termék, és védekezni kell a hideg ellen mintegy ötszöröse, a meleg éghajlaton pedig csak háromszorosa az éves nemzeti jövedelemnek a szükséges nemzeti vagyon. Az óta gondosan figyelem, hogy mekkora népesség növekedés, mekkora felhalmozási igénnyel jár.

Azt is megtanultam, hogy nem elég a fizikai vagyont mérni, a szellemit is kell attól kezdve, hogy már abból van a hiány. Ez a nemzeti jövedelemhez mért vagyonigényt, a 3-5-szrösről, a 6-10-szeresre növeli. Ezt a hivatkozott írás már érinti azzal, hogy az oktatással járó költséget is említi. Nem számol a nagyságával, de legalább említi.

Azt szinte csak öreg koromban ismertem fel, hogy lakosság növekedése esetén a többlet munkaerő felnevelésével is számolni kell. Ez is az óta válik nélkülözhetetlenné, amióta a munkaerőben is hiány lehet. Márpedig a fejlett országokban a minőségi munkaerő hiánya a szűk keresztmetszet.

Az ugyan a klasszikus közgazdaságtannak is súlyos elméleti hibája, hogy a munkaerő újratermelését nem vagyontermelésnek tekinti. Amennyire a fizikai tőke újratermelés értéktermelés, ami többségében az értékveszteség pótlása, de a növekedése felhalmozás. Növekvő népesség, illetve annak növekvő szellemi vagyona estében azok felnevelése és képzése felhalmozás.

Erre is csak utal az idézett írás. Több gyermeket kell felnevelni, iskolázni. De az összegével való számolást már ez esetben sem érinti. Ilyen meseszerű megjegyzéssel: „két gyermeket felnevelni, oktatni, olcsóbb, mint ötöt.” „Gyors népszaporulat esetében egy munkaképesre több gyermeknevelési feladat hárul.”

Végre idevágó adatokat is idéz a száz éve közölt statisztikai adattárból.

- 1970-ben Afrikának 360 millió lakosa volt, a világ népességének tizede. 2050-ben várhatóan 2.900 millió lesz, ami az emberiség negyede.

- Ha csak olyan mértében csökkenne, mint Ázsiában, 700 millióval kevesebben lennénk.

Abba már nem mélyed bele, hogy milyen költségvonzata van annak, hogy 700 millióval több lakost kell eltartani, számukra a szükséges vagyont, munkahelyet biztosítani. Pedig ez az összeg még Afrikai szinten is egy nagyságrenddel nagyobb, mint a klímaváltozás kivédése.

Azt már én teszem hozzá, hogy Kínában a gyerekvállalás korlátozása következtében 500 millióval kevesebben születtek. A kínai csodából semmi sem lehetett volna, ha ma ennyivel többen volnának.

De nemcsak Afrika és Kína van a világon, hanem 7 milliárd ember, akinek a sorsát ássa alá a túlnépesedés.

Az engem izgalomba hozott írás nagyon messze van attól, hogy a közgazdaságtan végre feltárja a népesség növekedésével járó terhet. Márpedig e nélkül nem is remélhető, hogy tudomásul vegyük, hogy már ma is 4-5-ször annyian akarunk megélni a földön, mint amennyi számára optimális az életterünk.