A Kárpát Medence sorsa 1526-1914

Kopátsy Sándor              EH                     2014-03-18

A Kárpát Medence sorsa

1526-1914

Egyre több független állam lesz, de egyre kisebb állami önállósággal. Európában ez az objektívfolyamat a magyarságot érintette a leginkább. A honfoglalás után ötszáz évig lényegében az egész Kárpát Medence a magyarok országa volt, úgy hogy a lakosság mintegy fele más etnikumokhoz tartozott. A törvényhozó hatalom birtokosai azonban a magyar földesurak és nemesek voltak.

Ezt először az Oszmán Birodalom bontotta meg. Három önálló részre szakadt az ország. Ennek a három résznek kellene jobban követni a négyszáz éves történelmét. A tisztánlátás érdekében indokolt volna, ha tanítanánk a három rész etnikai és vallási összetételét.

Mohács, 1526.

Miért jelentett a Mohácsi Csatavesztés történelmünkben fordulatot?

Mert utána három részre szakadt az ország, aztán sem lett teljesen független.

A csataveszést ugyan nem lehetett volna kivédeni, mert nemcsak Magyarország, de Európa egyetlen állama sem lett volna képes ellenállni az Oszmán Birodalom fegyveres erejének. Akkor ez volt Európa számára veszélyt jelentő egyetlen katonai nagyhatalom. Ahogy a mohamedán vallás megjelenése és gyors terjedése a könnyű lovasság katonai diadala volt. Az Oszmán Birodalom ereje az oktatási rendszerükkel megalapozott, állandó, lőporos fegyverekkel, mindenek előtt az ágyuk erejére támaszkodó hadseregre épült.

Ehhez én azt teszem hozzá, hogy mind a közigazgatása, mind a hadserege mandarin rendszerre, azaz oktatási eredményre épült. Ezt sem ártana hangsúlyozni.

Mohács történelmi válaszvonalat jelentett abban az érteltemben is, hogy előtte a lovas katona, utána a lőfegyverek jelentették a katonai fölényt. A lovak katonai értéke is kettős volt. A könnyűlovasság a felderítésben, a haderő mozgékonyágában, a páncélos nehézlovasság a csatákban jelentett fölényt. A középkori Magyarország addig volt jelentős katonai középhatalom, amíg meg nem jelent a puskapor. A lőporos fegyverek előtt a pásztorok és a páncélos lovagok jobb katonák voltak, mint a polgárok. Ellenük csak a várak jelentettek hatékony védelmet.

A lőporos kézifegyverek azonban leértékelték a pásztorok és lovagok katonai erejét, az ágyuk pedig a várak védelmi erejét. A lőfegyverek és ágyuk számára már állandó hadseregre, abban fegyelmezett polgárokra volt szükség. Márpedig Magyarországnak nem volt polgársága. Katonai szakember számára lovas bandériumoknak megütközni az állandó hadsereggel és a világ legmodernebb tüzérségével, éppen olyan reménytelen volt, mint háromszáz évvel később Napóleon hadseregével.

A katonai naivságunkat azzal leplezzük, hogy a kereszténységet védtük. Ebben legfeljebb csak az volt igaz, hogy a reformáció terjedése idején a római katolikus egyházat védtük. Azt pedig nem a mohamedánok, hanem a protestánsok veszélyeztették. Bámulatosan naiv mellébeszélés volt a kereszténység védelmét hirdető érvelés.

A mohamedánok nem pogányok voltak. A római katolikus vallásban sem láttak ellenséget, Európában nem volt semmi térítő szándékuk. A vallásszabadság hívei voltak, és katonai erejük azonban fontos szolgálatot jelentett a pápisták kereszténységét reformálni akaróknak. Az Oszmán Birodalom katonai fenyegetése a reformáció érdekét szolgálta. Ezt a protestánsok tudták. A Kárpát Medencében csak ott volt vallásszabadság, ahol a szultán hatalma érvényesült. Ezt Erdély és a Hódoltág történelme mindennél jobban bizonyítja.

