Március 15.

Kopátsy Sándor               PH                     2014-03-15

Március 15.

Tegnap részese lehettem egy számomra kedves iskola ünnepségnek. Ennek az iskolának olyan tiszteletbeli dédapja vagyok. Az iskola elhalt felségen nagyapjának Szentpáli Istvánnak a nevét viseli. Aki az előző századforduló évtizedeiben Miskolc polgármestere, osztásgyűlési képviselője, a Kereskedelmi és Iparkamarájának alapítója volt. Ezért feleségem vagyonát erre az iskolára hagyta. Halála után én örökölhettem meg ezt az iskolát, aminek a vezetői fiatal nők lettek, akik unokáim, a diákok pedig dédunokáim lehetnének. Annak a rangomnak megfelelően szeretnek, ünnepségikre meghívnak. Számomra ez a legkedvesebb rangom.

Mint minden ünnepséget az is gondosan és profi módon rendezte meg az erre a feladatra született kolléganő.

Az ünnepség elgondolkodtatott.

Egyrészt büszke voltam arra, hogy a népem ilyen meleg együttérzéssel ápolja múltját.

Másrészt elszomorodtam azon, hogy mennyire hiányzik belőlünk a múltunk tárgyilagos kezelése.

Ez legfeljebb még a lengyelekre jellemző. Mindketten súlyos árat fizettünk és fizetünk érte. A nemzetek közti érvényesülés ugyanis kemény tárgyilagosságot követelne.

Hogyan látom 1848. március 15. eseményeket.

Csodálatos fellángolása volt a pesti fiataloknak. A fiatal tehetségek megérezték az Európán végig vonuló forradalmak lendületét. Felismerték, még inkább megérezték, hogy Magyarországnak is joga van az állami függetlenségre, önálló kormányra, saját hadseregre, nincs szüksége cenzúrára. Ezek minden népnek szent jogai. Arra azonban nem is gondoltak, hogy milyen előnyünk származik abból, hogy a nálunk fejlettebb osztrákokkal és csehekkel való közös uralkodónk van. Ebben a két tagországban és az észak-itáliai örökös tartományokban a mienkénél sokkal fejlettebb társadalmak vannak. Rajtunk kívül, a Monarchia minden örökös tartományában hatvan év már nincs jobbágyság, az osztrákoknak, a cseheknek és az észak-olaszoknak erős saját etnikumú polgárságuk van. Azt még nem írta le egyetlen magyar történész sem, hogy milyen előnyünk származhatott volna ezek tapasztalatai átvételéből.

A 12 pont között ugyan nem szerepelt a Monarchia közös vámterületgének felszámolása, de annak a felismerése sem, hogy milyen jó nekünk, hogy a magyar gabonának és húsnak van felvevő piaca, és azért olcsón jutunk iparcikkekhez. A magyar gabona ugyanis akkor még nem volt eljutatható a gazdag nyugati piacokra.

Két kérdésben azonban hiányos, illetve téves volt a 12 pont.

1. Az ország lakosságának alig fele volt magyar.

Ez nemcsak március 15.-n, de előtte és utána, sőt a szabadságharc alatt is feledve maradt. Mi csak a magunknak jogosan járó szabadágra gondoltunk, az ország nem magyar lakossága hasonló igényére nem. Az etnikumok közül csak a lelkesen magyarosodó zsidóság nem volt ellenünk a szabadságharc során. A szabadságharc tehát csak az ország lakosságának egyik felének jelentett szabadságharcot. A lakosság második felének érdeke sokkal inkább az osztrák császár oldalán volt. Azt, hogy Ausztriával szembeni szabadságharcunk csak akkor lehet sikeres, hogy ennek győzelme a térség minden etnikuma számára kedvező, Kossuth is csak az emigrációban ismerte fel. Mi még ma sem. Máig nem írtuk le, hogy a mi szabadságharcunk csak a nemzetiségekkel közös érdek esetében lehetett volna sikeres. Ennek a fel nem ismerése vezetett aztán nemcsak a szabadságharc bukásához, hanem Trianonhoz is.

Magyarország függetlenségének elismerése jogos követelés volt, de annak a megtagadása Horvátország esetében súlyos hiba volt.

A császártól elvárta, hogy biztosítsa Magyarország önállóságát, de a császár részéről árulásnak tekintettük, és tekintjük ma is, hogyha ezt a horvátoknak is biztosítja. A horvátok Kossuthját hazaárulónak tekintjük, pedig csak azt követelte a horvátoknak, amit Kossuth a magyaroknak. Arról azonban hallgatunk, hogy már a szabadságharc során a magyar kormány elismerte a horvátok elszakadási jogát.

Még nagyobb a csend arról, hogy 1849 áprilisában a császár aláírta az Olműtzi Alkotmányt, ami nemcsak Horvátország, és Erdély önállóságát mondta ki, hanem még a Temesvár székhelyű Szerb Vajdaságét is. Azt még nem olvastam, hogy a császár és udvara milyen bosszút állt a szabadságharc hősein, ugyanakkor eltekintett a fél évvel korábbi Olmützi Alkotmánytól, ami sok tekintetben felért egy Trianonnal.

Tegyük hozzá, hogy Horvátország lényegesen nagyobb horvát többségű volt, mint amennyire akár az Erdély és Horvátország nélküli Magyarország lett volna.

Az nem annyira a márciusi fiatalok hibája, hanem sokkal inkább Kossuthé, illetve az első magyar kormányé. Azzal, hogy Horvátországtól és Erdélytől a különállás jogát megtagadta.

2. Az unió, vagyis Erdélynek az országhoz csatolása.

A márciusi 12 pontból 11 természetes, és jogos követelés volt. Viszont annak a követelése, hogy a még inkább megosztott etnikumú Erdély nem lehet önálló politikai egység, tragikus hiba volt. Legalább utólag illene látni, hogy Erdély csak akkor lehetett volna megőrizhető, ha három nép, a magyar, a szász és a román etnikumok közös fejedelemsége. Azt, hogy a románok, és a szászok kizárása esetén Erdély nem lehet önálló ország, nemcsak akkor, de ma sem értik meg a magyar történészek. Erdélyben a szászok évszázadok óta államalkotó nép státuszát élveztek. Ettől Bem seregei, Kossuth akaratából fosztották meg őket. Pedig a korszellemből az következett volna, hogy a svábokat is vonják be, tehát magyar, román és germán népek közös országa legyen Erdély.

Ideje volna bevallani, hogy mi Erdélyben nemcsak nem osztottunk kisebbségi jogokat, de a szászoktól még az is elvettük, amit sok évszázadon keresztül élvezhettek.

Nem azt gondolom, hogy a márciusi fiataloknak kellett volna tárgyilagosaknak lenni, még azt sem, hogy a mai tizenévesek ne velük együtt lelkesedjenek, de azt elvárnám, hogy legalább utólag legyünk tárgyilagosak.

Elvárnám, de nem reménykedem.