I.

Királyi Magyarország.

Ez a mai ország északi peremvidéke, Szlovákia, Kárpát-Ukrajna, és a Nyugat-Dunántúl keskeny térsége volt. Ez adott menedéket a Hódoltságról menekült földesuraknak, főpapoknak és szerzeteseknek. Ennek területén a lakosok többsége szlovák volt. A magyarság aránya legfeljebb negyednyi lehetett. Csak az egyértelmű, hogy a Hódoltság földesurai, a felső papsága és a szerzetesrendek itt élték át az oszmán uralom másfél évszázadát. A magyar történészek elsősorban ezzel az országrésszel foglalkoznak. A túlélők leszármazottjai a Hódoltság megszűnte után visszatelepültek. Ezért a Királyi Magyarország feudális társadalmi berendezkedése lett újra általános az egész felszabadult Magyar Királyságban. Ez csatolta aztán magához az Erdélyi Fejedelmességet a Szabadságharc során.

II.

Erdély.

Erdély, a Kárpát Medence közel harmada a császár alá tartozó önálló fejedelemség lett. A politikai hatalom a magyar földbirtokos osztály birtokában maradt, de a székelyek és a szászok az államalkotó státuszt élveztek. Ez azonban nem sokat jelentett, a fejedelem és az államirányítás a magyar földbirtokos arisztokrácia kezében maradt. Ezek államvezetési bölcsessége azonban jó példa lehetett volna az egész Magyar Királyság számmára. Példát mutattak nemcsak a magyar királyságnak, de egész Európának mind az etnikumok, mind a vallások kezelésére. Bethlen Gábor alatt Erdélyben nagyobb vallás és etnikai szabadság volt, mint bárhol a kontinensen.

Ez az Erdély akkor veszett el, akkor lépett arra az útra, amin a 20. század végére balkéni térséggé süllyedt, amikor a Szabadságharc során Erdélyt betagoltuk a Magyar Királyságba, és felszámoltuk még a szászok politikai státuszát is.

III.

Hódoltság.

Az Alföld és a Dunántúl oszmán Hódoltság alá került. Ezen a területen maradt és élt a magyarság többsége. Ennek ellenére a történelemoktatásunk alig foglalkozik az ott kialakult társadalmi viszonyokkal. Szinte szó sem esik arról, hogy ott már nem volt jobbágyág. A földműves lakosság is ugyan a szultán alattvalója volt, mint bárki más. Nem a földbirtokos jobbágya, hanem a szultán földjének bérlője lett. A bérleti díja ugyan nem volt kisebb, de a földesúri szolgáltatások elmaradása okán kedvezőbb helyzetbe került. Szabadon költözhetett, kereskedhetett, vehetett ingatlant.

Nem véletlen, hogy itt indulhatott meg a parasztok polgárosodása. Ezt a tény máig gondosan elhallgatjuk. A 20. században, két világháború között, Erdei Ferenc mutatott rá először a Hódoltság alatt történt polgárosodásra. Ez sem volt azonban elég arra, hogy a magyar történészek felébredjenek. Pedig Debrecen, Szeged, Szabadka, Kecskemét, sőt még a falvak a szultánnak adót fizető magyar parasztpolgárok önkormányzatai voltak. Velük jelent meg először a magyar történelemben magyar etnikumú polgárság.

Történelemírásunk alig veszi tudomásul, hogy a magyar etnikumú polgárság a Hódoltságban született meg. Ráadásul, az önkormányzatokra nem települt rá a földbirtokosok és a katolikus egyház hatalma.

De nemcsak a történészeink lapítanak a Hódoltságban történtek eredményei felett, de még a protestáns egyházak sem hangsúlyozzák, hogy számukra vallásszabadság csak a Hódoltságban és Erdélyben, azaz a szultán hatalma alatt volt.

Jellemző módon, még nem találkoztam olyannal, aki hallott volna arról sem, hogy a fejedelem, Tököli Imre még jobbágyként született, az apja tőzsérként nagyon meggazdagodott a marhakereskedelemből, és megtehette, hogy a császártól is megvásárolja a felszabadulását.

Olmützi Alkotmány

A történelmi Magyarország felszabadítása után az ország teljes területe a Habsburg Birodalom része lett. Azt, hogy ebből, ilyen következmények eredtek, szinte nem is érintjük. A Habsburg Monarchiába való beépülésükből csak azt hangsúlyoztuk, hogy csökkent az állami szuverenitásunk. Azt nem vizsgáltuk, kikkel kerültünk közös politikai, katonai és gazdasági egységbe. Pedig ebből nagy társadalmi hasznunk támadhatott volna.

A Habsburg Birodalomnak három nálunk fejlettebb része volt, Ausztria, Csehország és Észak-Itália.

- Az osztrákok lényegében katolikus germánok, azaz katolikus puritánok, akárcsak a bajorok, a svábok. Az államalapítás óta célunkhoz, hogy a Nyugathoz idomulunk, csak az osztrákokon keresztül vezethet az út. Az osztrákok ellen harcolva távolodunk a Nyugattól. Az osztrákok a legkeletibb germánok, és jelenleg a gazdagabbak közé tartoznak.

- A csehek az egyetlen szláv nép, amelyik sikerrel tagolódott be a Nyugat polgári társadalmai közé. Közép-Európában csak ez a szláv nép vált sikeresen nyugati puritánná. Számára a csehek jelentik az államalapítási célunk sikeres megvalósítását.

- Az észak-olaszok voltak a Monarchiához való csatlakozásunk idején, a császárság legjobban polgárosult népe. Most is messze előttünk járnak. Ők azonban az egységes Olaszországban hittek, és nem vették tudomásul, hogy a dél-olaszok felemelhetetlenek. Ennek érdekében kiléptek a Habsburg Birodalomból.

Ezzel a három néppel közös politika lett volna a magyar társadalmi fejlődés érdeke. Ráadásul ezek mindegyike lényeges agrárimportra szorult, ezért ezekkel ideális volt a közös vámterület is.

Ezzel szemben az osztrákok ellen voltunk kurucok. A csehek velünk közös politikai rangja ellen még Deák is hisztérikusan tiltakozott, féltékenyen elleneztük a velünk azonos politikai státuszukat. Az már kabarétéma, hogy a Torinóban élő Kossuth az osztrákoktól akart megszabadulni, és a balkáni államokkal közös államot alkotni.

A 18. század végén egy nagy reformer, évtizedek óta német-római császár, az anyja halála után osztrák császár és II. József néven magyar király lett. Azonnal belevágott a társadalmi modernizációba. Ezeket a Monarchia minden örökös tartományában, a Magyar Királyság kivételével, sikerült megvalósítani.

Én minden reformjával egyetértek, de a jobbágyfelszabadítás elszabotálását tartom történelmünk egyik legnagyobb bűnének. Annál kevésbé értem a magyar történészeket, akik ezt elhallgatják.

Mivel a magyar társadalom eleve polgárhiányos volt, és ezt magával cipelte az államalapítás óta, minden magyar történelemkönyvet azzal kezdenénk, hogy a magyar társadalom azért nem lehetett már feudális viszonyok között sem nyugati típusú, mert nem volt polgársága. A nyugat-európai társadalmakban a lakosságnak csupán 1 százaléka volt nemes, és 6 százaléka polgár. A magyar társadalomban azonban fordított arány volt, 6 százalék a nemes, és 1 százalék a polgár. Ez az arány a magyar etnikumon belül még torzabb volt. 10 százalék felett voltak a nemesek, és ezrelék sem volt a magyar a polgárság aránya.

Hála az oszmán Hódoltságnak, abban kibontakozhatott a parasztvárosok polgárosodása. Ez ugyan nem jelent nyugat-európai puritán polgárságot, de ez épül tovább, és talán soha nem jobban, mint jelenleg, élvezhetjük.

Ezt a polgárosodást nyomta el a magyar országgyűlés azzal, hogy megakadályozta a jobbágyfelszabadítást. Márpedig ennél nagyobb bűnt nem lehetett elkövetni. Elég belegondolni, hogy mennyivel előbb lenne a magyar társadalom, ha a 18. század végén megtörténik a jobbágyok felszabadítása. Ezt a cáfolhatatlan igazságot még nem írta le egyetlen magyar történész sem.

E fejezetnek az Olmützi Alkotmány címet adtam. Tettem azért, mert annak elhallgatását a történészek megbocsáthatatlan bűnének tartom.

1849 tavaszán a császári udvar elérkezettnek látta az időt a Magyar Királyság feldarabolására. Ez már előre jelezte az, hogy a császár már 1848 tavaszán támogatta Jellasicsot Horvátország önállósulásában. Nem vagyok történész, de nem kételkedem abban, hogy a Kossuth vezette magyar önállósulás erjedését látva, a császári udvar az önállósulni akaró nemzetiségeket akarta megnyerni a magyar nacionalizmussal szemben. Ennek a sejtésemnek azonban nyomát sem látom a magyar történészek munkáiban. Pedig kézenfekvő, hogy a császári udvar kezelhetőbbnek tekintette a Kárpát Medencét, ha az nem egyetlen ország, hanem több darabra osztott.

Ezt a célt jól szolgálta a horvát nacionalizmus önállósági törekvése. A császárnak jól jött, hogy Jellasics ugyanazt akarja, amit Kossuth, és a márciusi fiatalok. A magyar politikai elit, és a történelemtudomány máig képtelen tudomásul venni, hogy Jellasics lényegében a horvát Kossuth volt. Ennek elkendőzése azért szükséges, mert ezzel a szabadságharc indokoltsága dől romba.

Mindez világossá vált 1849 tavaszán Olmützben. A császár és környezete már látta a magyar szabadságharc bukását, tehát kiterítette a kártyáját, felosztotta Magyarországot. Ez az alkotmány kimondta nemcsak Erdély és Horvátország önállóságát, de a Temesvár székhelyű Szerb Vajdaságét is. Ezzel Magyarország fele akkora lett. A Trianoni felosztással szemben egyetlen lényeges különbség volt, a szlovák többségű Felvidék a Magyar Királyságban maradt. Ennek az okát abban látom, hogy a kis Ausztria nem akart egy nagyobb Csehországot.

Annak az okát azonban nagyon szeretném megismerni, mi késztette a császári udvart arra, hogy októberben, a szabadságharc bukása után, meggondolta magát, és eltekintett Magyarország felosztásától.

Érdekes módon, erre egyetlen magyar történész nem kíváncsi. A Habsburg királyok alatt eltelt századokat nem lehet megérteni, ha csak az országon belüli eseményeket elemezzük. Sokkal többet kellene foglalkozni azzal, milyen célok foglalkoztatták a bécsi udvart, és mit gondoltak a kor magyar nagyjai. Ez is érthetőbb volna, ha a történészek azt is közölnék, ami fontos.

A császárral való kiegyezés ugyanis 1849 nyarán elkezdődött. Széchenyi, Eötvös, Deák már ekkor letették volna a fegyvert, és keresték a kiegyezést a császárral. A három legtekintélyesebb magyar ugyanis felkereste a császári hadak fővezérét, és a békefeltételekről érdeklődött. Ők, hárman tehát lényegesen előbb letették a fegyvert, mint Görgey. Ennek ellenére mi azt tanítottuk még száz évvel később is, hogy Görgey volt a hazaáruló.

A vasút százada.

A Kárpát Medence számára a vasúthálózat kiépülése jelentette a nagy gazdaságföldrajzi változást. Ezt megelőzően ugyanis a térségünk gyakorlatilag elérhetetlen távolságra volt a világ élcsapatát jelentő Nyugat-Európától. Ezt a távolságot a vasút időben, pénzben a tizedére csökkentette.

A magyar történészek is hangsúlyozzák, hogy a honfoglalással olyan térségbe kerültünk, amiben nyugatra kell orientálódnunk. Ehhez azonban hozzá kellett volna tenni, hogy vízi út hiányában nagyon távol voltunk. Korábban az ember és az árú hatékony mozgatása ugyanis csak vízen történhetett.

Ami az emberek térben való mozgását illeti.

A mai embernek alig van fogalma arról, hogy miért volt fogalom az egynapi járóföld. Azért, mert egy napnál hosszabb útra alaposan fel kellett készülni. Ahhoz élelemre és ruházatra is szükség volt. A gyalogos ember számára a tíz kilónál nehezebb csomag már nehézséget okozott. Ez a magyarázata annak, amit a francia történészek már a két háború között megállapítottak, hogy a vasút előtt, a házasságok 98 százalékát tíz kilométeres távolságon belül kötötték.

A vízi járművek előnye, hogy nem volt korlátozva a csomag nagysága, és szükség esetén szállást is biztosított.

Az egynapi járóföldet meghaladó utazásból gyakorlatilag a nők, gyerekek, öregek ki voltak zárva.

Ami a holt áruk mozgatását illeti.

Ez csak kocsival vagy málhás állattal történhetett. A nem nagy értékű árut főleg kocsival szállították. Ez sem viselte el a gyalog is megtehetőnél nagyobb távolságot, ráadásul az útviszonyok nagyon befolyásolták. Nagy sárban, meredek úton csökkent a kapacitása. Homokos vagy köves síkságokon mintegy húsz kilométer volt a még racionális szállítási távolság. Ezzel szemben, tengeren, lassúfolyású folyókon, csatornákon századába sem került egy tonnakilométer árú szállítása.

Mivel a Kárpát Medencéből minden folyó délkeletre, a Fekete Tengerbe vezetett, a másik három irányban nem volt szállítási lehetőségünk. Nem tudatosítjuk, hogy a Kárpát Medencéből sokkal drágább, költségesebb volt a gabona Nyugat-Európába szállítása, mint Lengyelországból, a balti államokból, Romániából és Ukrajnából.

A térségünkből szinte csak az élőállatot lehetett a lábán a nyugati piacokra hajtani. Elég volna arra gondolni, hogy az élő marha mintegy ezerötszáz kilométerre történő szállítása tizedébe sem került, mintha holt árut kellett volna szállítani, az eladott áru ára pedig közel tízszerese volt a gabonának.

Azonban ehhez is infrastruktúrára volt szükség. Mintegy 30 kilométerenként szálláshelyre, takarmányra.

A vasúthálózat kiépítése után már minden vasúton történt. Tizednyi költségen, tizednyi idő alatt jutottak az utasok és áruk a nyugati piacokra. Vagyis a 19. század utolsó harmadán már tized olyan közel voltunk a Nyugathoz, mint előtte ezer éven keresztül.

Ez a távolság a következő száz évben tovább rövidült. A közúti közlekedés már minden lakást, üzemet sokkal közelebb hozott egymáshoz. A kommunikáció pedig minden távolságot legyőzött.

A vasúthálózat kiépülése azonban nemcsak közlekedési és szállítási forradalom volt, hanem társadalmi is. A vasút teremtette meg a technikai feltételét annak, hogy a lényegében önellátó falvak és parasztgazdaságok árutermelőkké váljanak. Ezzel Európa keleti felén is megindult a polgárosodás.

A vasút előtt a paraszti mezőgazdaság lényegében csak gabonát és élő állatot adott el. A vasút azonban számos terméket vont be a piaci forgalomba. Először a tej begyűjthetősége jelentett a falusi családok számára rendszeres pénzbevételt. Aztán szinte minden mezőgazdasági termék, és melléktermék áruvá vált. A tojás, a toll, az állai bőrök, a gyümölcs, a zöldség, a dió.

A vasútnak köszönhetően egyetlen generáció alatt a falusi lakosok árutermelése, és áruvásárlása megsokszorozódott. Sajnos, erre nem találtam adatokat, de a néprajzból tudom, hogy a vasút előtt ipari termék alig került a falvakba. Vas kellett az ekéhez, ásóhoz, kapához, kocsi tengelyhez, patkóhoz, kaszához. A lakosságnak és az állatoknak szinte csak a sóra volt szüksége. Még gyufát és petróleumot sem használtak. Vagyis szinte minden a vasútnak köszönhetően vált áruvá.

A megsokszorozódott árufogalomhoz kereskedők is kellettek. Ezt az alkalmat ragadta meg a gettókban élő zsidóság. Száz év alatt Európa keleti felének zsidósága a térség társadalmi és gazdaági motorja lett. Maguk a fergetegesen polgárosodott zsidók sem értették meg a páratlan sikerük okát. A sikert fajuk erényének tulajdonították. A térség nemességből származott úri középosztály tagjai pedig azt hitték, hogy a zsidók lopták el előlük a meggazdagodási alkalmakat, és antiszemiták lettek.

A zsidóság sikerére a társadalomtudományok sem keresték a választ.

Pedig egyszerű a magyarázat. A vasút feltárta Európa keleti felén a paraszti mezőgazdaságban rejlő árutermelési potenciált, a zsidóság pedig kihasználta azt. Lényegében ugyanez történt a Távol-Keleten is, ahol a kínai diaszpóra hasonló sikert aratott. Jelenleg is a világ két legfejlettebb népe Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra. Ezek a szegénységből indultak, és jelenleg a világ leggazdagabb, legiskolázottabb etnikumai.

Amíg a Távol-Keleten hazájukban is felébredtek a kínaiak, és a világtörténelem legnagyobb csodáját élik meg, Nyugaton az üldözésüket túlélő zsidók csodálatos államot alkottak őseik földjén. Azonban azok a zsidók, akik az arab világban maradtak, nemcsak azok szintjén ragadtak, de a gazdag hittestvéreikkel közös országban is sikerteleneknek bizonyulnak.

Az, hogy a 19. század utolsó harmadán Európa keleti felén társadalmi és gazdaági felzárkózás indult meg, a vasútnak és a zsidósságnak köszönhető. Ebben a térségben az ipari forradalom polgárosodása mindaddig nem hatolt a társadalom széles rétegeibe, amíg a zsidóság nem vált ennek a motorjává.

A zsidóság elseprő sikere azonban olyan irigységet váltott ki az uralkodó politikai osztályban, és a kispolgárok között, amit a náci fasizmus meglovagolt, és példáját követőkre talált az európai fél-perifériákon. Az európai zsidóság többségét elpusztították, a maradék pedig hazájába, Izraelbe és az Egyesült Államokba menekült. Végül még a magát internacionalistának valló Szovjetunióból is kitelepültek.

A zsidósággal Európa keleti fele elvesztette társadalmi motorját, mintegy hatmillió zsidót, amit aztán megfejeltek azzal, hogy a térség másik motorját, mintegy tízmillió germánt is kitelepítettek.

A történészek ugyan nem vonják kétségbe, hogy a térség népei erkölcsi bűnt követtek el a zsidóságuk ellen, de azt nem látják be, hogy ezzel a saját társadalmukat is nagyon meggyengítették a társadalmi felzárkózásra.

Európa keleti felének államai ma, és a következő száz évben, tíz százalékokkal szegényebbek lesznek annál, milyenek a zsidó és germán kisebbségükkel együtt lennének. Becslésem szerint, a zsidó és germán kisebbségek elvesztése, alán százszor akkora veszteséget okoz, mint amekkorák voltak az első világháború utáni jóvátételek. Ezt mégsem írta le még senki.